Ritka madár a jámbor ügyvéd, de az én régről szeretett Palkóm mintapéldája annak, ki ne menjen soha jogi pályára. Havonkénti közös búsulásaink alkalmával többnyire ahhoz kért tanácsot, vajon váljon-e vagy sem attól a gaz némber Szilviától, aki gimnazista kora óta a szíve csücske volt; csak hímeztem-hámoztam ilyenkor, mert jól tudtam, hogy legkevésbé Palkó az, aki a szíve csücskétől valaha is elválna, alakuljanak akárhogyan is a „körülmények„.
Ma azonban még a kabátját sem vetette le, már azt kérdezte:
– Emlékszel te Jászberényire?
– A Jakabra?
– Rá
– Rémlik mintha valami el nem ismert találmánya miatt szenvedett volna. Nem beszélve arról, hogy húzta az igát a házisárkány mellett.
– Úgy úgy, nagyon jól mondod! – ereszkedett le szemben velem Palkóm, és ekkor láttam, hogy az arca izgatott, furcsa fényben játszik.
– Ennek ellenére irtóztatóan sok gyereke volt, nem?
– Nyolc édesapám, nyolc!
– Munkára fogták a nyomorultat, annyi szent!
– Na csak várjál – tartotta fel a mutatóujját Palkóm.
– Mért mi van?
– Mindjárt előterjesztem – felelte szeretett barátom, és zakója belső zsebéből egy hosszúkás alakú borítékot húzott elő.
A pincér lépett asztalunkhoz, és érdeklődött, mit hozhat.
– Nekem a szokásosat – feleltem, és a tarra nyírt fiú már tudta, hogy ezen, eléggé el nem ítélhető módon, vörösboros kólát kell értenie.
– Én ma csak vodkát iszom – mormogta viszont Palkóm, pedig a megrögzött kisfröccsösök táborát gyarapította amúgy. Aztán kibontotta a borítékot. – Figyelsz? A levél! Kitől?
– Az kéményseprő szakszervezettől vagy a Habsburg Ottótól, mit tudom én!
– A Jászberényitől.
– Örvendek És?
– Búcsúlevél Csak ennyi.
– Tőled búcsúzik?
– Egy túrót! Az élettől, meg mifene. A múltkor összeakadtunk, nem is tudom már hol, tán lottózóban. Felajánlottam neki, ha bármiben segíthetek, forduljon hozzám bizalommal. Rossz bőrben volt szegény, megsajnáltam, érted.
– Normális – feleltem és aprót kortyoltam az elém tett kisvadászból.
– És most hozzám fordult bizalommal. Hallgasd meg, ki fog rázni a hideg.
Palkó feltette az olvasószemüvegét és olvasni kezdett.
„Kedves Barátom,
Igazából nem tudom, jogos-e ez a megszólítás Feléd a részemről, de a minapi találkozásunkkor igazán kedves és egyszersmind baráti voltál hozzám, amiben oly ritkán van részem. Másrészt Pálként felettébb idegenül hatna hívnom Téged; Palinak, miegyébnek sose neveztelek ezelőtt, tehát nem is foglak, valahai iskolai nevedet – ugye, nem sértődsz meg, hogy felemlegetem -, a Szivacsot pedig igazán méltatlannak tartanám használni.„
– Nem körülményes ez kicsit, Szivacskám? – vetettem közbe gonoszul, de a barátom ezúttal nagyon szigorúan leintett, így aztán többet nem is volt kedvem rendetlenkedni. Főleg azok után, ami következett.
„Megörültem Neked, bevallom, és aznap éjszaka azon morfondíroztam, hogy végre egy ember, akinek elbeszélhetem az életemet, ami a vége felé közeledik. Valaki, aki hivatalból is meghallgatja a másikat, és talán az, hogy oly régről ismerjük egymást, nem tesz teljesen közömbössé.
