Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
prózák ::


A szabadság vizein

2003

- Végy példát apukáról. Hetvennégy évesen fiatalosabb, mint te!
Ifjabb Világi Géza az arca elé emelte az újságot és mögötte dödörgött valamit.
Idősb Világi Géza semmit se szólt, csak legyintett egyet és elfordította a fejét Badacsony felé.
Lenke megvonta a vállát. Amit mondott, félig-meddig viccből mondta, de a hirtelen beállott csöndben most azt gondolta: igenis, igaza van. Csodálatos, hogy az öreg milyen jó karban van. Azért cipelték el magukkal nyaralni, hogy a mama halála után ne otthon emessze magát egyedül, de rajta semmi bú-baj nem fog. Máris barnább mindannyiuknál.
Idősb Világi Géza azon tűnődött, mit is jelent az, hogy „fiatalos”. Elsősorban azt, hogy nem fiatal. Nem hát. Hetvennégy évére akár már büszke is lehetne. De sose érdekelte a kora. Ugyanúgy érezte magát mindig a bőrében. Evett, ivott, aludt. Gyalog járt dolgozni. Néha, ha eszébe jutott, két-három évente elment egy fogász barátjához, aki végigkocogtatta a fogait, és csak annyit mondott: mint egy oroszlánnak. Erre mindig megjegyezte: pedig hal vagyok. És nevettek, a fogász a csodás protézisével, ő a saját fogaival.
Margit két hónap alatt ment el. Fájt a hasa, szédült, egyszer hányt. Még viccelt is vele, biztos terhes, szül neki egy unokát. Amikor olyan szépen sikerült a csípőműtétje, és már túrázni akart a hegyekben. Aztán a főorvos-asszony a kényelmes bőrkarosszékben előredőlve, szemüvegét levéve megmondta, mi a helyzet: két hónap, legfeljebb három. Nem volt legfeljebb...
Az összes ismerősüknél, barátjuknál a férj halt meg előbb. Az utcán, nagy néha a templomban csupa-csupa özvegyasszonnyal találkoztak, akik mindig ugyanazt mesélték, ugyanarról panaszkodtak. Idősb Világi Gézát különösen hergelte az az egyenmondat, hogy “Arra a kis időre, ami nekem még hátravan”. Évtizedeken át hallgatta az efféle óbégatást. Margit, igen, ő mondhatta volna, de sose vett volna a szájára ilyen gyatra sirámot. Pedig nem volt hibátlan, szegénykém, az ég legyen hozzá irgalmas.
A Gézu..., hát ő az anyja fia, le se tagadhatná. Kissé szolgalelkű (ami sokak szemében egyenértékű a kötelességtudással), tohonya, hízásra hajlamos. És kopaszodik, de kopasz férfiak is csak a felesége családjában voltak.
Nézte ezt a Lenkét. Margit, csuda tudja, honnan szedte ezt a szót, mindig azzal jött: irritál engem ez a kislány. Erre idősb Világi Géza csak legyinteni szokott, és annyit mondott: Ugyan. Erre Margit: Olyannak kell szeretni, amilyen, mit csináljunk.
Hát lehet valakit úgy szeretni, hogy „kell”?
Szinte meg se figyelte, kiféle-miféle. Szép-e? Rég lemondott már arról, hogy ő és a fia... Hogy ezt meg azt majd együtt, de elsőképpen mindent megvitatnak, ők ketten, a férfiak, a nőket is, persze. Szerette volna bevezetni a..., mindegy. Ült az anyja szoknyáján.
Aztán most, hogy nincs többé anyja. Néha lopva ráles. Egy Margit, „fiúban”. Lenne kicsivel több haja, akkor szinte... A hájas melle lóg, a nyakán ugyanúgy kezdenek nőni a bőrfüggelékek, az ujjai rövidek, hurkásak. Szakács lett az ő fia, igaz, mesterszakács, de szakács. Még hogy „konyhaművészet”... Hagymavágással kezdi a napot.
Nézte ezt a Lenkét. Valaha úgy mondták volna, kis brunette. Járt ő ilyenek után. Nézzenek oda, a végén kiderül, hogy a fiának van ízlése. Holott... Margit szentül meg volt győződve róla, hogy a kislány „Gézuka nyakába varrta magát”, és ennek megfelelően is viselkedett vele. Idősb Világi Géza a fia után nem volt hajlandó a menyével is összerúgni a patkót.
