Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
prózák ::


Minden csak semmiség

2001

Feltolul. Visszanyelem. Zavartan simítom oldalt a hajam. De hisz senki se lát! Ha kérdeznék: mi kéne, mire van óhatatlanul szükségem, biztos, hogy hánynék. Lehet, erre van szükségem. Lássák, hogy így áll a helyzet. De vajon látnák-e, hogy nem puszta undor, s főképp nem annak a valakinek szóló undor, aki épp velem szemben (vagy akár mellettem) áll. Hanem… Hiszen ha el tudnám mondani! Azt szuggerálom magamba, nem kell ez a hiszti (hisz ti… - haha!), tegyem, amit tennem kell. Mert van olyan. Rávághatom dacosan, hogy értelmetlen, tudom, mégis elvégzem, mégis elintézem, megcsináltatom.

A varrónőnél. Milyen rég járt itt! A mosolya szinte őszinte. Zavar is kissé, mért kell az én felbukkanásomnak ennyire örülni? Aztán mondja: Engem itt hagyott a párom. Tegnap volt egy éve. Nahát. Ezek szerint valóban rég járhattam itt, mert még emlékszem erre az emberre, a párjára. Mindig a fotelban ült, cigarettázott, és amikor felértünk a lépcsőn, megemelkedett kissé, erőlködve, úgy köszönt. Mélyen ülő, sötét szeme volt, minden alkalommal alaposan megnézett magának, ám nem azzal a szokásos férfitekintettel, inkább afféle magányos, titkos tisztelettel, azt a hűséges kuncsaftot, aki munkát ad a feleségének, hogy a láthatóan szegényes háztartás némi jövedelemmel egészülhessen ki. Mintha jótétemény lenne a részemről egy-egy beszegési, felvarrási megbízatás, elvégre vihetném máshová is a ruháimat. Ahogy furán, a fotelből csak félig kiemelkedve, előredőlve köszönt - mindig azt mondta: Csókolom a kis kezét! -, úgy tetszhetett, meghajol előttem. Zavarba is jöttem mindig, ösztönös mozdulattal oldalt simítottam a hajamat. Rokkantnyugdíjas volt, de miközben a varrónő a blúz ujját igazítja, megtudom azt is, hogy a szíve vitte el. Azt mondja: Felállt a fotelből, a következő pillanatban visszazöttyent. De akkor már nem élt.
Pontosan úgy, mint amikor velem találkozott, gondolom. Mért mondom mégis: Én is ilyen halált kívánnék magamnak. A varrónő rám néz a guggolásból, a szeme… te jó ég, semmi más nem jut eszembe, olyan a színe, mint egyik régi vonalzóm, műanyag-zöld, összekarcolt. Aztán mégis elmosolyodik, nem emlékeztem, hogy ennyire kevés foga lenne. Feleli: Hol van az még, kedvesem, maga olyan fiatal.
Amikor átöltözöm, egyszerre olyan érzésem támad, hogy néz valaki. Felkapom a fejem, és szemben velem, a tükör sarkába tűzve, kissé megfakult fényképről a varrónő párja mered rám. Azzal a sötét, mélyen ülő szemével, a haja középütt szétválasztva. Nyakig begombolt piros ing van rajta, ami még hasonlít is a blúzra, amit igazíttatni hoztam. Magam elé kapom a kezem, de aztán leeresztem a két karomat. Így nézzük egymást kicsit, néhány másodperc erejéig. És tényleg van erő ebben a rövidke végtelen időben. Hallom, ahogy mondja, és a hangjában szikrányi vágyakozás sincs, csak végtelen, földöntúli tisztelet: Csókolom a kis kezét…

Elvégzem, intézem, megcsináltatom. Akkor is. Csakazértis. Ó, nem lázadás ez, ellenkezőleg: mélységes beletörődés, a megadás határát súroló szívmegkeményítés. Bizakodás, de csak annyiban, hogy az öklendés után mégse jön az a bizonyos hányás.

