Mindenszentek. Ők azok, akiknek maguk felé hajlik kezük?

Mennyi gyertya. A lángok lépcsői, mintha minden egyes fénypötty apró, világító lábnyom lenne a sötétben. Oda kell menni nagypapához. Itt a sírja. Szürke kő, kis fekete tábla rajta, már a második, felújított aranyozás is megkopott.
Nagypapa bearanyozott emléke is megkopott már picit.
De most jól kivilágítjuk.

Ricsi maradj már veszteg, a keservedet. Teljesen összeviaszozod itt a kabátodat. Apád jól kipofozna, ne félj. Kár, hogy meghalt szegény.

Állnak a hatalmas kripta előtt.
Sok név, sok-sok halott, egy család, akik újra együtt vannak, a föld alatt, egy kőlap alatt. Már senki se utazik el, senki se idegeskedik, senki se csal meg senkit, senki se morog a vacsoránál, se a tévé előtt. Senki, senki, senki. Már mindenki senki.
Ketten állnak ott, tanakodva.
Nem, dehogy. A Béla az Ági második házasságából született, tudod, az Auréltól, vagy hogy hívták.
Artúr.
Na attól.
És akkor ki az a Benő?
Benő? Hol látod?
Ott, a harmadik alulról. Négy éve halt meg.
Benő, tényleg… Hát fogalmam sincs. Nem lehet, hogy a Saci férje lehetett?
A Sacikáé? Hiszen ő sose ment férjhez.
Tényleg. Akkor passz…
Csóválják a fejüket. Csuda rejtélyes dolgok ezek.

Az temetői irodában, a kis házban, most is ég bent a lámpa. Fillér Kelemen irodista ezen a napon minden évben ugyanazt meséli otthon, mielőtt munkába megy.
Ma ünnep van, a halottak ünnepe. Egy temetői alkalmazottnak azonban ilyenkor is a helyén a helye. Mert vannak sokan, akik elszakadtak városunktól, és csak most tudnak hazajönni, szeretteik sírjához. És akiknél esedékes, alkalmat kell biztosítani, hogy megválthassák a sírt, tudjátok. Ülök bent az irodában, és ők jönnek szép sorjában. Egyik megváltó a másik után. Persze, előre sose lehet tudni, mennyi. Nagy ritkán olyan is előfordul, hogy egyetlen megváltó se jön, és akkor meglehetősen unalmas a napom.

Én minden nap kimegyek a temetőbe. Az én kis aranyomhoz. Busszal, hát persze, mi van abban, ott tesz le a kapuban. A lábam közé veszem a kannát, abba belefér a rövid nyelű ásó, a kis gereblye és a seprő. Elballagok a sírig. Leülök. Nem is biztos, hogy minden egyes alkalommal előveszem a szerszámokat. Elvégre, otthon se takarít az ember naponta. Jó, lehajolok egy-egy különösen zavaró levélért. Holott szeretem az őszi leveleket. Mindegy. Ücsörgök. Nézem az eget. Mintha itt más lenne az ég. Szóval így van ez az év háromszázhatvannégy napján.
Most sokan vannak. Ilyenkor nem megyek. Kicsit olyan ez, mintha egy napra… elutaznék. Megengedhetem magamnak. Az én kis aranyom mindig olyan… megbocsátó volt. Egészen holta napjáig elviselte ezt a hazudozós, kicsapongó, piszkálódó szörnyeteget, aki én vagyok.

Néhány közvitéz. Illetve mit néhány. Néhány száz. Zlatko Srpic. Michael Seidl, Ottorino Zinco, Bátor András. A sötétben meredező kőkeresztek. Legalább a parcellát rendbe tették Adott rá pénzt az Unió.
A sok Duna-menti holtnak egy csöndje.
Szokott vinni gyertyákat. Egyet-egyet, véletlenszerűen, odatesz a kőkeresztekre. Ahogy a golyó jöhetett akkor, fényesen, sebesen. Valakit el kellett találjon. Jó valakit eltalálni. Csöpög a forró viasz, megdermed rögvest.
Ahogy hajolt a feketeségben, a kőkereszt szélébe beverte az orrát. Érezte, hogy elered a vére. No igen, gondolta, miközben megremegett a kezében a gyufa és a kis gyertya leesett a mélybe.
Vérzek, lám. Majdnem mint egy hős. De meghalni, fiúk, bocsi, azért se fogok. Ma biztos nem. Holnap se. Sőt, azt merem mondani, soha.

A két kicsi sírt mindig felkeresi.
Hersi Jánoska. Élt hat hónapot. Ő volt a szüleim első gyereke. Aztán született egy másik fiúcska. Ugyanúgy Hersi Jánosnak keresztelték. Hiába, nem érte meg az első év végét se. Itt fekszik a másik sírban. Aztán születtem én. Hersi Jánosnak hívnak. A magam életét élem és a másik kettőét, aki szintén én vagyok. Már kétszer meghaltam. De tudom, három a magyar igazság.

Mindenszentek, érzem, felém hajol a kezetek. Hát majd egyszer. Persze, többször nem is lehet. Csak egyszer.