Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
prózák ::


Az elmagyarázhatatlan múlt. Méhes Károly: Otthonos temető (Kritika)

2001

Méhes Károly termékeny író. Elobb verseket adott ki (Szombat délután, 1991; Csend utca, 1993), késobb drámával kísérletezett (Godó, te árva, 1993); 1994 óta prózával foglalkozik (Meddig él egy fénykép? 1994; Tündérek cselekedetei, 1998; Az álomé lett, 1999). 1996-os kötete, a Csontválogatók kézi könyvecskéje verset és prózát egyaránt tartalmazott. Fokról fokra gazdagodó munkássága, másokkal összetéveszthetetlen hangja, legfeljebb némi kosztolányis-krúdys rokonságot idézo szemléletmódja, történetkedvelo novellisztikája egyedi helyet biztosít számára nemzedékének tagjai között.
Méhes írói meggyozodését olyan történetelvu, valós referenciális mozzanatokkal (is) bíró szövegek közvetítik, amelyeknek figurái gyakran emlékeznek a múltra, a gyermekkorra; elmerülnek az idoben, küzdenek annak megragadhatatlanságával. “…történhet-e fontosabb az életünkben, mint a gyerekkor?” – teszi föl a Kosztolányira emlékezteto kérdést a Meddig él egy fénykép? novellája, A gyermekkor vége. Hasonlóan fogalmaz Méhes Károly a Papp Endrének adott interjúban (Hitel, 2000. 4.): “A legfontosabb, ami történik velünk életünk során, az a gyerekkor. Minden innen ered és táplálkozik. Minden vonzódás és választás itt keresendo…”
Legjellemzobb muveiben meghatározó szerepet játszik az emlékezés, a (fotóvá dermedt) ido, a múlt és a jelen ütköztetése.
Új könyvében folytatódik, illetve kiteljesedik a már korábban megnyitott tematikai és ábrázolásbeli világ: az Otthonos temetoben új témákkal, színekkel, hangulatokkal, s ami még inkább szembeötlo, olykor nyersebb, vaskosabb nyelvi megoldásokkal jelentkezik.
A kötet jellegzetes szövegcsoportját alkotják a “múltkereso” novellák. Ezek közül is azok, amelyeknek “hose” (az író alteregója?) visszamegy ifjúságának színhelyére, ahol az eltunt ido nyomába szegodve szembekerül fiatalság és férfikor tapasztalatával. A találkozás emlékezésre készteti; ez létformát és életértelmet jelent számára (Mindig ugyanott, Ketten, Osztályrész).
Méhes pályaívének alakulásában mindig is nagy szerepet játszó önéletrajzi ihletés jegyében fogant írások ezek. A pannonhalmi középiskolás évek legendáriumát megteremto Szombat délután verseitol kezdve több írás idézte már a hegyen töltött esztendoket; az Otthonos temeto jellegadó munkái is ehhez a tematikához tartoznak. A patetikus (“Minden olyan volt, mint egy hatalmas fénykép, mely teljesen körbeöleli. Itt született a lelke”) Mindig ugyanott hose, a feleségétol elvált Korbel Gyula (alias Rönye) húsz évvel az érettségi után felkeresi barátját, Flórist (alias Dög), akibol pap lett, s ott maradt fenn, a hegyen. A lelki vigaszt ígéro találkozáskor a múltba révedo Korbel egy napra tanári szerepében helyettesíti régi barátját. Egy osztálynyi fiú sorsa kerül ekkor kezébe: saját kamaszkori élményeit éli újra; Flóriás számára nincs múlt és jelen, mert o itt maradt fenn, míg Korbel lentrol, kívülrol jött (vissza) ide. Ide, ahol fojtogatja az emlékezés. Éppen úgy, mint az Osztályrészem lapjain, ahol Korbel tizenöt évvel az érettségi találkozót követoen meglátogatja Dezsényi Sándort (alias Ebem), aki immár négy gyermek apja. A viszontlátás azonban nem arról szól, amirol Korbel szeretné – a múlt visszahozhatatlan. A Ketten történetében sem sokkal jobb a helyzet: a régi osztálytársak közül Kutya – a hétéves gyermekét balesetben elveszto apa – életének legválságosabb periódusában látogatást tesz plébánossá lett egykori barátjánál. Mindhárom, azonos ihletkörbol fakadt novella narrátora visszavágyik abba a hajdani diákéletbe, amely végérvényesen lezárult.