El tudnám regélni, hogy' s mint történt, mert máshogy nem történhetett: lecsaptam a varrogatást, a tévét ki se kapcsoltam, kapkodó mozdulatokkal csizmát, sapkát-sálat, kabátot vettem és hagyván, hogy az ajtót magától becsapódjon mögöttem, botladozó sietséggel leszaladtam a négy emeletnyi lépcsőn. Még a kapu döndülését sem hallottam, akkor eszméltem csak, amikor egy akkora hókupacba sikerült belelépnem, hogy a csizma szárán felül potyogott be a hó.
Álságos módon kis híján kimondtam a kérdést: ugyan mi a fityfenét keresek itt? Hiszen utálom a telet, még a Dickens- és Andersen mesék romantikus telei is csak a jeges borzongás élményével tudtak megajándékozni. És mindeközben járt a lábam, szaporán tipegtem a megjegesedett buckákon, én, akinek „sejtelmem” se volt, hogyan és miért kerültem ide ezen a farkasordító szombati estén, konok céltudatossággal siettem… oda.
Nem tehetek semmiről. A lelkemben egy nagyon meleg, nagyon ismerős, jóakaratú hang kezdte mesélni a történetet.
Zlatko Jokic kilencvenkettőben szökött meg a déli háborúba való sorozás elől. Nem akart embert ölni, se szerbet, se magyart, semmilyet se. Azt mondta az anyjának: a világon a vérnek van a legszebb színe, de akár csak Isten esetében, azt akarja, hogy ami legszebb, az örökre láthatatlan maradjon. Volt ebben valami kamaszos túlzás persze, de a helyzet nagyon is indokolttá tette az efféle megállapításokat is. Hiszen csak tizenkilenc éves volt, nem is borotválkozott még. Fél évig élt egy vagonban egy falusi állomás vakvágányán, csak azután merészkedett be a városba. Szép lassan kapott rá a seftre, ahogy a körülmények és a honfitársai engedték. Azt mondta neki a fogadott bácsikája: Mink, kurvaélet, a jég hátán is. Érted? A jég hátán is. Ezért aztán viccesen „Pingvin”-nek hívták a kompániájukat. Aztán, igen, jó három évre rá, jelent meg a városban a Rokic nevű. Állítólag egy egész szerb család kiirtása állt kontóján, és más gaztetteket is művelt a legényeivel. „Farkas”-oknak nevezték magukat. Egyszerre itt voltak mind. Hallani lehetett, hogy háborúság tört ki a menekültek között. Volt valami verekedés, mondták, hogy a valutás placcok miatt. Milyen érdekes, október 23-a volt, amikor a Zlatko gyereket lőtt sebbel behozták. Te ránéztél, és ahelyett, hogy a lehető legsürgősebben előkészítetted volna a műtétre, a mutatóujjadat a nyakán tátongó sebhez érintetted, s mintha számított volna valamit is, letöröltél egy csepp vért. Két hónap kórház (ó, az a 302-es kórterem!), és utána a lábadozás hetei, otthon, nálad a negyedik emeleten. Karácsonykor mentetek haza, és húsvét volt, amikor Zlatko azt mondta, elmegy, mert dolga van. Két hétig nem hallottál felőle, de amikor előkerült, már más volt tekintete. Csak az arcodat csókolta meg. Megmentőjének, védőangyalkájának nevezett. A fogadott nagybácsi intézte a dolgokat. A Rokicnak volt egy lánya, a Slavica. Egyesíteni kellene az erőinket, Zlatkó fiam. Kinek jó a háborúskodás? Itt van ez a lány, szép, egészséges, az Isten is neked teremtette. A Rokic neked adja és azzal szent a béke. Mindannyian vinni akarjuk valamire, nem igaz? Legyen köztünk békesség. Pingvinek és Farkasok, mi vagyunk, akik a jég hátán is, ugye tudod? Még egyszer találkoztatok, már szeptember volt, potyogtak sűrűn a vadgesztenyék. Zlatko megmondta neked, nem kertelt, hogy december 23-án lesz a lagzi a Rokic lányával. Azon a napon, amikor egy éve hazavitted a kórházból. Felemelte a kezedet és megcsókolta a mutatóujjad hegyét, amivel azt a vércseppet letörölted a sebes nyakáról. Pedig nem emlékezhetett rá, nem volt eszméletén, te pedig sose mesélted el ezt neki. Mégis tudta, ugye?
Ezt az utolsó kérdést tette fel bennem a jól ismert, meleg, jóságos hang. Igen, mondtam ki félhangosan és ettől a rövidke, félve kiejtett szótól is sűrű párafelhő hagyta el a számat. A volt tiszti kaszinó hatalmas ablakai messziről világítottak, és foszlányokban a már lehetett hallani a vérpezsdítő kóló hangjait, amire a násznép odabent ropta. Igazából nem éreztem semmit, csak a hideget. A félrehányt hóban csupán egy ember szélességű út vezetett a kaszinó bejáratához. Nem és nem akartam, egy pillanatra mégis megálltam a bejáratnál. A sötét előtérből erre egy koldusféle vált elő, és úgy meredt rám, mint aki a jégtől szikrázó, karácsonyváró éjszakai utcán kísértet lát - és lehet, hogy igaza volt.
Azt mondta: Hátha jut valami a magamfajtának is, ahol ilyen nagy a boldogság.
Mire egy hang, de nem az a meleg, jóságos, aki nekem mesélt, azt felelte az én szám által: Ne várjon csodát. Ebben a világban senki se kapja azt, amit megérdemel.
És ahogy továbbléptem, most először megcsúszott a csizmám sarka az egyik jégbuckán. A karommal, mint aki elrepülni készül, vad körzésbe és hadonászásba kezdtem, és szerencsére valahogy sikerült megtartanom az egyensúlyomat, nem vágódtam bele a hóba.

