prózák ::
Átkos
2001
A borostás felhúzta a pólót a hasán, elkezdett vakarózni a köldöke körül. Később a szőrszálakat sodorta vaskos ujjaival, egyet-egyet kitépdesett. A vonat közben megállt Moha-rakodónál, a koszos üvegen bánatos, bizonytalan patakocskákban csorgott lefelé az esővíz.
A borostás a maradék sört egy szuszra kiitta az üvegből, majd belekukucskált, ellenőrizve, nehogy egy csepp is maradjon benne. Lehajolt, az üres üveget a padlóra állította, és ugyanazzal a mozdulattal egy bontatlan sört emelt fel a mélyből, de egyelőre csak marokra fogva dédelgette.
Nem tudom, mi történhetett Moha-rakodón, de a vonat makacsul állt.
– Nyolcvanegyben volt jó, érted – szólalt meg a borostás, jobban mondva folytatta, mert eddig is beszélt, a parlamentet szidta, a sok gazembert, akik (idézem:) a nyakukon hordják a nemi szervüket. – Kihúztunk az NDK-ba a haverral, az nem volt semmi. Elmentünk egészen a tengerig, Rostock, Warnemünde, ahol most a bőrfejű csávókámék menőznek. Te, az a víz kurva hideg volt. Szóval kellett nyomni a vodkát meg Radebergert rendesen befelé a fejünkbe. A havernak meg nála volt a gitárja, tépte ott nekem a húrokat, amíg jöttünk-mentünk... Te, ott emeletes vonat van, hoppá, az öreg Honecker azért tudott valamit. Tudod milyen csúcs kihányni az emeletről, mikor alul meg integetnek a grószmutternak? De az utolsó nap majdnem megszívtuk. – Itt egy pillanatra megállt a borostás, az alumínium ablakkeret szélén leütötte a sörről a kupakot, a teli üveget a szürke fény felé tartotta, hosszat kortyolt. – Érted, dzsaltunk visszafelé, akkor éppen stoppal, és valahol Drezda mellett, egy falu kocsmájában megdumáltuk, hogy aludhatunk, eszünk, iszunk, gond egy deka sem. A csaj volt vagy százharminc kiló, bibircsókos, bajszos, ahogy kell, és baromira vigyorgott, amikor meglátta a havernál a gitárt, rögtön riszálni kezdte a seggit. Este aztán, hogy már alig ült ott egy-két csóka, kezdődhetett a muri. Volt ott egy szőke loboncos, az állt neki intézkedni, fogta a gitárt, a haver kezébe nyomta, ő meg magához rántotta a spinét, kezdték ám ropni cefetül, ne tudd meg, hogy’ néztek ki. A haver pengette az egyik számot a másik után, közben látom ám, hogy a spiné, miközben mint a hülye ugrál a loboncossal, egyfolytában felém pislog, meg emelgeti a szemöldökét. Nekem emelgethette, mert nagyon elkerülte az esztétika, érted, ültem, elvoltam a sörömmel. De a loboncos egyszer csak eltűnt, kiment budira, vagy mi, hát jön oda a csaj, kirángat az asztal mellől, úgy magához szorít, köpni-nyelni nem tudtam. A haver is csak bámult, még a gitározást is abbahagyta, de csak egy pillanatra, mert valahonnan hátulról, isten tudja, hogy’ került oda, előlépett a loboncos, és a haver pofája elé tartott egy harminc centis pengéjű halefot, gyerünk szépen játszani. Csúcs egy buli volt, engem, mint az eszement, rángatott a debella, folyton smárolni akart, alig tudtam elrángatni a pofámat, erre úgy kiszívta a nyakamat, érted, hogy lila dudor lett rajta semmi perc alatt. A haver véresre gitározta a körmeit, mert a tag ott ült mellette a bökővel, hujjogatott meg tapsolt. Nem is tudom, mikor meg hogyan lett vége, csak annyi tiszta, hogy a loboncos odaadta a kését a havernak, tegye el, mert nem akarta belevágni, most jött a sittről, tizenhat évet húzott le emberölésért, nem fog egy hét múlva visszamenni. Ez a kés ma is megvan a havernak.
A vonat nagy döccenéssel megindult, és csigatempóban odahagytuk Moha-rakodó kies, esőáztatta murva- és kavicshegyeit. A borostás újabb hosszú korttyal csapolta meg az üveget.
– A legszebb az egészben az volt, érted, hogy a loboncos az éjjel megölte az öreglányt. Megfojtotta, vagy mi. Mikor reggel jött be a góré, ezeket ott találta, valahová ledöglöttek, még szerencse, hogy a haverral mi már kint voltunk az udvaron, ott cuccoltunk össze, amikor befutott a policáj, aztán kísérték kifelé a loboncost bilincsbe verve. Ahogy elhaladt ott előttünk, odapislantott a haverra, felhúzta a vállát, hát ilyen az élet, érted... Azóta, ha igaz, megint kiengedték, gondolom. A havert még múltkor is láttam azzal a bökővel kajázni, nagyon ragaszkodik hozzá, pedig az ilyesmi nem az ő formája. A gitárját már mikor ellopták, ezer éve... A vonat csigatempóból átváltott, mondjuk, gilisztába, én pedig, míg a borostás ismét az üveggel némította el saját magát, arra gondoltam a millenniumi év alkonyán, lám, a múlt ilyen, minden ezer éve történt, minden élet és halál, ha egyszer már elmúlt.
