Meghalt az utcavégi szomszéd. A postástól tudom meg. Aztán összetalálkozom a Gizi nénivel, aki berakott, hófehér hajú fejét nem csak járás, hanem beszéd közben is olyan finoman billegeti – nagyanyámat idézi fel bennem, ezért aztán mindig meghallgatom, amit mesél. Hát persze, Bársony úr halálát meséli.
Mindig azt hirdette, élt már elegen, ha menni kell, ő megnyugszik a Jóisten akaratában, tudja, hogy nem halhatatlan.
Bólogatok Gizi néni szavaira, és ahogy hófehér haja együtt mozgott a fejével, az alacsony, novemberi nap hol a szemembe süt, hol elbújik e fehérség mögé. Mintha nem is lenne olyan gyászos dolog a halál, hanem tényleg csak fény és fehérség.
És mi történt a halál kapujában?, emeli fel vékonyka, egyenes mutatóujját Gizi néni, szegény Bársony papa úgy retteget, hogy csak! Valakinek folyton ott kellett ülni az ágya mellett, ha egy percre egyedül maradt, sikított, Mit akartok?, Meg akartok ölni?, Sajnálni fogjátok majd, hogy így bántatok velem! – csupa efféléket vágott a Bözsike meg a két lánya fejéhez.
Hirtelen elcsöndesedik Gizi néni. Éreztem, nem mondja ki, de az elbeszélésében most halt meg a Bársony úr.
Csupán látásból ismertem, kint ácsorgott a kertkapuban, kardigánban, papucsban, zsebre dugott kézzel, és a vakarék kis dakszlit figyelte, amint az a járda mentén szaladgál, villanypóznától villanypóznáig, szaglászik, pisil egyet. Amint elhajtottam előtte, jobb kezét kihúzta a zsebéből és intett. Én is intettem neki.
Jobb ez így mindenkinek, teszi ki a pontot Bársony úr történek végére Gizi néni. Mindenét megtámadta ez a fene rák. Csak a szenvedést hosszabbítják meg az orvosok, nem ez életet.
Úgyis már csak azzal teltek a napjai, hogy állt a kapuban, és nézte az utcát, meg a kutyáját, felelem megerősítőleg.
Gizi néni most rám kapja a szemét: szürke, átható pillantása volt. Egy másodpercet vár, de aztán kimondja az én megállapításomból következő végzetes ítéletet, Nem volt már neki dolga ezen a világon.
Két nappal később a hihetetlen novemberi nyárban Badacsony lábánál kacskaringózok a néptelen úton, amikor a rádióműsorban, amire amúgy nem is figyelek, mert teljesen lenyűgözött a domboldali szőlősorok sárgája, rőtje, barnája, az a három szó üti meg a fülemet, … a bársony tapintása…
És akkor ennek a tobzódó őszi tájnak a közepén belém nyilall. Hiszen nincs tapintása, a Bársonynak nincs már tapintása, halott. És láttam magamat, amint otthon, a belső szoba ágyán fekszem, öreg vagyok, mindegy is, hány éves, épp annyira öreg, hogy meg fogok halni, nincs mese, tudom, hogy így lesz, mert már nincs semmi, SEMMI dolgom ezen a világon. És a lányomra nézek, aki immár felnőtt, asszony, és kinyújtom a kezemet, az arcához érek, és elkezdem mesélni neki ezt mai, nagyon-nagyon régi napot, amikor még csak tíz éves volt, és azzal kezdődött a reggel, hogy ébresztésképpen megpusziltam mindkét csukott szemét, és egy picit megharaptam az orrát.
Amikor ez a néhány órával korábbi emlék elért az agyamból szívembe, olyannyira megsajnáltam magamat, olyannyira úgy éreztem, hogy minden elmúló pillanat belőlem szakít ki egy darabot, hogy a szememet elborította a könny. Le kellett húzódjak a padkára, megállítottam az autót, s hagytam, hogy ennek a mókás jelmezbe öltözött tájnak a színei teljesen összefolyjanak előttem, magukba olvasszanak.
Előttem is, mögöttem is hosszú, egyenes út. Rajta sehol egy teremtett lélek, csak az óriási nyárfák levelei szállingóznak alá a levegő minden egyes rezdülésére. Hiszen ősz van, már halottak napja is elmúlt, ugyebár.