Igen. Illetve nem. Azaz dehogy is nem. A nagy filozófiai kérdések nálam csak csörgedeznek, egy rozsdás csapból, minden cseppnek vasíze van. A „minden”-t és „semmi”-t nagy okosan összevontam, és kihirdettem (ugyan kinek? - hát magamnak!): minden csak semmiség. Alibinek tűnhet, mint ahogy az is, de közben mégsem az. Mellesleg… úgyis elvégzem, megcsinálom ésatöbbi… A hajam békén hagyom, nem simítgatom, szép az, ahogy van.

Nagyanyó szekreterje mindig is zárva volt. És csoda, hogy még élek, annyira fúrta a kíváncsiság az oldalamat, vajon mit tart benne? A redőny lehúzva, két kulcslyuk is sötétlett jobbra és balra. Arséne Lupint egyszer láttam filmen, amint klasszikus módon egy hajcsattal nyitott ki egy zárat - mit mondjak, nekem nem sikerült. Nehéz lenne felednem nagyanyó tekintetét, ahogy akkor nézett rám, miután a szomszédban folyton bütykölő Matusek bácsi kiszedegette a zárból az összevissza görbült drótdarabkákat. Felesleges említeni, hogy ez a cselekedett se a nagyanyói szívet se a szekreter zárját nem oldotta fel. A melegen, barnán és titokzatos fénylő bútordarabot egyszer láttam nyitva, nagyanyó nővérének, Guszti néninek a halálakor. Hiába volt ünnep - nagyanyó hetvenedik születésnapja -, engem, a nyolc évest annak rendje s módja szerint aludni küldtek a társalgó melletti kisszobába, ahol egy keskeny, bökős lószőrrel keményre tömött sezlonon hánykolódtam sokáig, mivel a szomszédban tovább folyt a „mulatás”, ami főképp egy vékonyra nyírt bajszú, fehér öltönyös ember, Iván bácsi kappanhangon előadott vicceiből és az arra két másodperc eltéréssel érkező, nyagyanyó és Guszti néni által hallatott vihogás-duóból állott, nem éppen altató módon. Mégis sikerült elszenderednem, csak azért, hogy nem sokkal később édesanya ezúttal szokatlanul szigorú ébresztésére ugorjak elő az ágyból. Akkor már Iván bácsi és édesapa ketten cipelték Guszti nénit, hogy sezlonra fektethessék. Én pedig a riadt nyüzsgésben csak azt láttam, átlépve a nagyszobába, hogy nagyanyó a nyitott szekreternél áll és a titokzatos kis fiókok valamelyikében keresgél lázasan, előtte az asztalka sárga lapok rendetlenségével beborítva. De mindez csupán egy kép maradt, majdnem álomi, mert megállni sem volt időm, édesanya a nyakszirtemnél fogva tolt maga előtt, hogy a hátsó szobába vezessen, ahol az ő vendégágyuk állt, és nem is moccant mellőlem, amíg újból el nem nyomott az álom.
Úgy maradt bennem ez az este: lám, a szekreter nyitja a halál.
És e téren nem is változott semmi további húsz éven át, hogy aztán az emlék új, felnőttkori megerősítést kapjon. Két nappal kilencvenedik születésnapja után, ami, természetesen kevésbé hangosra sikeredett, mint ama régi, nagyanyó - ahogy a gyászjelentés fogalmazott - visszaadta lelkét Teremtője kezébe. Eszembe jutott: mit nem adnék érte, ha biztosan tudnám, ugyannak a Teremtőnek vagyok a műve, mint nagyanyó volt. De minden jel arra utal, hogy engem valaki más Teremtő rittyentett erre a világra.