A hosök e visszatérésektol-találkozásoktól valamiféle megoldást várnának jóvátehetetlenül sodródó életükre, azonban a megváltás elmarad. E figurák menthetetlenül a múltban élnek, amely állandó sajgással tódul fel lelkükbe. Ennek felidézése Méhesnél nem terméketlen nosztalgiázás, hanem az élet maga. Beleilleszkedik abba a gondolatmenetbe, amelyet már elozo köteteiben is vallott: a pillanat értelmezhetetlen, egyedül a múlt létezik, amely viszont megfoghatatlan.
A múltkeresés-emlékezés tematika legtestesebb darabja a Nem vész el, amelynek narrátorát, Fábert Flóriánt a Mama küldi el az eltunt ido nyomába: “…azért jöttem, hogy ami régen történt, tehát van, összeharácsoljam” – mondja Flórián. A megsárgult “családi papírosok, iratok, fényképek, miegyebek” után kutató, “hos szerelmes osei” hajdani gesztusait újraélni igyekvo Fábert históriájába beékelodik több cselekménymozzanat; ezek mintha minduntalan el akarnák téríteni attól, hogy megtalálhassa az elveszett idot. Az egyes szám elso személyu elbeszélo sorsában így kapcsolódik egymásba a “családi múltból ittfeledett” gróf Dánossy és Gizella, a postáskisasszony, a nagymama és a szalacsi plébános, a dédapa és Gyuszi bácsi: valóság és álom, ido és idotlenség. A kötetnek a múlt megragadhatatlanságával küzdo szövegei között helyezheto el a Barátom, Fréderic, amely nemcsak az ido, hanem egyáltalán a világ megismerhetetlenségét revelálja.
A Méhes-próza eme darabjainak hosei a múlttá váló jelen, illetve a “jelenlévo múlt” élményével küzdenek; világérzékelésüket a “semmit se tudok, de mindent sejtek” alapérzése hatja át (Nem vész el). Figurái közül Mintás Gábor úgy véli, a háborúban, ha valamelyik bajtársa elhunyt, az “az emlékezésbe, a vágyakozásba halt bele” (Forró nyári nap). Korbel azt kérdi Flóris atyától: “– Téged nem nagyon kínoz az emlékezés, mi?” (Mindig ugyanott). “Minden, ami vagyok, egyetlen, végtelen emlékezés” – töpreng a Barátom, Fréderic narrátora. A legjellemzobb írások foszereploi át-átlépnek a valóságból az álomba, a jelenbol a múltba: Fábert Fábián “egy régi, fegyelmezetlen történetbe” keveredik (Nem vész el). Ez a kisregény terjedelmu próza mutatja fel az író technikájának legsajátosabb megoldásait: az életet folytonosan átjáró elmúlás, a megismerhetetlen múlt, az álom és emlékezés motívumai között a textusban feltunik tematizáló elemként az ido- és emlékfoszlányokat hordozó fotó, mint az egykori történések egyetlen bizonyossága. (Mindazonáltal megválaszolhatatlan marad a kérdés, hogy Fábián a szalacsi esperestol végre megkapott “kopott, fakó rózsaszín dosszié” tulajdonosaként birtokolhatja-e a múltat?)
Az Otthonos temeto írásainak másik csoportját a “hagyományos”, történetmesélo (Különös nyár-éjszaka, Forró nyári nap, Nincs otthon senki), az anekdotikus-poentírozott (János bácsi könyve), illetve a humor, az irónia fénytörésében játszó novellák (Jugó sonka, Kinga esküszik, A Mester és Katica) alkotják. A vázolt két csoport közé helyezheto el a kötetzáró opusz, amely az Isaac Bashevis Singer-elbeszélést (A szakáll) fordító, s a fordítást 1991 áprilisában a Holmiban közreadó, a szöveg elbeszélojeként felléptetett szerzot láttatja, aki immár Brüsszelben találkozik az orosz “lány-fiúval”, Jelenával. A valós térben/idoben “játszódó” (az “európai gondolat alappilléreivel” ismerkedo egyhetes szemináriumon Javier Solana is felszólal) történet lényege azonban Jelena drámája, amelyet oroszul közöl a narrátorral. Csakhogy o a szóáradatból alig ért meg valamit (A szakáll – másodszor).
Méhes Károly nem tartozik a kísérletezo írók közé, sot annyiban mindenképpen tradicionális, hogy kedveli az olyan történeteket, amelyekben grammatikailag körülhatárolható az elbeszélo. Az Otthonos temeto lapjain gyakran él a tudatszintek összeolvasztásával, a várhatóság ellenében alakított szüzsé alkalmazásával, a nézopont- és idosíkváltásokkal, a múlt, az emlékezés, az álom mint kulcsjelenségek mibenlétének-szükségességének problematizálásával (Nem vész el, Mindig ugyanott, Ketten). A közölt muvek fele én-elbeszélés; ezek közé tartozik a “Jászberényi búcsúlevelét” a szövegbe illeszto, ironikus hangvételu Bosszúállás is.