Azt nem tudhatod, hogy én olyan famíliából származom, ahol a múltban nagyon sok szenvedés és megaláztatás ért mindenkit, épp ezért a maradék felnöveknőknek egyetlen törvény maradt: betagozódni, igazodni a rendhez, kussolni, vagyis együtt dalolni. Apám rendkívül gyenge ember volt. Ezt én főképp otthon tapasztalhattam meg, mert matriárka típusú anyám úgy kommandírozta, ahogy akarta. A szőnyeg alatt közlekedett szegény öreg, aki tán tanárként még meg is állta volna a helyét, hiszen érdekelte a szakmája, a történelem, a szabadságharc, Kossuth, Bem, Görgey, de miután bekerült az apparátusba, maradt neki Marx, Engels és Szamuely Tibor. Tán emlékszel rá, mifelénk valamiért különösen szerették Szamuelyt, iskolát, teret, parkot, akadályversenyt neveztek el róla, vélhetőleg azért, mert errefelé végezte a legvadabb vérengzéseit. De ez más lapra tartozik. Szóval apámra sose tudtam igazán büszke lenni. Legmegalázóbb élményeim közé tartozik, mikor tíz vagy tizenegy éves koromban Csehszlovákiába mentünk kettesben, mert ő
ket valaha onnan telepítették be. Előzetes üzengetések, virágnyelven írt levelek útján megkérdeztük a rokonokat, mit vigyünk, mire van szükségük. A válasz az volt, hogy napszemüveget kérnek és kotongumit, mert mind a kettő hiánycikk, jól el lehet adni a feketepiacon. Volt nálunk öt napszemüveg, meg két százas csomag óvszer. Befutottunk a határra, vámellenőrzés. Apám sovány, szürkére dohányzott arca jeges izzadságban úszott. Persze, hogy mindent kirámoltak a Wartburgból, még a kurblit is. Úgy félt, hogy valósággal reszketett belé. Én nem szállhattam ki, a hátsó ülésen térdelve, az ablakon át néztem a műsort, mint a moziban. Kérdezték tőle: Minek magának ez a temérdek gumi? Mondta: Saját használatra lesz. Ennyi?, rökönyödött meg a harcsabajuszos vámtiszt. Két hétre megyünk, kérem szépen!, felelte apám, és két ujja közül kiesett a cigaretta.
Furcsa, de anyám és apám a maguk módján szerették egymást. Vagyis anyám szerette apámat és a rajta való uralkodásának dicsőségét, és ez egyet jelentett azzal, hogy apámnak is szeretnie kellett őt. Nem tudok róla, hogy valaha is megcsalták volna egymást, pedig az ő köreikben ez a fajta ósdi házastársi hűség már-már gyanús volt. Az előbb azért mondtam egymás iránti szeretetükre a „furcsát„, mert ennek ellenére a külvilág előtt szinte sose mutatkoztak együtt. Anyám is rég az apparátusban dolgozott, de mindenki a maga területén. Egészen kisfiú voltam, mikor anyám elkezdett különböző rendezvényekre, fogadásokra, megnyitókra, fesztiválokra hordani. Ha nagy néha mégis ott volt az apám is, épp hogy csak köszöntek egymásnak, és aztán végig másokkal beszélgettek, iszogattak. Este otthon anyám rendszerint megjegyezte, hogy rémes volt az egész rendezvény, mire apám hozzáfűzte eredeti megjegyzését, hogy szerinte is.
Anyám óriási volt, kövér, hatalmas mellekkel, az orra meredeken ugrott elő az arcából és a hegyén ült még egy gombóc – ez az egy a halálos ágyán sem változott. Negyvenkettes cipőt hordott.
Apám apró termetű volt, hamar megkopaszodott, vékony, csontos testén a rá szabott ruha is lötyögősnek tűnt. Egyszer, a kicsit beborozott újévi társaságban valaki a vállára ütött, miszerint kis ember nagy bottal jár, ugyebár (ezen jót röhögött mindenki, és én már nagyon is kapisgáltam, miről van szó). De tudtam azt is, hogy apám meztelenül szinte hermafroditának tűnhet, mert normális állapotjában alig látszik ki valami a lába közti szőrcsomóból. Harminckilences cipőt hordott.
Jómagam, ezt nem kell Néked külön ecsetelnem, ilyen szempontból a genetika mintapéldánya vagyok: magas, sovány, beesett mellű és gombócos orrú. A lábam negyvenhatos méretű.
Nem ment könnyen az udvarlás. Kizárólag a legcsinosabb lányokkal voltam hajlandó szóba állni – szóba állni Ezen biztos Te is mosolyogsz, mert tudod, hogy messze nem így történt a dolog, hiszen mért álltak volna szóba velem ők. Izzadtam, hebegtem, motyogtam, unalmas voltam. Idétlen vihogással palástoltam mindezt, aminek szintén zéró sikere volt. Anyám mindig azzal fejezte be a vallatást lány-ügyben, hogy biztos van valahol valaki, aki csak rám vár. Ezt az egyet hajlandó voltam elhinni neki.