Nézte, ahogy ült a széken lovaglóülésben ez a kis nő. Napszemüvegben fejtette a keresztrejtvényt. A két combja terpeszben, közte a széktámla, a lábaszára kissé pöttyöske, biztos borotválja. Akkor is. Legalább ad magára. Mennyire nem illik a fiához. A fia hozzá. Egy angoltanárnő, aki most már EU-jogból is vizsgázott. Nem bíró, mint idősb Világi Géza, de majdnem. Persze, amikor még a Gézuka is az egyetem padjait koptatta, megjárta Londont, Canterburyt, Oxfordot, készült a „pályára”, ki tudhatta, hogy látomásos alapon egy életre meghívást kap a szakácsmesterségre...
- Apuka, maga mindent tud. Középkori orosz ikonfestő..., ov a vége.
Idősb Világi Géza elnézett a víz felé, egy pillanatra belebújt a kisördög. Még szép, hogy tudja, csúnya világ is lenne, ha ezt se tudná. Mondja meg a fiacskája a kedves feleségének. De a Gézu már a mellére ejtette az újságot, félrefordult fejjel szuszogott. Kitől kellett volna ezt is megtanulja? Kicsit elszégyellte magát. A vízről Lenke szemére esett megint a pillanatása. A nő letolta a szemüvegét az orrán és tiszteletteljes várakozással nézett rá vissza.
- Rubljov.
- Ugye, ugye - mondta a fejét ingatva Lenke, miközben beírogatta a betűket -, mondtam, hogy apuka mindent tud!
- Mindent - horkant fel, mert szite kényelmetlenül érintette ennyi kedvesség ilyen röbid idő alatt. - Olyan nincs, hogy „minden”.
- Ó, a minden... Legtöbbször csupán annyi, hogy elég - jegyezte meg Lenke, de most nem nézett rá, sőt, mintha még jobban belebújt volna a rejtvénybe.
Nézte ezt a kis nőt. Vajon mit nem szenvedhetett benne a Margit? Hiszen csak szereti ezt a málé Gézut, ha egyszer hozzáment. Nézte a szemöldökívét. Az egyenes orrát, ami valami egészen sejtelmes vonalban végződött.

Este a teraszon, alkonyatkor is szép volt a Lenke. És a fia tányérjából, amit egyszer már kitálalt, a legnagyobb szelet húst egy mozdulattal átrakta idősb Világi Gézáéba.
- A papának meg se kottyan. Tényleg, hogy csinálja ezt, hogy ez deka felesleg nincs rajta soha? Pedig az étvágyára se lehet panasz!
A Gézu csak bámult, még csak nem is morgott ezúttal. Hol a feleségére nézett, hol az apjára, hol a tányérjába. Idősb Világi Gézának valamit mégis csak kellett felelnie.
- Ilyen vagyok. Nincs ebben semmi. Főleg nem érdem.
Aztán ettek. Fel se mert pillantani a tányérjából. Azt hallotta, hogy a fia kért repetát. A kis felesége meg, a hangjában némi rosszallása egyezett bele, na jó még ezt a picikét. És az asztal alatt, isdősb Világi Géza nem álmodta, háromszor is összeakadt a lába valaki máséval, és biztos lehetett benne, hogy nem a fiáé volt, ő aztán odébb nem rántotta volna olyan könnyedén az irtóztató sonkáit.
Ők ketten, a férfiak maradtak kint a teraszon, míg Lenke mosogatott. Panaszolta a fia, hogy az az étterem, ahol mesterszakácskodik, koránt sem megy olyan jól, mint a nyitáskor, amikor őt is odacsábították, hiába, gombamódra szaporodnak a jó színvonalú, megbízható és olcsóbb helyek. Nem nagyon szokott, de most rágyújtott a Gézu egy ultalight cigarettára. A füstöt odébblegyezte a tömbként álló levegőben, ne zavarja az apját, de csak egyszer hessintett, aztán hagyta, terpeszkedjen a füst, amerre neki tetszik. Idősb Világi Géza csak mosolygott magában. Ha akarna, akár szivarozhatna is, mint régen. Inkább belesett a házba, a félig nyílt konyhaajtó mögött látszott egy fél Lenke, amint a polóingjét levéve bikiniben hajolt a szennyes edények fölé.
