Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
prózák ::


A MESTER ÉS KATICA

1999

Lekanyarodott a sündisznótetemekkel tarkított útról, majd oldalt húzódott a padkára. Elő kellett vegye a térképet és a kis lámpa fényénél bogarászni kusza feljegyzéseit.
Ez az út! Mennyire készült napok óta, hogy annyi idő után… újra… ő és a Mester. Aztán itt van. Alig van kedve hozzá. Az a kínos telefon. Hát jöjjön, jöjjön, ha magának ez olyan fontos! El se köszönt tőle. Pedig ismeri őt a Mester… Biztatta mindig. Te vagy a legszebb nyúl a halpiacon, ilyenek mondott, csak hogy ne dicsérje halálra. A Mester szerint felesleges a dicséret, mert az egyetlen képet úgysem lehet megfesteni. Azért kell próbálkozni újra és újra. Egy pillanatig olyan, mintha sikerülne. Aztán mikor összehúzott szemmel egyet hátralép az ember, de még ecsettel a kézben, és azt képzeli, hogy… A Mester itt kegyetlenül szokott káromkodni. Azt hiszik ezek, hogy csináltam valamit, de ez semmi, semmi, szar! Aztán elvigyorodik, a Mesternek van egy ördögien pajkos vigyora: ha jó népek a szarért ennyi pénzt adnak, én nem tiltakozom ellene.
Azt mondja: a főútról jobbra, végig jegenyesor mentén – alig látni már! -, a falu közepén turulos obeliszk, a mögött fölfelé… Hiszen emlékszik rá!
Mesélték, miféle tréfát űzött a Mester a kertészével, csupa szívjóságból. Meghagyta a titkárjának, akár a föld alól is kerítsen egy Chevrolet Camarot. Nem egy utolsó járgány. No, került egy. Kipolírozták, csillogott-villogott, piros volt, mint a vér. Akkor hivatta a Mester a kertészt. Nézze meg, Sanyi bácsi ezt az autót. Szép jószág, hümmentett az öreg. Tetszik? Hát éppenséggel… Akkor fészkelődjön bele gyorsan, mert a magáé. Szegény Sanyi bácsi, azt se tudta, eleven-e vagy holt. Utóbb még neki is könyörgött, Fiatal úr, az isten áldja meg, segítsen megszabadulni ettől a dögtől, kizabál mindenemből… Az első tankolás… el se mertem mondani az asszonynak… Bezzeg a Mester, folyton szegény Sanyi bácsi vállát csapkodja, Megy a szekér, vén Fittipaldi?
Mert ilyen ő. Arany szíve van, de az aranyra senki se mondaná, hogy puha, mint a vaj…
Akkor már szemerkélt. A hatalmas kovácsolt vas kapu elé érve kiugrott a kocsiból és beszólt a kaputelefonon.
– Megjöttem, Mester. Pécsi Gábor.
A kapu két szárnya lassan kitárult, és begördülhetett az egy méter magas kandeláberekkel szegélyezett kövezett úton. A kuvasz és a dobberman őrült csaholása várta, nem is mert kimászni a biztonságos autóból. De akkor már nyílt a dupla ajtó, és megjelent a Mester a szokásos szerelésében: festékfoltos fehér kórházi köpenyben, mezítláb papucsban, és olyannyira borzolt frizurával, hogy bárki biztos lehetett benne, e ház az ecsetek mellett nem tűri a fésűt.
– Sátán! Jimmy! – kiáltott a Mester foghegyről a kutyákra. – Nem takarodtok! – A folytatás már a vendégnek szólt. – Na, szép kis vircsaft! Mit akar? Üljek maga mellé ebbe a tragacsba? Nem érek rá itt álldogálni. Úgyis dögrováson vagyok.
Odabent a szokásos versailles-i pompa fogadta, amit sose tudott megszokni. Nem is azért, hogy hogy’ lehet valaki ennyire gazdag? A Mester kívül-belül gazdag, és ez így van jól. Mégis furcsa, már-már nyomasztó volt még erre a néhány itt töltött órára is ekkora pompa közepette élni. A Mester egyébként a pénzt úgy tekintette, mint a levegőt. Rengeteg akadt belőle, nem volt jelentősége: színtelen, szagtalan, megfoghatatlan valami. Ami kell az élethez, és ezért van.