A borostás a maradék sört egy szuszra kiitta az üvegből, majd belekukucskált, ellenőrizve, nehogy egy csepp is maradjon benne. Lehajolt, az üres üveget a padlóra állította, és ugyanazzal a mozdulattal egy bontatlan sört emelt fel a mélyből, de egyelőre csak marokra fogva dédelgette.
Nem tudom, mi történhetett Moha-rakodón, de a vonat makacsul állt.
– Nyolcvanegyben volt jó, érted – szólalt meg a borostás, jobban mondva folytatta, mert eddig is beszélt, a parlamentet szidta, a sok gazembert, akik (idézem:) a nyakukon hordják a nemi szervüket. – Kihúztunk az NDK-ba a haverral, az nem volt semmi. Elmentünk egészen a tengerig, Rostock, Warnemünde, ahol most a bőrfejű csávókámék menőznek. Te, az a víz kurva hideg volt. Szóval kellett nyomni a vodkát meg Radebergert rendesen befelé a fejünkbe. A havernak meg nála volt a gitárja, tépte ott nekem a húrokat, amíg jöttünk-mentünk... Te, ott emeletes vonat van, hoppá, az öreg Honecker azért tudott valamit. Tudod milyen csúcs kihányni az emeletről, mikor alul meg integetnek a grószmutternak? De az utolsó nap majdnem megszívtuk. – Itt egy pillanatra megállt a borostás, az alumínium ablakkeret szélén leütötte a sörről a kupakot, a teli üveget a szürke fény felé tartotta, hosszat kortyolt. – Érted, dzsaltunk visszafelé, akkor éppen stoppal, és valahol Drezda mellett, egy falu kocsmájában megdumáltuk, hogy aludhatunk, eszünk, iszunk, gond egy deka sem. A csaj volt vagy százharminc kiló, bibircsókos, bajszos, ahogy kell, és baromira vigyorgott, amikor meglátta a havernál a gitárt, rögtön riszálni kezdte a seggit. Este aztán, hogy már alig ült ott egy-két csóka, kezdődhetett a muri. Volt ott egy szőke loboncos, az állt neki intézkedni, fogta a gitárt, a haver kezébe nyomta, ő meg magához rántotta a spinét, kezdték ám ropni cefetül, ne tudd meg, hogy’ néztek ki. A haver pengette az egyik számot a másik után, közben látom ám, hogy a spiné, miközben mint a hülye ugrál a loboncossal, egyfolytában felém pislog, meg emelgeti a szemöldökét. Nekem emelgethette, mert nagyon elkerülte az esztétika, érted, ültem, elvoltam a sörömmel. De a loboncos egyszer csak eltűnt, kiment budira, vagy mi, hát jön oda a csaj, kirángat az asztal mellől, úgy magához szorít, köpni-nyelni nem tudtam. A haver is csak bámult, még a gitározást is abbahagyta, de csak egy pillanatra, mert valahonnan hátulról, isten tudja, hogy’ került oda, előlépett a loboncos, és a haver pofája elé tartott egy harminc centis pengéjű halefot, gyerünk szépen játszani. Csúcs egy buli volt, engem, mint az eszement, rángatott a debella, folyton smárolni akart, alig tudtam elrángatni a pofámat, erre úgy kiszívta a nyakamat, érted, hogy lila dudor lett rajta semmi perc alatt. A haver véresre gitározta a körmeit, mert a tag ott ült mellette a bökővel, hujjogatott meg tapsolt. Nem is tudom, mikor meg hogyan lett vége, csak annyi tiszta, hogy a loboncos odaadta a kését a havernak, tegye el, mert nem akarta belevágni, most jött a sittről, tizenhat évet húzott le emberölésért, nem fog egy hét múlva visszamenni. Ez a kés ma is megvan a havernak.
A vonat nagy döccenéssel megindult, és csigatempóban odahagytuk Moha-rakodó kies, esőáztatta murva- és kavicshegyeit. A borostás újabb hosszú korttyal csapolta meg az üveget.
– A legszebb az egészben az volt, érted, hogy a loboncos az éjjel megölte az öreglányt. Megfojtotta, vagy mi. Mikor reggel jött be a góré, ezeket ott találta, valahová ledöglöttek, még szerencse, hogy a haverral mi már kint voltunk az udvaron, ott cuccoltunk össze, amikor befutott a policáj, aztán kísérték kifelé a loboncost bilincsbe verve. Ahogy elhaladt ott előttünk, odapislantott a haverra, felhúzta a vállát, hát ilyen az élet, érted... Azóta, ha igaz, megint kiengedték, gondolom. A havert még múltkor is láttam azzal a bökővel kajázni, nagyon ragaszkodik hozzá, pedig az ilyesmi nem az ő formája. A gitárját már mikor ellopták, ezer éve... A vonat csigatempóból átváltott, mondjuk, gilisztába, én pedig, míg a borostás ismét az üveggel némította el saját magát, arra gondoltam a millenniumi év alkonyán, lám, a múlt ilyen, minden ezer éve történt, minden élet és halál, ha egyszer már elmúlt.