Margit mindig kötényt öltött a mosogatáshoz, amit lavórban végzett, csak az öblítéshez használt folyóvizet. Idősb Világi Géza jól emlékezett rá, hogy egy-egy különösen jól sikerült étek, például töltött kelkáposzta, után odalépett a mosogató Margithoz és megcsókolta a tarkóját.
Azt érezte, és ennek nem nagyon örült, hogy ügyel a mozdulataira. Néha lopva a fiára lesett, aki most facsarta ki nagy akkurátusan a sörösüveget. Milyen idétlenül viselkedett a temetésen is. A koporsóra vetett magát, hangosan rikoltozott. Lenke húzta vissza, ő is csurom vizesre ázott az aranyat érő, langyos májusi esőben. Talán akkor, akkor villant össze először a szemük. Lám, ez a szó ugrik az eszébe, hogy „villant”, pedig a kis nő inkább szégyenkezve, bocsánatkérően pislogott felé, ő meg nem is annyira Lenkét nézte, hanem a fiát, ezt a hájpacnit, amint szétfolyt a koporsón, karja két oldalt lelógott, és jajgatott. Lenke csak beleesett a látómezejébe.
A születésnapján eljöttek köszönteni. Gézu a konyhába tüsténkedett, mondván összeüt gyorsan valamit, néha belesett a konyhából, és felemelt szemöldökkel integetett a fejével a felesége felé. Mondja már, na, megkérdezte?, ez volt benne a fejkapkodásában. Lenke végül kibökte, hogy elvinnék a Balatonra, e szomorú időszak után jöjjön végre valami kis jó is... Emlékszik rá, ó, nagyon is, így mondta: kis jó. Mit válaszolhatott volna? Rá se nézett a menyére, a szemközti fal parasztasszonyos festményét bámulta, amikor beleegyezett, persze, együtt a család, az a legszebb. Illetve, most mégis inkább úgy rémlik, nem mukkant egy szót se, csak bólintott. Hosszan. Ezt egy sakálarcú ügyvéd mondta, vagy huszonöt éve, hogy a Világi bíró úr olyan hosszan tud bólintani. Mi tagadás, kicsit büszke volt rá, megfontoltságának és végtelen körültekintésének védjegyét látta benne.
- Akkor most? - Gézu általában ezt kérdezte vacsora után. Semmit se jelentett a kérdés, mert némi nyújtózkodás után úgyis bevonult a szobába és bekapcsolta a tévét. Lenke oda szokott telepedni, törökülésben a kanapéra, és nagyjából öt perc múlva megszólalt, Ez dögunalom. Gézu, mint akinek mindegy, mi fut a szeme előtt, ilyenkor szó nélkül átnyújtja a feleségének a távkapcsolót, és Lenke keres valami más műsort. Amit újabb öt percnyi nézés után ifjabb Világi Géza minősít dögunalmasnak. És megint átkapcsolnak.
Idősb Világi Géza felállt, átment a nappalin, és a folyosón, ahonnan a többi helyiség nyílt, úgy, hogy a szobában és a konyhában egyaránt hallhassa, akire tartozik, hangosan bejelentette:
- Lemegyek a partra.
Fürdőnadrágot húzott, köpenyt és törülközőt dobott a nyakába. A konyhából még mindig edényzörgés hallatszott, ahogy a fia háta mögött átvonult, a tévében azt látta, hogy egy Girardi-kalapos, a hóna alá sétapálcát szorító fiatalember hátulról befogja egy rózsákkal bíbelődő kiasszonyka szemét, aki erre felkacag.

Érezte az esti tó szagát.
A régi promenádon vágott át, strandpapucsába folyton belement egy-egy kavics. Rémlett egy régi olvasmányból, hogy valaha önsanyargató barátok dugtak apró köveket a cipőjükbe, hogy minden lépésük szenvedés legyen. Micsoda oktondiság. Mintha nem tenné meg az élet a maga sanyargatását, neki épp ez ellen kell dolgoznia!
A kioszkban világosság volt, a repedezett betonlapokkal kirakott teraszrészen alig néhányan múlatták az időt. Nem ment oda, csak a kőkorlátnak támaszkodó pincérnek intett, aki készséges odasietett a bíró úrhoz.
- Édes fiam, tartanak szivart? - kérdezte idősb Világi Géza, és kezével a törülköző elöl lecsüngő végébe kapaszkodott.