A kötet nyelvi sajátosságai közül kiemelheto a gyakori Kosztolányi-szeru indítás. E felütések általában kétmondatosak; hangulatteremto erejüket az elso rövid, s a hozzákapcsolt, már a történethez kötodo kijelentéseknek köszönhetik: “Azt mondta, menjek. Egy halott is tud beszélni, ha hallottuk ot élo voltában” (Nem vész el); “1954. július 4. – Minden napnak megvan a maga utolsó éjszakája” (Forró nyári nap); “Mostantól a temetoben fogunk élni” (Otthonos temeto); “Sünihajú, kerek szemüveges és manóarcú” (Barátom, Fréderic); “Tizenöt év nem a világ. Négy év sokkal több volt, még most is tart” (Osztályrész); “Anya elmélázva egy utolsó falat sajtot dugott a szájába” (Különös nyár-éjszaka volt); “Rémes egy szeptember” (Ketten); “A fiatalság nem bolondság. Lehet, hogy minden egyéb az, de a fiatalság bizonyosan nem” (Nincs otthon senki); “Ritka madár a jámbor ügyvéd, de az én régrol szeretett Palkóm mintapéldája annak, ki ne menjen soha jogi pályára” (Bosszúállás). (A Kosztolányi-hatás mélyebben a címadó írásban rémlik föl. A “halál torkából visszahozott”, többszöri lábmutéten átesett Dalmuska históriájában, amikor is a nevelotanári állását vesztett apára rábízzák a régi temeto orzését: gyógyulófélben levo, még sántikáló kislánya, hogy tekintélyt szerezzen magának egészséges pajtásai elott, az egyik elhagyott kriptában megcsókol egy “nyitott szájú, ráncos koponyájú” hullát. A “legnagyobb mesekönyv a temeto” – mondja az apa – és Dalmuska e “kobe vésett, komor iskolában” gyakorolja az olvasást. Mintha Kosztolányi folytonos halál ihlette, s a természeti elmúlásban a pusztulás gazdagító, ám “részvéttelen, derült, magába forduló tökéletessége” [Oszi reggeli] kísértene a – késobb valóságos gyermektragédiába torkolló – novella ötödik részének indításában: “Beköszöntött a hoség. Június elejére a temeto ismét olyanná vált, mint egy oserdo, a sok halott ember testébol elképeszto illatú és színu virágok és bokrok másztak elo, mímelve némi feltámadást, némán és részvéttelenül”.)
A Méhes-novella nyelve lírai-expresszív megoldásokat éppúgy kínál, mint a szleng, az argó fordulatait: “Imádta a diót mézzel, édes volt, mint egy emlék” (Különös nyár-éjszaka volt); “Az éjbol arany trombitaszó csorog alá, és sárgával mosdatja a szuk utcácska házait”; “Arcán üveges csillogású unalom és ostobaság ült sárgásrózsaszínben” (Nem vész el), illetve Eta “ménku nagy helyi ordas” (Osztályrész); “Na szóval, a Béla már hülyét kap tolük […] Ott van a Tóbiás, az a vén marha, együtt tintáznak” (Ketten); Ebem “közölte, hogy a jó francba kirúgja a Fegya ótvaros cipoit” (Mindig ugyanott); “Így hallgatunk […], ahogy o mondaná, szarrá ázva” (Kinga esküszik); “Tök hülye volt az ipse” (A szakáll – másodszor).
Az Otthonos temeto harminckét (ha a 166. oldalon lévo négy arcképet önállóaknak tekintjük, akkor harmincöt) fényképet tartalmaz. Közülük tizenketto Keresztes Zoltán muve, a többi az író archívumából való. A Keresztes-kompozíciókat fekete kontúrvonal keretezi, az amatorfotók széle elmosódottan olvad bele a lap fehérségébe. A muvészi ábrázolatok markáns (olykor mesterségesen “archivált”) táj- és tárgyrészleteket mutatnak; az amator felvételek a hetvenes–nyolcvanas évekbol villantanak fel pillanatokat. A fotók nem illusztrálják a szövegeket, hanem kiegészítik azokat, hiszen Méhes jól tudja, hogy a fénykép, ábrázoljon akár egy érdektelen hétköznapi jelenetet, vagy a pannonhalmi apátság épületét, esetleg ot magát, kamasz társaival együtt: mégiscsak a megdermedt múlt, amely pedig “úgyis elmagyarázhatatlan” (Ahogy történt [Pannon ABC]). (Alexandra Kiadó, 2000.)
Karádi Zsolt