Felhívott egy ember, dr. Fekete Konstantin néven mutatkozott be, meginvitált az irodájába. Elmondta, hogy nagyanyó - ő mindahányszor roppant hivatalos arckifejezéssel özvegy Rimay-Rutmann Oszkárnéként említette - minden ingó és ingatlan vagyonát a k-i apácakolostorra hagyta, ami alól kivételt képez egyetlen darab, a tizenkilencedik század utolsó harmadából származó szekreter, amit teljes tartalmával együtt én öröklök. Tessék, kérem szépen, emelkedett fel kissé ültéből dr. Fekete, és a zsebébe nyúlva két kis kulcsocskát húzott elő, amik fekete cipőpertlire fűzve himbálóztak.
Ott állt a szekreter negyedik emeleti lakásomban, a sarokba tolva, mint akit (vagy csak „amit”?) büntetésbe zavartak. Majdnem olyan volt, mint amilyennek az elmúlt, kis híján harminc év során megismertem, fénylett és barna volt, és a redőnye, mondanom se, lehúzva.
Csak éppen a titok… Úgy tűnhetett, épp a lehúzott redőny miatt, a titok is tökéletesen ép, sértetlen. De többé nem örök. Azok a cirkalmasra munkált fejű kis kulcsok, a cipőpertlin lógva a kulcstartó-fogason várták, hogy egy kíváncsiságtól remegő kéz, úgy, mint annak idején a hajcsatot, a kulcslyukhoz illessze őket, felsikolthassanak, mint akinek kéj bebújni oda, és aztán nagy zörgéssel elszabadulva a magasba szaladjon a mindent rejtő redőny. Előtűnjenek a fiókok, az azóta még sárgább lapok.
Most kell erős legyek. Tökélyre vinnem a várakozás művészetét. Még nem teszem meg. Nem cselekszem. Vagyis, úgy mondom: nem teszem meg azt, amire a leginkább vágyom, illetve hittem, hogy erre vágyom.
Megvárom, igenis, ez most szent elhatározás, akár azt is kijelenthetem, nagyanyó emlékére, hogy addig várok, addig pihennek a kulcsok, ott, szemem előtt kelletve magukat, amíg nem lesz mellettem egy kis lény, egy valahány éves leányka vagy fiú, akinek a kíváncsisága ellenében kell majd tudnom, mit is rejt e szekreter. Sőt, nem kizárt, idővel én is dugdosok oda ezt-azt. De addig csönd. Hadd jöjjön felém, nesztelen lopakodva a szeretet. Úgy érzem, nem a kíváncsiság, nem a kapzsiság, csakis a szeretet nyittathatja ki velem a faredőnyt. Annak a valakinek a szeretete, aki rajtam túl majd a még távolabbi jövőben méltó lesz rá, hogy kíváncsivá tegyem nagyanyó és a saját titkaim iránt.
Jó erre gondolni.
Ugyan kiszárad a torkom, de most nem szalad fel benne semmiféle undokság. Tehát tényleg létezik ilyen: végezni a dolgom. Elintézni! A tükörben egy szinte ismeretlen, mosolyba tévedő arcot veszek észre. A keze régi, beidegzett mozdulattal tűri oldalt a haját. Hiszen szép, selymes, barna haja van…
Épp ideje, hogy új frizurát csináltassak magamnak. Efféle semmiségeken múlik minden, vinné el az ördög. Hát akkor holnap…!