Márta olyan csúnya volt, hogy már csak azért megakadt rajta az ember szeme. Végtelenül kövérre hízott, nyaka nem maradt, csak tokája, fehér bőrű arca szeplős, a szeme dülledt volt. Semmilyen haját csutkába fogta és rettenetes bő lebernyegekben járt – úgy tűnt, mindig ugyanabban. Ült a büfében, cigarettázott és kávét ivott. Eredetileg oroszra vették fel, de amint lehetett, átment nyelvésznek, ott még inkább tudott lógni. Be is vallotta később, csak azért járt egyetemre, mert férjet akart fogni magának. Ezzel a gülü tekintettel, csorba mosollyal persze limitált volt a számára adott vadászterület, de az én arcomra az volt kiírva, ennek a verébnek jó lesz ez is, a harmadosztályú selejt. Ne haragudj, ha lassan egyre durvább leszek a fogalmazásban, de innentől fogva már végképp az elmúlt tizenöt év minden rémsége beszél belőlem, és képtelen vagyok felidézni azt a valami jóban tán még reménykedő egykori ifjút, aki én voltam.
Márta mindig ott ült a büfében, és egy idő után elkezdett köszönni. Tudod, hogy van az egyetemen, nyolcszáz pofának köszönsz egy nap, közben hétszázkilencvenről fogalmad sincs, ki a csoda lehet, honnan az ördögből kellene ismernetek egymást. Megesik, hogy csak azért köszöntök egymásnak „tévedésből„, mert azt hiszitek, a napi folyosói találkozások miatt már ismeritek egymást. No, ezt játszotta el a Márta is. És eljött a végzet napja, amikor tényleg nem volt sehol egy szabad asztal az egész büfében, és ő nagylelkűen invitált, hogy nyugodtan üljek oda hozzá. Bizton állítom, hogy nem nyugodtan ültem mellé a piros műbőr székre, holott honnan is sejthettem volna, mi vár rám!
Isten ments, hogy a drága idődet felelőtlenül raboljam és hosszan untassalak talán egyáltalán nem is különös, csupán törvényszerű esetemmel. Mit mondjak még? Eltelt egy kis idő, járni kezdtünk a Mártával. Ha szerénytelen akarok lenni, ő jól járt velem, én pedig megjártam. Ő elvált szülők gyereke. Az anyja nevelte, akit elhagyott a férje, vagyis a Márta apja, és ettől fogva izzó gyűlölet élt benne a férfinem iránt. Ezt természetesen a lányába is sikeresen átplántálta, azzal együtt, hogy az élet ádáz rendje szerint férjhez kell ugyan menni, de csak azért, hogy a kiszemelt áldozatot kezes rabszolgánkká tegyük, aki úgy nemzi a gyermeket, mint az oktalan állat, és aztán gürcöl a famíliájáért, mint szintén ugyanő. Egy hibát nem szabad még egyszer megtörténni hagyni, hogy a gaz férfiember fellázadjon, ledobja igáját, és ott hagyjon csapot-papot, ó nem! Végig, ahogy mondom, VÉGig ki kell tartania, tűrni és engedelmeskedni.
Ne vess meg, de ha úgy tetszik nevess ki érte, azt hiszem, a mai napig sem tudom, mi fán terem a szerelem. A dolgok alakítását Márta vette a kezébe, és ellentmondást nem tűrő lénye hamar apám méltó örökösévé tett engemet, amit akkor még nem mertem volna bevallani magamnak. Nem hittem, hogy boldog vagyok, de mégis valamiféle különleges hangulatban éltem. Sikerült meggyőznöm magamat afelől, hogy végül is ez jó, ha megtörténik velem is, így van rendjén, és... és semmi más egyebet nem éreztem vagy gondoltam. Illetve, ha már arról a bizonyos boldogságról esik szó, annyit mindenképp meg kell említenem, hogy anyám és Márta az első pillanattól kezdve szívből utálták egymást. Igazából egymásnak nem lettek volna méltó ellenfelei, hiszen az összes körülmény – kor, tekintély, tapasztalat – jócskán anyám felé billentette volna a mérleg serpenyője, de mivel csupán én voltam ama felosztandó, mi több, megszerzendő konc, Márta maximális esélyekkel indult a csatába.
