Azt látta, hogy a szürke égen egy majdnem fekete felhő előredőlve, egy futurista versenyautó utánzataképp száguld el az ablaka előtt, miközben a lelátók lelkes közönségeként az őszibarackfák levelei hullámzanak ide-oda. Szó se volt vénasszonyok nyaráról, ez már a halottak nyara volt, a legtökéletesebb és legkegyetlenebb ősz.
Angéla összehúzta a kardigánja cipzárját: megfogadta, hogy legalább az októbert megvárja a fűtéssel, hadd történjék legalább egy kis valami úgy, ahogy ő szeretné. Megszenved érte.
Csöngött a telefon. Az órájára pislantott, még nem volt hét, ezek szerint téves hívás lesz, mert az anyján kívül senki se szokott neki telefonálni, már pedig ő pontban hétkor jelentkezik, hogy a fél nyolcas híradóig alaposan kibeszélgethessék magukat. Angéla e beszélgetések során körülbelül tíz másodpercenként mondja azt, hogy “igen”, ezek közé néha beszúr egy-egy “ühüm”-t, és nagy ritkán azt feleli, “nem”, amikor az anyja azt kérdezi, beteg-e, fáj-e a feje, a torka, a hasa, és akkor is “nem”-mel felel, ha az után érdeklődik, szüksége van-e valamire.
Angéla felvette a kagylót és mindennek ellenére az anyja hangját hallotta. Izgatott volt a hangja, ami megmagyarázta a kihágásszerű korai hívást.
Szerbusz, fiam. Emlékszel te a Guszti nénire, hát persze, hogy emlékszel, a Náci bácsi, tudod, szegény apád másodfokú unokaöccse, a Lajos papa révén, szóval a Náci feleségének volt húga. Ott volt egy-két régi szüreten, amikor a Margit néni rosszul lett, akkor is. Na. Jó ideje nem láttam én se, talán szegény apád temetésén utoljára, de néhány hete összefutottunk a fodrásznál, szerintem akkor említettem is neked, de hát mire figyelsz te oda, semmire. Aztán megint találkoztunk, beültünk egy kávéra valahová, kicsit elbeszélgettünk, neki is meghalt a férje, egy körzeti orvos, nagyon magas férfi volt, de teljesen kopasz. Mindegy. Szóval a Guszti még a nyáron befizetett valami nagyon kedvezményes csehországi útra, mert azt mondja, hogy ő nem fogja elhagyni magát, nem lesz egy szerencsétlen öregasszony, meg majd ő megmutatja, és így tovább. Nagyon jópofán tudja előadni magát. És most szólj hozzá, hogy mi történt: jövő csütörtökön kellett volna indulnia, mire tegnapelőtt a saját lakásában kicsúszott a lába alól a szőnyeg a síkos parketten, és kitörte a lábát. Combnyak, ahogy dukál. A kórházból üzent, hogy menjek el helyette az utazásra. De hát mit utazgassak én, jobb, ha csöndesen megülök a fenekemen, meg aztán Tibor atyának is ígértem, hogy a segítségére leszek, jönnek a zarándokok, az oltárterítőket is meg kéne varrogatni. Úgyhogy megbeszéltem a Gusztival, hogy inkább nem megyek, viszont te, édes fiam…
De anyuka…
Nekem ne ellenkezz. Ha valakire ráfér egy kis kimozdulás, hogy élményeket gyűjtsön, akkor az te vagy. És Guszti nénéd nagyon örült, hogy segíthet, ha már egyszer ilyen szerencsétlen kis mimóza vagy.
Anyuka, te már megint kiteregetted az életemet egy vadidegennek?
Mi az, hogy vadidegen? Csak ne háborogj. Fogom itt nézni, ahogy teljesen elpenészedsz nekem!
Még csak harminchárom éves vagyok!
Ne gondold, hogy a nőknél nincs krisztusi kor, fiacskám. Nekem ennyi idősen már egy kamasz lányom volt!
És gondolod, hogy…
Ennél jobb alkalmad nem lesz. Mindenki azért utazik, hogy egy kicsit újra felfedezze az életet. És az élet mégis csak emberekből áll, nem csupán városokból, na.
Csupa öreg nyugdíjas.
Azt te meg honnan tudod előre? Mit mondott mindig szegény apád? Nicht geschossen, nicht getroffen.
Ő aztán lőtt is eleget…
Ezt most hagyjuk. Elmész és punktum.
