Már csak mosolyogtunk rajta, azon a panaszáradaton, amit rendre előadott. Semmi sem számított, se az, hogy csodás idő volt, se az, hogy lánya férjhez ment egy svéd gyáros fiához, se az, hogy új autót vett – dőlt belőle a panasz. Állt a régiségkereskedése ajtajában, és rémtörténetekkel szórakoztatta az ismerősöket. Voltaképp az egész világot csak azért tartotta fenn még a Jóisten, hogy aki él és mozog, vállvetve, összefogva megkeserítsék az életét. A legideálisabb és kecsegtetőbb pillanatokban is megtalálta azt a momentumot, ami miatt neki lehet keseredni, vizionálni a tönkremenetelről, legkülönbözőbb ellene irányuló ármányokról, s mindent összefoglalva, a végső kárhozatról, itt, ebben a földi világban – ami, bizony, már csak napok kérdése.
Mindenki réges rég megszokta, hogy ez így van rendjén, Raffa Gedeon akkor boldog, ha boldogtalannak tudhatja magát. Arról is leszoktunk már, hogy az amúgy színesen, kedvesen, szinte vidáman előadott gyászjóslatai közbe olyanokat szúrjunk közbe, hogy „Ugyan már!”, „Nem kell az ördögöt a falra festeni!”, „Meglátod, nem lesz semmi baj, Gedikém…” Gazember volt a kormány, a rokonság, a hivatalok, a vevők és eladók, valamint a régi barátok is, persze, kivétel az aktuális beszélgetőpartner.
Mindez annyi év után természetesen volt így, mint ahogy eső esik az égből vagy ahogy a forró étel megégeti a szánkat. Az ember esernyőt vitt és nem ázott meg, megfújta a levest és nem égett össze a nyelve, meghallgatta Raffa Gedeont, majd a búcsúzás utáni második másodpercben gyorsan elfelejtette, amivel traktálták.
Aztán jött a hír, hogy egy tavaszi napon összeesett a bolt előtt. Mondták, hogy az utóbbi hetekben arról sápítozott, hogy szúr a hasa, és hogy biztosan meg vannak tekeredve a belei – de hát ki vette ezt komolyan ennyi idő után? A kórházban felnyitották és már varrták is vissza. A Göbecses prof állítólag maga bevallotta, hogy ilyen rákos burjánzást még életében nem látott, ha nem hangozna nagyon morbidul, azt kéne mondja, hogy szinte szép volt.
A jósok két hónapot adtak Raffa Gedeonnak.
Amikor újra találkoztam vele, a bolt előtt szivarozott, amit addig sose tett. Már messziről integetett, majd a vállamra tette a kezét, és kérte, meséljek. Zavaromban arról kezdtem el motyorászni, hogy nem könnyű a mai világban, aki vinni akarja valamire, annak annyit kell güriznie, hogy kilóg a bele… De félbeszakított, és szinte leteremtett. Nem kell állandóan ilyen sötéten látni a dolgokat, mindig és mindenhol meg lehet találni a szépet és a jót, csak az nem boldog, aki nem is akar az lenni. A nagypofájú törtetők pedig csak tegyék tönkre magukat, aki nem tud megállni egy kis virág, egy napfényben megcsillanó ablaktábla előtt, az megérdemli a sorsát. Ilyenekkel traktált, arcán széles, szinte ismeretlen mosollyal, s mindeközben nagyokat szippantott a szivarból. Búcsúzásnál mélyen a szemembe nézett, úgy mondta: ejnye no, nem ilyennek ismertelek én réged, így nekikeseredni. Ha én mondom, nem lesz semmi baj, ezt tessék elhinni, máskülönben tunikán lesz billentve a tisztelt úr!
Másoktól is egyre-másra azt hallottam, hogy Gedeon úr lett legfőbb vigasztalójuk. Nem hogy nem panaszkodott saját állapota miatt, holott most kivételesen minden alapja meglett volna rá (Göbecses prof szerint fájdalmak kínozhatták, bár ez csak feltételezés volt a részéről, hiszen a páciens a kezeléseken nem jelent meg), hanem már-már Szent Ferenc-i ékesszólással arról győzködött mindenkit, hogy legyen az illetőnek bármely nyűge és pillanatnyi gondja, az mind el kell törpüljön amellett, hogy él, itt él ezen a csodás földön, szívhatja a levegőt, odatarthatja az arcát a napsugárnak.
Egy hűvöskés, esős májusi napon jártam nála utoljára. Bent ültünk a boltban, ezúttal pipa lógott a szájából és villányi vörösbort ivott. Hátradőlt a karosszékben, amiről éveken át azt állította, hogy Churchillé volt, és mindenkit szidott, mint a bokrot, hogy ezt a történelmi darabot nem vásárolják meg tőle, holott szégyenletesen alacsony árért vesztegeti.
Körbemutatott. Itt minden olyan régi, nézd csak meg bármelyik darabot. Elmúlt életek bús maradékai. De mégis itt vannak. Megtapogathatod őket, elolvashatod őket.
Kikapott egy ezeréves képes levelezőlapot az asztalon álló fadobozból, olvasni kezdte.
Édes Málikám! Szerencsém van tudatni Veled, hogy az utazás koránt sem bizonyult oly gyötrelemnek, mint azzal télvíz idején számolni lehetett. Itten elhelyezésem jó, a koszt tűrhető, és a tanár, aki kezelésébe vett, felettébb amikális ember. Reménylem, odahaza kellemesen telik időtök, s így hamar elszáll ez a tíz nap! Csókolom hófehér kezecskéidet, szerető férjurad: Béla.
Hanyag mozdulattal elém vetette a képeslapot, majd felnevetett.
Láttam, hogy a keze az asztalról lassan a hasára csúszik, és az egészen a köldöke fölé húzott nadrágon pihen meg.
De nem mélázhattam sokat, mert emelte a poharát. A kinti esőzéstől egészen besötétült helyiségben szinte csak egy-egy világosabb foltból állt össze az arca.
Mind meghaltak, mondta, mind. És a világ mégis pompásan működik tovább. Tessék: borozgatunk és cseverészünk. Az gebedjen meg, akinek egy rossz szava is az egészre! Ugye?
Nekem pedig semmilyen szavam nem akadt, csak bólintottam némán.