Biztos ismered a várfal tövében vezető körsétányt, ki ne barangolt volna arra „szerelmesen„! Ahogy dukál, egy holdfényes, borzongatóan meleg augusztusi éjszakán ott kérte meg a kezemet Márta. Igen, most már röhöghetsz nyugodtan. Csókolóztunk is, és kéz a kézben andalogtunk. Mártának mindig száraz, pikkelyesre töredezett bőrű volt a tenyere, az enyém meg csöpögött az izzadságtól, mint a vízcsap. Rögtön arról kezdett beszélni, hogy majd egy szép nagy kertes házban élünk, öt gyerekünk születik. Jó lesz?, kérdezte, és mintegy viccként, azt feleltem, nem lesz jó, mert én hat gyereket szeretnék, sőt hetet, mert az az igazi!
Megvolt az esküvő, blablabla, ezzel nem untatlak. Márta egy percig sem dolgozott a diploma után, mert azonnal sikeresen teherbe esett. Már ha ezt sikernek lehet nevezni. Én meg „begyújtottam a rakétákat„, hogy ezt a rendkívül szemléletes sportriporteri zsargont idézzem. A fizika tanszéken, képzelheted! Tömtek pénzzel... Jó, bedolgoztam egy számítógépes srácnak, talán emlékszel a Fülöp Mityura, ő megcsinálta magát. A tansegg meg mihez kezd? Barkácsol a laborban.
Mindemellett Márta halálra nyúzott, hogy élhetetlen vagyok, nem vagyok férfi – miközben futószalagon potyogtatta a gyerekeket. Bevallom, én háromnál azt mondtam, elég. Főleg azok után – nem fogod elhinni; én se nagyon akartam -, hogy összeszűrte a levet a gépkocsi-oktatójával. Vettem egy Zaporozsecet, talán az utolsó volt a városban, kilóra adták. Csak, hogy neki legyen, ki tudjon mozdulni otthonról, meglátogatni a drága mamát, aki a hátam mögött, mondanom sem kell, bőven locsolgatta olajjal a tüzet. Nem a „szerelmünk„ tüzét... Mért öröm az egy anyának, hogy a lánya is ugyanolyan boldogtalan, mint ő volt? Szóval Márta és a gépkocsi-oktató a Zaporozsecben. Akkor várta a harmadik kölköt. Kijelentette egy este, sajnos rettenetesen jól emlékszem rá, amint fél arcára vetült az állólámpa fénye, hogyha fiú lesz, Elemérnek fogják hívni. Elemér? De mért? Csak. Mert neki tetszik ez a név. Tiszteljem a választását. Látszik, hogy én már nem is szeretem, kutyába se veszem, érzéketlen vagyok – ez húsz perces konstans műs
or volt, melyben rám olvasta mindazokat a bűnöket, amiket ő követett el ellenem naponta többször is, azaz folyamatosan. Jó, Elemér lesz. Márta levizsgázott, megkapta a jogosítványt. Nem volt többé oktató. Csak egy levél. Ez is ennyire banális. Semmi vérdráma, csel vagy intrika (bár... no hagyjuk!). Egy papír az asztalon, „Drágám„, satöbbi. És a címzés: Tc. Wágner Elemér.
Őrjöngtem volna? No persze, előre lehetett volna hozni a mai napot néhány évvel, de akkor hol a bosszú?! Mit mondott Márta, mikor az egészet szóba hoztam? „Elolvasod a leveleimet?„ Hisztériás rohamot kapott, elhordott mindennek, természetesen engem okolva a történtekért. Másnap bejelentette, hogy hozzánk költözik az anyja, mert az én társaságomban nem látja biztosítottnak a család jövőjét. Az igaz, hogy a gyereket nem Elemérnek nevezte el. Lányt szült.