Ha dicsekedett valamivel, akkor néha egy-egy festménnyel. Sose a sajátjával, isten őrizz! Magát csak szidta. De bizony előfordult, hogy váratlanul odabökött az ecsettel egy sarokban szerénykedő aranyrámás képre.
– Nézze meg azt! Tudott valamit a piktor uram – morogta hallható irigységgel a hangjában.
Pécsi Gábor megszemlélte a remekbe festett falusi jelenetet, és kicsit kötelezően, de szívből lelkendezett.
– Naná, hogy jó. Idősebb Lucas Cranach – vetett végett a hozsannának a Mester, és a vad mozdulatokkal kenni kezdte a vásznat.
Most előtte csoszogott és a tarkóját vakarta. Pont ott, ahol a haja kezdődött, volt egy borsónyi bibircsókja.
– Nem vagyok jól, Pécsi úr, nagyon nem – mondta hátra sem fordulva.
– Sajnálom… – rebegte hátulról, mit mondhatott volna mást?
– Maga csak ne sajnáljon semmit. Örüljön, hogy itt van. Esik már?
– Tessék?
– Kérdem alázattal, esik-e az a kurva eső?
– Épp nekikezdett.
– Az. Mindig esik. Tud maga esőt festeni? – itt egy pillanatra megtorpant a csoszogás. – Mert én nem tudok.
Most mit mondjon? Dehogy nem? Ismeri a Mester korai képeit. Egy egész sorozata van a viharról. Csak úgy szaggatja a vásznat.
A hosszú-hosszú folyosó végén az ősz férfi berúgta az ajtót.
– Na, itt lennénk.
Pécsi Gábor belépett az ismerős szobába, amit tényleg csak szoba volt, nem műterem. Belépett, és megdöbbent. A szemközti fal mellett álló trónusszerű székben egy fiatal nő ült. Arca szinte gyermeki Madonna volt, de mégsem, mert szemöldöke sűrű fekete csíkban vonult végig a homlokán, a szája sarkában pedig két éles vonás gondoskodott arról, hogy ez az arc sose mosolyogjon. A Mester hanyag mozdulattal intett feléje.
– Katica. Pécsi úr. Maga üljön oda – és a Cranach-kép alatt álló zsámolyféle alkalmatosságra mutatott. Ő maga az íróasztal mögött foglalt helyet. – Hol is tartottunk? – kérdezte aztán, de senki nem válaszolt.
A Mester köhögött egy sort, majd a valóban művészi rendetlenségben turkálva először cigarettát, majd gyufát keresett. Kissé kapkodó mozdulatokkal rágyújtott.
– Tudják, az a helyzet, hogy jó lenne tán szenvedni, de én nem vagyok hajlandó szenvedni. Minek? Elég az, hogy az éjszaka megfestett képet reggel szemügyre kell vennem. Mert az mindig rémes. Teljesen másra emlékszem. Valami szépre, különlegesre… Aztán mi vár? Se szép, se nem különleges. Olyan, mint én vagyok. Az én képem, a tulajdon képem. Csoda, hogy eladom őket? Vigyék, ne is lássam, vigyék! Majd festek újat!
– Látja – mondta ekkor a fiatal nő, akit a Mester Katicaként mutatott be –, mégis szenvedni tetszik... – És egy másodperc múlva megtoldotta: – Imre bácsi!
A férfi elhűlve kapta oda a fejét, majd rögtön a Mesterre nézett. A plafonra emelt szemmel fújta ki a füstöt.
Imre bácsi???! Hiszen tényleg ez a keresztneve!
– Édesem, maga nem engem lát. Higgye el. Pécsi úr se engem lát. Megszoktam, elfogadom. Tessék nyugodtan rajongani. A többit bízzák rám.