A pincérfiú beloholt a házikóba, majd kisvártatva a markában négy különböző méretű szivarral tért vissza, és nyitott tenyerén az orra elé dugta őket. Idősb Világi Géza kiválasztotta a legvastagabbat, a celofánon át megszagolta.
- Ez jó lesz. Most nincs nálam pénz. Majd elintézzük.
A parton nem volt már egy teremtett lélek se, csak messze, a kiépített strand megszüntével sejlett a nádas részen egy horgász. Legalábbis hallani vélte, amint megsuhog a bot és két pillantás múlva a horog a csalival a vízbe csobban.
Letette a köpenyét, rá a törülközőt, és a lépcsőn beereszkedett a tóba. Szinte megborzongatta a meleg, sűrűnek tetsző víz, ami egyszerűen körbeölelte a testét, a nedves anyag, ami szinte vitte magával, nem is kellett úsznia, valóban úgy érezte magát, mint a hal, ahogy azt valaha a fogorvosnál rendre felemlegette.
Margit nem szerette a fürdést. Mindig azt mondogatta, neki az a szabadság, ha nem kell semmit se csinálnia. Ha fürödni kell, pláne úszni, az már feladat, mert figyelnie kell, koncentrálnia, óvatosnak lenni. Ezért idősb Világi Géza világ életében egyedül úszott, nem módszeresen, nem mérve a hosszokat, de végkimerülésig.
Csak lebegett. Hátára feküdt, épp legyezett kicsit a kezével, a lábával aprókat „lépegetett”, nézte a majdnem teli holdat és a csillagokat. Régebben az efféle lebegések során sokféle, már-már kozmikus léptékű gondolata támadt, könnyen a végtelenség csapdájába esett, hol a felhők, hol az égitestek bűvölték el, ám picinyke volta ellenére mégis azt érezhette, no ugyi, mégis csak én gondolhatom azt rólatok, ami nekem jól esik, hiába van fényes nappal, ha a szemem behunyom, akkor éjszaka lesz, és a napot azonmód leváltja a hold.
Aztán ezek az utóbb gyerekesnek tartott képzelgések elmaradtak, idősb Világi Géza tökéletesen megelégedett azzal is, hogy nem a bírói pulpituson trónol, se otthon, a karosszékében, csupán valamiféle más állapotba került, szabadságon van, nos hát, ilyen a szabadság, csöndes, mellőz minden cécót, és a szabadság, nincs mit szépíteni rajta, a jelek szerint magányos létforma, egyedül, egyedül, csakis egyedül lehetsz szabad...
Hasra fordult a vizen és vad karcsapásokkal, gyorsúszásban repítette magát a lépcsőig. Megmarkolta a két korlátot, erőből lendítette a testét. Még az utolsó lépcsőfok előtt észrevette a parton, a holmija mellett felhúzott lábbal ülő alakot.
Lenke volt az, a menye. Milyen idétlen szó is ez, hogy „meny”, villant át rajta. Kit lát? A menyét...
- Jó a víz? - kérdezte a nő, felvetve a fejét.
- Isteni - mondta idősb Világi Géza, bár azonnal úgy érezte, túlzott, a víz nagyon jó, mitől lenne isteni, mért kell túldícsérnie, mit akar ezzel. - Nem úszol egyet?
- Hiszen én nem tudok úszni.
Zavarba jött.
- Nem? Eddig fel se tűnt. Máskor is mindig bemész.
- Bemegyek, de nem úszom. Csak úgy lubickolok. Nekem az is elég.
- Pedig nem elég. Úszni tudni kell.
- Nincs kitől megtanuljak. Különben is, az én koromban.
- Ne nevettess. Nem nagy kunszt. Gézut is én tanítottam meg annak idején.
Mi van vele? Mit henceg? Sőt: füllent? Gézut becipelte a vízbe, ráparancsolt, hogy csinálja ezt, csinálja azt, lükének nevezte, amikor nem ment neki, adott neki egy taslit, a vizes kobakjára, aztán Margit kihívta a gyereket a partra, neki pedig este a fülébe sziszegte, nem fogja engedni, hogy itt is halálra szekírozza a fiát. Halálra, biggyesztette le az ajkát idősb Világi Géza, életek bírája, tudod is te, mi az, hogy halál.
Hát most már tudja a Margit, mi az a halál, csak ő tudja.
- Van rajtad fürdőruha? - kérdezte Lenkét a sötétben.