Aznap, mikor anyósom végleg bekvártélyozta magát hozzánk, és azon siránkozott már az első este, hogy milyen szűkösen kell nyomorognunk az én teszetoszaságom miatt (Bezzeg mások! Például a... – itt ismeretlen hősök hosszú listája következett), éjszaka végre megszületett a fejemben a gigászi terv. Kivert rögtön a hideg veríték, hiszen nem volt ez más, mint a rombolás és tönkretétel magasiskolája, ami nemzésből, gyártásból és kutyanehéz munkából állt... Vasfegyelemmel végigvitt alkotás, ami egy napon – a mai napon! – nyeri el értelmét, azáltal, hogy egyetlen pöccintésre romokba dűl! A rettenetes alázat éveit vállaltam magamra, hogy aztán egyetlen pillanat mosolyával búcsúzzak mindentől, bízván az utánam következő pusztulásban és bénító nyomorban.
Ha most azt mondod, őrült vagyok, nem tiltakozom egy pillanatig sem. Az őrült megtette kötelességét, az őrült mehet.
Mindenben alávetettem magam Márta és anyósom akaratának, sőt még túl is licitáltam őket! A pincsijük, a szolgájuk, a hülyegyerekük voltam, amit ők flegma undorral nyugtáztak, nem érzékelvén semmit a készülő világvégéből.
Beindultam mint „nagy kan„. Négy, öt, hat, hét... gyerek! Már anyósom is jajveszékelt. Végül nyolc! A szaporulatot elhelyezendő, építkezésbe kezdtünk, amire titokban elképesztő hiteleket vettem fel, még elképesztőbb kamatokra. Mártának, aki amúgy mindent szeretett vasmarokkal kézben tartani, egy idő után nem volt ideje ilyesmire. Mindeközben dolgoztam, mint állat, és a részecske gyorsító szabadalmamból lett is volna némi pénz meg hírnév, de... Szóval, a feltételes módból rögtön kiderül, mi történt – voltaképp teljesen mellékes. Az én igazi művem, a Terv gyönyörűen haladt. Senki nem sejtett semmit. A ház, ha lassacskán is, de épült, a gyerkőcök cseperedtek. Márta tovább hízott. Anyósom utóbb belátta, milyen szép dolog ilyen nagy családban élni, és elkezdte mondogatni, annak idején ő is sok gyereket szeretett volna, ha az a himpellér el nem hagyja.
Végső erőfeszítéseimbe telt, hogy mindenki éberségét kijátszva az utolsó fillérjeinket is elherdáljam. Tegnapelőtt öt éves részletre még vettem egy terepjárót, amire anyósom mostani lakrésze a fedezet, és a kocsit egy városszéli bérelt garázsba rejtettem.
Semmijük sincs. Csak a nyolc visító poronty, akik a szememben mindig Márta önállósult nyúlványaiként léteztek, a félkész, kifizetetlen ház, az ismeretlen autó és a temérdek adósság, akibe bele fognak dögölni. Szegényebbek a koldusnál.
Én pedig ma nyugodt szívvel leszek öngyilkos, abban a hitben, hogy e földi életben számomra nem volt mit elérni több. Abban a hitben, hogy igenis bátor voltam, messze látó és merész. Nem elpusztítom magamat, hanem a műre teszem fel a koronát. A romlás, a keserűség és a gyász gyönyörűséges emlékművére, amely – ebben biztos vagyok – borzasztóan fog hasonlítani rám a hátramaradók szemében.
Senkit és semmit nem sajnálok, magamat végképp nem. Ezért kérlek, Te se sajnálj e megbocsáthatatlanul hosszúra nyúlt iromány elolvasása után; sőt, inkább vidd el a jó hírt, lám, megeshet, hogy valaki ennyire szomorú élet után is végtelenül boldogan távozik. Egyebet nem is akartam mondani Néked. De azért Te próbálj meg így is élni.„
– Figyelj még egy pillanatra – tartotta fel a mutatóujját megint Palkó. – Az aláírás, „a néhai Jászberényi Jakab„.
– És – kérdeztem azonnal. – Meghalt?
– Reggel a vonat elé ugrott a gyalogos felüljáróról – felelte a barátom, miközben még mindig merőn nézte a kezében tartott levélpapírost.
– Nyomorult ember.
– Nyomorék ember – mondta erre, és rám szegezte a szemét.
– Ezt mért mondod? – hökkentem meg.
– Nem halt meg. Másik vágányon jött a vonat. Eltörött a gerince.
Alig jutottam szóhoz.
– És akkor most mi lesz?
– Élni fog. Mártával, az anyósával és a nyolc gyerekkel.
Ritkán nézünk így farkasszemet Palkóval. De ez jó, elmerülni a másik pupillájában Mit mondani többet erről úgyse lehet.