Csönd volt. Pécsi Gábor nagyon furcsán érezte magát. Egyik pillanatban csalódott volt, mert nem ezért jött, nem így szoktak ők a Mesterrel kettesben diskurálni. Ugyanakkor valami olyasmit is érzett, hogy különös, fontos dolgok esnek meg e pillanatban is. Nem az elhangzó szavak miatt, hanem a Mester szelleme mintha minden korábbinál erősebben áradna felé, úgy, hogy közben finom kanyart tesz az idegen nő felé, s magával sodor némi nem létező lelki parfümillatot. A Mester, akinek minden titkos gondolathoz van egy kis antennája, azonnal megadta a magyarázatot.
– Katica itt él a faluban. Egyszer eljött… Miért is jött ide?
– Vászonért – mondta halkan, szégyenlősen a nő.
- Ja. Mert addig csak funérra festett. Persze, sokkal olcsóbb. Mondhatnám, hogy tanítgatom. Marhaság. Nem kell tanítani. Csináljuk a dolgunkat. A többi le van szarva. Nem igaz, Pécsi úr?
Pécsi úr bólogatott, hogy igaz. Igazából arra figyelt, hogy odakint zuhog az eső, és a kutyák továbbra is úgy ugatnak, mintha az eső is hívatlan látogató lenne, ráadásul lehetetlen lefesteni.
A Mester Párizsról mesélt, zsörtölődött, de aztán éppenséggel arról szónokolt, hogy nem csak siránkozni kellene mindig.
– Nálunk nincs Párizs? Akkor Párizst kell csinálni. De már nem nekem. Majd maguk – ezeket a tételeket Pécsi Gábor nem először hallotta.
A Mester krákogni kezdett, hosszan köszörülte a torkát, s mindennek gyógyszereként újból rágyújtott egy cigarettára.
– Én zsebemben hordom a múzsát – mondta aztán rekedt hangon. – Akkor csókolózom vele, amikor akarok. A művészet egy csodálatos asszony, de sose teheti magáévá az ember, mert úgysem létezik tökéletes kielégülés. Katica is tudja ezt, ugyebár?
A nő most maga elé nézett, úgy mondta.
– Igen.
– Az a legborzasztóbb pillanat, mikor aláírok egy képet – folytatta a Mester. – Azzal, hogy kész, elismerem, ennyire vagyok képes, nem többre. Piszok dolog. Mégis ez hajt, hogy holnap, majd holnap megfestem az igazit!
Pécsi Gábor az otthoni keretre kifeszített vásznat próbálta maga elé idézni. Igaz, nem sok emlékezetes szárad még rajta. Nagyjából vízszintesen ketté van osztva egy fekete csíkkal. A csík fölött kék és narancssárga foltok villognak: az ég? Az alkonyodó mennyország? Alul meg semmi. A drapp üresség, ami lehet, hogy úgy van jól, ahogy van. Arra vágyott, hogy a Mester mond majd valamit, nem utasítást, nem tanácsot – csak lesz egy elejtett szava, amibe belekapaszkodhat, ami mindent megvilágít és megmagyaráz. Talán már ki is mondta…
Csak ez a nő, ez falusi tehetség ne árnyékolna be mindent! Ezzel a szigorú, ragaszkodó némaságával, a bennfentességével és távolságtartásával. Ha megmoccanna vagy rágyújtana legalább!
És akkor azt mondja a Mester.
– Pécsi úr, most az egyszer maga tehet egy szívességet. Úgyis erre vár régóta. Ugye hazaviszi a Katicát?
– Örömmel – felelte töprenkedéséből ébresztve, bár nem nagy meggyőződéssel Megpróbált mélyen a nő szemébe nézni. De Katica ismét a Mestert bámulta.
Együtt botorkáltak kifelé a festményekkel, bútorokkal, becsomagolt kristálycsillárokkal telezsúfolt folyosón. Ezúttal Pécsi Gábor ment elöl, mögötte csoszogva, csontjait zörgetve a Mester. Egyszerre a Vállán érezte az erős kezet.
– Akart nekem mondani valamit? – hajolt a füléhez a Mester.
Megfordulni nem tudott, tolta maga előtt. Csak a fejét rázta, és úgy nyögte előre, hogy maga sem értette.
– Nem… Igazából… Csak jól esett látnom.
A bejárathoz értek, a két kutya acsarkodva kaparta az üveget.
– Elmentek az anyátokba! – üvöltött rájuk a Mester, s ahogy nyitotta az ajtót, közéjük vágott valami régi papucsot. A kutyák vinnyogva rohantak el az esőben.