Angéla egy csöppet hallgatott, kinézett az ablakon, és látta, hogy a felhő-versenyautó már elnyargalt az égen, maga mögött valami kusza, széttépkedett tájat hagyva, mindent felkavarva. Arra gondolt: szüksége van erre, hogy csak azért menjen, utazzon, hogy mindent felkavarodjon benne?
Akartam én neked valaha is rosszat, hallotta anyuka hirtelen ellágyult és (szerette volna ezt hinni:) könyörgőre fogott hangját.
Nem.
Na ugye. Meglátod, egyszer még hálával fogsz rám gondolni.
Én mindig hálával gondolok anyukára.
Ez olyan automatikusan szökött ki a száján, maga is elcsodálkozott rajta. De egy csöppet sem bánta. Néha szükség van ilyen mondatokra is.
Kint egészen elfeketült közben az égbolt.

X x X


Az Elvis-imitátor kövér volt, dőlt róla az izzadság, de ettől függetlenül remekül tette-vette magát, gyűrűkkel ékesített keze hol a mennyezet, hol a padló felé rángott, csizmás lába verte a ritmust. Mögötte a sarokban kis zenekar cincogott, elhasznált bárzenész volt mindegyik, akik erre az alkalomra valamilyen megfontolásból cowboy-kalapot nyomtak a fejükbe.
Egymás után jöttek a már klasszikusnak számító számok, a valaha vérlázítón vad rockyk, a ma már szinte sziruposnak tetsző, búgó hangú lassúk. Elvis a földig hajolt, belesuttogta mikrofonba, hogy Thank you, thank you very much, majd váratlanul csehül mondott néhány mondatot. A brünni vár pincekocsmájának közönsége határtalanul lelkesedett.
Angéla az imént tért vissza a fenti teraszról, fázós vállán annak a férfinak a zakójával, akit Ivánnak hívnak. A férfi az utazás harmadik napján szegődött lovagjául, és ebben a megjelölésben semmi plusz nincs, se huncut kacsintás, se fenn hordott orrú lekicsinylés, ez az Iván semmi mással nem próbálkozott, csak tartotta az ernyőt Angéla fölé, ha csepergett az eső, és odaadta a zakóját, ha fázott. Ide is csak azért jöttek el együtt, mert az idegenvezető a vacsora után felhívta a figyelmüket az este fellépő ál-Elvisre, aki nemrégiben harmadik lett az európai Elvis-találkozón, és Angéla engedelmes turista volt, amit az idegenvezető ajánlott, azt komolyan vette. Iván pedig hű lovagként vele tartott.
A férfi ötven éves volt és a tőlük lehető legmesszebb fekvő városban élt.
Angéla nem tudta magát függetleníteni attól, hogy apuka, a megrögzött antikommunista minden “ruszkit” Ivánnak titulált, akik természetesen egyek voltak a földi sátánnal, és mindeközben hitvány és megvetésükre méltó páriák is, akár kalapácsvetők, akár politikai bizottsági tagok, akár filmrendezők vagy az utcán kopott egyenruhában masírozó kiskatonák. Az Iván náluk otthon az ellenség volt, aki miatt az életük vakvágányra futott.
Tudta, ha egy szót is mesélne anyukának erről a férfiről, rögvest azt kérdezné, na, és hogy hívják? Nem tehetne mást, mint hogy megmondja az igazat, hogy Iván, mire anyuka felsikítana, Iván?!, hiszen az egy orosz név, de rémes!
Elvis mély meghajlások közepette aratta újabb sikerét, majd mintha kifejezetten Angélához intézte volna cseh nyelvű konferansziéját. Kezét napszemüvegétől a tarkójáig vonta hátra, vigyázva, hogy gondosan belőtt frizuráját még véletlenül se érintse, gyűrűin szikrát vetettek a sztroboszkóp fényei. Megrázta a térdeit, s némiképp, mondhatni, suta gráciával, előredőlt, mint aki a következő számot a bájos ifjú hölgynek ajánlja.
Angéla elmosolyodott, lehajtotta a fejét, majd lopva megpróbált hátrapislantani, mit szól ehhez Iván, ám a férfi annyival magasabb volt nála, hogy így, a tömegben egymáshoz préselődve csak az ingét és a nyakkendője egy szeletét látta.
Ugyanakkor hirtelen azt is teljes bizonyossággal érezte, hogy őt viszont nézi valaki, a pincehelyiség valamely távoli zugából, de hiába járatta körbe a szemét a félkaréjban álló közönségen, csak sötét és még sötétebb foltokat érzékelt, itt-ott csillant egy pohár, karóra vagy szemüveglencse.