- Igen, van - jött a határozott válasz.
- Gyere csak be a vízbe!
Ellenvetést nem tűrően elindult visszafelé, s a háta mögötti neszekből hallotta, hogy ez a fura, idegen kis nő kibújik a pólójából és siet utána.
Ott álltak, derékig a tóban. Mi is az első feladat?
- Fel kell feküdni a vízre, biztonságosan - adta ki a parancsot.
- De hogyan?
- Hasra. Próbáld csak meg. Megtartod magadat.
Lenke egy másodperc múlva elsüllyedt, prüszkölve bújt elő a víz alól.
- Nem megy ez nekem, megmondtam...
- Én meg azt mondtam, hogy megy. Tartom a karomat.
- Segít?
- Hát persze. Csak ereszd el tested. Semmi görcs. Bízd rám magad. Megfoglak.
És megfogta. Idősb Világi Géza érezte, ahogy két könyökben behajlított karjára ráereszkedik a menye teste, a mellénél és a derekánál. Bőrük összeért, de valójában nem ért össze, hiszen ott volt közötte a víz. És egy kicsit tolta előre, mint aki az úszónyilat gyakorolja. És Lenke így, nagyon lassan haladt előre a tó felszínén. Fejét bedugta a vízbe, majd kiemelte és vett egy-egy mély levegőt.

Idősb Világi Géza kint ült a teraszon és ki tudja hány év (évtized!) után rágyújtott. Kifújta a füstöt, és továbbra is ugyanolyan jól érezte magát, mint a Balatonban lebegve. Víz vagy füst, talán mindegy is. Sodorja egy kicsit a lelket, és akkor beteljesítik feladatukat.
- Te szivarozol? - hallotta a háta mögül a fia hangját.
- Amint látod.
Ifjabb Világi Géza odacsoszogott az asztalhoz és lerogyott a szemközti fonott székbe.
- De hiszen nem szoktál.
- Pedig szoktam. Csak te még sose láttál szivarozni. Akad még egy-két dolog az életben, amit csinálni szoktam, s te még sose láttad. Sőt, nem is fogod.
A fia nem szólt erre semmit, babrált az ultralightos cigisdobozzal, de az üres volt, összegyűrte, sóhajtott egyet. Aztán köhögött, érezhető volt, hogy erőltetetten. Hátratolta a székét, csikorgott a kövön.
Idősb Világi Géza beleszippantott a szivarba, fejét az égnek emelve nézte a vastag dohányrúd rőten felparázsló végét, nocsak, egy piros csillag az égen, önkényuralmi jelkép, mókás egy világban élünk.
Gézu újból az összegyűrt dobozhoz nyúlt, vaskos kezébe fogta, és teljes erejével összepréselte, egészen apróra.
- Mondhatok valamit? - kérdezte ifjabb Világi Géza, elszánásból induló, az utolsó szótagnál mégis megbicsakló hangon.
Idősb Világi Géza nem szólt, csak a szivarral tett egy megengedő mozdulatot: hát erre jó, hogy valaki szivarozik.
- Csak annyi, most, hogy anyuka nincs többé..., neked kellene egy kicsit jobban szeretned!
Idősb Világi Géza messze előrenyújtva a karját leverte a hamut, mire a vége ismét felparázslott.
- Hiszen nekem se maradt más, akit szeretheték - várt egy pillanatot. - Csak te. - Még egy pillanatot várt. - És Lenke.
Ifjabb Világi Géza kiejtette a kezéből a golyóbissá préselt cigarettásdobozt.
- Lenke is?
- Hát persze. Vagy őt ne szeressem? Csakis téged?
- Dehogy is! Én úgy, de úgy... - hadarta izgatott, elvékonyodó hangon Gézu. Felállt, hátralökte a fonottszéket, ami kis híján felborult. - Akkor nem is zavarok tovább. Szivarozzál csak... Finom az?
- Még szép, hogy finom, fiacskám. Az én koromban az ember már törekedik arra, hogy lehetőleg csupa olyasmit cselekedjék, amiről úgy érzi, finom neki.
Mindezt nyugtázandó, idősb Világi Géza újból szívott egyet a lassan rövidülő szivaron. És majdnem csönd lett, csak a furcsamód elszaporodott kabócák zenélték tele a teraszt s mellesleg a mindent körbeölelő, tóparti éjszakát.