– Na – mondta még a Mester -, ezt megérdemeltétek! Mindenki azt kapja, amit megérdemel. Pécsi úr ezt jól tudja, nemde?
Sután vállat vont.
Az autó ablakai szinte azonnal bepárásodtak, rátekerte a szellőztetőt. Így is csak mint gomolygó köd mögött álló tüneményt látták a Mestert, akinek cingár, fehér köpenyes, fehér üstökű alakja mesefiguraként vibrált az udvari lámpa fényében. Amint megfordult a kavicson, a Mester tett egy integetésnek induló mozdulatot. De a karja lehullt, s mintha ez zavarta volna, a kezét zsebre vágta.
Amíg nem hagyták el a birtokot, egy szó nem hangzott el. Mielőtt kikanyarodtak volna az útra, Pécsi megkérdezte.
– Merre?
– Ha nagyon utál, nem kell, hogy elvigyen – mondta a nő.
Pécsi Gábor idegesen felnevetett, behúzta a kéziféket. Nem nézett oda, úgy szólalt meg.
– Szóval festesz te is. Ez kurva jó.
– Szerintem is – felelte a nő. Mereven ül.
– Tudtommal a csajok magukat szeretik festeni – folytatta. – Haha, vicc volt.
– Értem.
Lassan kikanyarodott jobb felé, és lépésben gurult az alig megvilágított úttesten. A nő szinte észrevétlen ujjnyira lehúzta az ablakot. A szélvédőn a bőséges vízpatakok ellenére kellemetlen sikáló hangot adott az ablaktörlő, giljüüp, giljüüp. A nő egyre hangosabban lélegzett, Pécsi Gábor látta, hogy fészkelődik. Egy pillanatra bevillant, hogy alig elkezdett festményére Katicát kellene megfesteni, amint meztelenül fekszik, felravatalozva. Keze összekulcsolva a mellén, és a testén gyönyörű, zöldfényű bogarak szaladgálnak.
Mégis valami egészen más beszélt a szája.
– Na, és milyen együtt lenni a Mesterrel? – kérdezte. Lekapcsolta az ablaktörlőt.
A nő gondolkodás nélkül, egy szuszra válaszolt, mint aki pont erre a kérdésre készült az idők kezdete óta.
– Hát jó. Legalább valakinek elmondom. Magának nyugodtan elmondhatom, mert nem ismerem, és nem is akarom ismerni. Undorítónak találom, úgysem érdemel jobbat! – A nő mély levegőt vett. – Ez a Mester, a maga Mestere a szenny megtestesülése. A Teremtő Isten legnagyobb pazarlása… Az első nap… Megszokta, hogy mindent megkap. Egy nagy méretű képet alapozott, az orrom elé tartotta az ecsetet, és azt mondta, vigyorogva, két centire az arcomhoz hajolva, Magának biztos szebb van a lába között. Mindent elvett tőlem, úgy, ahogy nem lett volna szabad. Talán adtam volna önként is, nem tudom… Most már csak azért jövök, hogy tanulmányozzam a sátánt, és a rettegésemet felajánljam valami butuska, művészetnek mondott másik élet oltárán. A Mester megveti a szenvedőket, pedig o maga csak szenvedést tud okozni. Ebben Mester. Ezért nevezem Mesternek. Csakis ezért.
A nő elhallgatott. Pécsi Gábor egy pillanatra úgy érezte, kicsúszik a kormány az ujjai közül. Az ecsettel érzett már ilyesmit. Meg kellett szólalnia.
– Az előbb még arra gondoltam, milyen jó lenne megfesteni téged... – azt nem tette hozzá, hogy meztelenül.
A nő hallgatott.
– Most legszívesebben arra kérnélek, hogy te fessél rólam egy képet… Amilyennek látsz… Majd… ha egyszer mégis kedved lenne hozzá.
A nő mintha megrázkódott volna, arcát az ujjnyi résen beömlő friss levegő és az esőcseppek felé tartotta.
- Felőlem nyugodtan bekapcsolhatja az ablaktörlőjét. Egyáltalán nem zavar a surrogása – mondta aztán.