prózák ::
Anya és lánya
2004
Egyszerre megy a rádió, a tévé, negyedóránként szól a kakukkos óra. Ott ül a számítógép előtt, és pasziánszozik. A régi, zsíros kártyalapok szertehányva hevernek az egykori, lenyitható bárszekrényben – most már elég csak egeret nyomkodni.
Anyuka a neki vásárolt parókában. Holott mit mondott mindig is. Mennyire szép vagy, látod, ha ilyen szép lettem volna, mint te, Böbe, egészen más életem lett volna. Illetve, azt szajkózta. Te szép vagy, Böbe, neked sokkal könnyebb dolgod lesz az életben.
Mégis parókát vett a lánya harmincharmadik születésnapjára. Azt mondta. Legalább kinézhetnél valahogy.
Kinézek én, jó vicc, itt ez a hatalmas panorámaablak, lábam előtt hever az egész világ. No jó, csak a város. És nem érdekel.
Apád elhajított, mint egy cafatot.
Igen, lehet, hogy így volt. Az apjára úgy emlékszik, mint egy nagy szőrös plüssállatra. Aki a sötétben néha bejött a szobájába, és hozzábújt. Mennyi idő volt ez naponta? Öt perc? De lehet, hogy túloz. És csak kettő.
Anyuka rágyújt egy nótára, még ez is. Hogy mondjam el, hogy vágyom rád, szeretem a bőröd illatát. Azt hirdeti magáról. Mindig is volt érzékem a muzsikához.
A lányának ott van a súlyos, kristályfoglalatú öngyújtó. Leszokott a cigarettáról. De azért néha-néha felemeli, fogja a tenyerében, és meggyújtja. Láng az élet? Egészen közel hozza az arcához, szinte megégeti az orrát. Nézi. Azt gondolja. Szilárdnak is ilyen égő, szinte sárga szeme volt. Nem hajított el, mint egy cafatot. Sőt, hangoztatta, semmi mást nem akar, mint hogy boldog legyek. Ezért szabadított meg saját magától.
Pukkanás, koccanás. Anyuka kinyitja az esti pezsgőt. Harciasan kijelentette. Mindenki kapcája volt annyi éven át. Hát most majd megmutatom én, kicsoda Fuchsenstein Adél!
Igaz, csak két deci, de pezsgő. És minden este. Fogat se mos, bedől az ágyba.
Éjfél után átmegy anyuka szobájába. Kikapcsolja a rádiót, a távkapcsolóval kinyomja a tévét, bezárja a pasziánszot, lekapcsolja a komputert. Leszedi anyuka fejéről a félrecsúszott parókát, felakasztja a fogasra. Összeszedi a poharat, az üveget. Lámpát olt. Amikor már résnyire húzza a szobaajtót, mindig meghallja anyuka nyöszörgős, álom-karcos hangját. Böbém. Azt mondja. Szép napunk volt, drágaságom, ugye. Holnap még szebb lesz. Én már azt álmodom.
Anyuka a neki vásárolt parókában. Holott mit mondott mindig is. Mennyire szép vagy, látod, ha ilyen szép lettem volna, mint te, Böbe, egészen más életem lett volna. Illetve, azt szajkózta. Te szép vagy, Böbe, neked sokkal könnyebb dolgod lesz az életben.
Mégis parókát vett a lánya harmincharmadik születésnapjára. Azt mondta. Legalább kinézhetnél valahogy.
Kinézek én, jó vicc, itt ez a hatalmas panorámaablak, lábam előtt hever az egész világ. No jó, csak a város. És nem érdekel.
Apád elhajított, mint egy cafatot.
Igen, lehet, hogy így volt. Az apjára úgy emlékszik, mint egy nagy szőrös plüssállatra. Aki a sötétben néha bejött a szobájába, és hozzábújt. Mennyi idő volt ez naponta? Öt perc? De lehet, hogy túloz. És csak kettő.
Anyuka rágyújt egy nótára, még ez is. Hogy mondjam el, hogy vágyom rád, szeretem a bőröd illatát. Azt hirdeti magáról. Mindig is volt érzékem a muzsikához.
A lányának ott van a súlyos, kristályfoglalatú öngyújtó. Leszokott a cigarettáról. De azért néha-néha felemeli, fogja a tenyerében, és meggyújtja. Láng az élet? Egészen közel hozza az arcához, szinte megégeti az orrát. Nézi. Azt gondolja. Szilárdnak is ilyen égő, szinte sárga szeme volt. Nem hajított el, mint egy cafatot. Sőt, hangoztatta, semmi mást nem akar, mint hogy boldog legyek. Ezért szabadított meg saját magától.
Pukkanás, koccanás. Anyuka kinyitja az esti pezsgőt. Harciasan kijelentette. Mindenki kapcája volt annyi éven át. Hát most majd megmutatom én, kicsoda Fuchsenstein Adél!
Igaz, csak két deci, de pezsgő. És minden este. Fogat se mos, bedől az ágyba.
Éjfél után átmegy anyuka szobájába. Kikapcsolja a rádiót, a távkapcsolóval kinyomja a tévét, bezárja a pasziánszot, lekapcsolja a komputert. Leszedi anyuka fejéről a félrecsúszott parókát, felakasztja a fogasra. Összeszedi a poharat, az üveget. Lámpát olt. Amikor már résnyire húzza a szobaajtót, mindig meghallja anyuka nyöszörgős, álom-karcos hangját. Böbém. Azt mondja. Szép napunk volt, drágaságom, ugye. Holnap még szebb lesz. Én már azt álmodom.