Az emberek mindeközben folytonos mozgásban voltak, a terem közönségén párok, sőt egész csoportok vágtak át, újabb és újabb italokat hoztak, néha egy felzselézett hajú pincérfiú furakodott közöttük, hogy a magasba tartott tálcájára összeszedje az üres üvegeket és poharakat.
Angélát is taszajtották jobbról is, balról is, nekiütődött szomszédainak, mégis, amikor hátulról a jobb karjához egy másik kar nyomódott hozzá, száz százalékig bizonyos volt benne, hogy csakis Iván karja lehet az, és ezúttal nem véletlenről van szó, ennek az érintkezésnek és a karból áradó sütő melegnek valamiféle célja van. Angélát megborzongatta ez a forró áram, mégis szinte felbosszantotta magát, amiért ez az érintés így jött, leplezve magát, kihasználva, hogy ebben a kavargó, izgő-mozgó tömegben akár véletlenül is megtörténhetett volna, és akkor még csak bocsánatot sem kell kérni miatta.
Angélának tényleg nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy maga elé tudja képzelni ennek a három napja ismert (még hogy ismert…, talán ha megismert!) Ivánnak az arcát: biztosan mereven néz előre, az Elvisre, mint aki csak erre tud koncentrálni, de nem tudja megállni, hogy miközben a karját a karjához préseli, a szája sarkában nem játsszon egy kópés…, mit kópés: kéjes kis vigyor.
Bocsánat, mindjárt jövök, mondta hirtelen, és anélkül, hogy a magasban szemével megkereste volna Iván arcát, elindult a pódium felé forduló közönség sorai között. Arra emlékezett, hogy amikor a teraszról lejöttek, a terem előtti előtérben látott egy balra mutató kezet, ami a mellékhelyiség irányát jelezte. Erre rá is lelt, majd végigment egy ebédlőszerű szobán, legalábbis tele volt hatalmas, gyalult asztalokkal. Itt újabb kéz várta, ami már lefelé mutatott. A lépcső mellett nem talált korlátot, a fordulókban csak egy fáklyát utánzó fémcsőből derengett egy kevéske fény. Ha a falat megérintette, hideg követ érzett az ujjai végén. Elvis muzsikája mint valami nagyon messzi, másvilágbéli hang kúszott el idáig.
A másfél emeletnyi mélységbe leérve kétoldalt egy-egy ajtót látott, de ezeken semmiféle jelzést nem talált a félhomályban. A fölötte lévő szintről tűsarkú cipők kopogását hallotta, cseh beszédet, ami gyorsan távolodott. Összehúzott szemmel egészen közel ment a jobb oldali ajtóhoz, kezét óvatosan a kilincsre tette.
Akkor hallotta, hogy a háta mögötti ajtó egy erős mozdulattól kivágódik, még azt is észlelte, hogy az alja kicsit súrlódik a kövezeten.
Aztán megfordult.
Azt akarta kérdezni, németül, hogy erre van-e a vécé…, a toilet.
A férfi teljesen kopasz volt, szemöldökcsontja előreugró, az orra balra görbült.
Ahogy vasmarka Angéla torkára szorult, a lány szeme elkerekedett. Mintha hirtelen mindent sokkal fényesebben látna, a belé szorított levegő átváltozott felismeréssé, miközben jobb karja könyöktől lefelé rángatózni kezdett, pontosan tudta, hogy néhány perccel ezelőtt ez volt az az ember, aki a sötét tömegből nézte.
Megint hallotta az ajtó aljának súrlódását. Valamiféle csoszogást. A karja már nem rángott, inkább zsibbadt. Mintha koppant volna egy pénzérme a téglapadlón. Vagy kulcs.
A kopasz két centire hajolt az arca fölé.
Most elengedte a torkát.
Szeretett volna levegőt venni, örvendezni, hogy végre levegőt vehet.
Nem is tudja, vett-e?
A haja húzódott, oldalra csapódott, és a tarkója alatt valami hideg és kemény kerámiát érzett.
Akkor jutott eszébe az egyetlen lehetséges menekülés: behunyta a szemét.
Semmit se látott, még csak feketeséget sem.
De nem igaz.
Látott és hallott is. Elvis volt az, igen, maga Elvis. Kicsit izzadtan, épp visszaigazította az orrára félig lecsúszott napszemüvegét. Hurkás kisujján megcsillant a hamis kövű gyűrű. A legszebb számba kezdett, és Angéla pontosan tudta, ezt most tényleg neki, kizárólag neki énekli.
Love me tender, love me do…
Nem is ének volt ez már, hanem szinte szerelmetes duruzsolás, az ő kis fülecskéjébe.