Pontosan tizenhat éves volt, annak az évnek június elsején. A nap úgy sütött be az ablakon, hogy szinte betörte az üveget. Összehúzta a szemét, és semmi más nem jutott az eszébe, mint hogy tökéletes életet fog élni. Dolgozom, feleségem lesz, házat építek, két gyerekünk születik. És mint akinek már mindez meg is van, mondta a nevüket: Ádám és Éva. Az első emberpár, ők a kezdet. Igenis, az ő világa vele kezdődik, ő lesz az atya, és megteremti a paradicsomi állapot lakóit. Őt, a férfit, Ádámot, és a nőt, Évát.
Harangozást hallott, a szemét becsukta, mert szinte kiégette a fény. Egyszerre éles tapsolást hallott, az osztályfőnök úr érkezett, csipkednie kellett magát, kezdődött a internátusi vasárnap, a misével, imádkozhattak az aranyló arcú Szűzanyához, ki-ki másért esedezve, hogy megmeneküljön a kémiabukástól, nyerje meg a pingpongbajnokságot, aztán kissé távolabbra tekintve, egészen a kezdetekig, Ádámig és Éváig.
Huszonkét évvel később június elseje ismét vasárnapra esett. Miközben Jámbor Benedek erdőmérnök saját házában, a saját ágyában a feltornyozott párnákon fekve arra fülelt, hogy felesége a konyhában milyen kedves zajokat kelt a reggeli előkészítésével, a szomszéd szobából is motozás hallatszott, majd kisvártatva lassan nyílt az ajtó, és egy borzos fejű, vékony fiúcska lépett be rajta, majd megállva a szemét dörzsölte.
Na, Ádám, jól aludtál?, kérdezte Jámbor Benedek, és maga mellé, az üres lepedőre ütött a tenyerével. Gyere ide apához.
A kisfiú csak bólintott a kérdésre, de továbbra is egyhelyben állt, ökle még a szemén forgott.
Álmodtál valamit?, firtatta tovább az éjszaka történéseit az apja, de kezét már visszahúzta maga mellől, bedugta a paplan alá, ujjaival a lába között a szőrszálakat kezdte tekergetni automatikusan.
Azt álmodtam…, kezdte lassan Ádám, aztán megállt a beszédben, Nem álmodtam semmit. Kimegyek anyához!, éledt fel aztán egyszerre, és a szobán átgyalogolva távozott a konyhába.
Jámbor Benedek nézte, amint felálló haja eltűnt az ajtóban, aztán behunyta a szemét, és élvezte, amint a keze a lába között motoz.
Ennyi cukor elég lesz már, hallotta a felesége hangját. Csukott szemmel is látta maga előtt az üvegből készült cukortartót, amit egy főkötős lányka díszít, és látta a kisfiú kezét is, ahogy a kiskanalat marokra fogva lapátolja a cukrot a kakaójába.
Lassan igyad, nem kerget a tatár, mondta még a női hang.
Aztán a felesége bejött a hálóba. Nagy hasát előretolva, kissé hátradőlve járt már. A harminchetedik hétben járt. Leereszkedett az ágy szélére, és a férjére nézett. Jámbor Benedek az asszony büszkén domborodó hasára tette a kezét.
Mit csinál a kis Éva?, kérdezte ellágyuló hangon.
Semmit, felelte a felesége, és elfordította a tekintetét, kinézett az ablakon, ahol úgy ömlött be a fény, hogy szinte bezúzta az üveget.
Nem Éva lesz, aki odabent van.
Jámbor Benedek kirántotta a másik kezét a paplan alól.
Miről beszélsz?, kérdezte érdessé váló hangon.
Álmom volt az éjjel.
Álmod? Miféle álmod? Nem szoktál álmodni soha.
Épp ez benne a különös. Azon az állomáson jártam, ahol a nagyapám bakter volt. Pedig csak fényképről ismerem. Egyetlen sínpár vezetett el a kis házikó előtt. Hogy felverte a gaz! És a sínen, mintha nem is lépkedne, hanem gurulna rajta, jött egy szakállas apóka.
Sose látott öregapád?
Nem, nem ő. Bár, ahogy rám nézett, úgy éreztem, ismerem ezt az embert. Réges rég láttam, de öröktől fogva ismerem. Megállt és nézett. És megszólalt. Lányod lesz, lelkem, mondta mély hangon.
„Lelkem”, biggyesztett egyet az ajkán Jámbor Benedek, eléggé csöpögős.
De a felesége mintha meg se hallotta volna.
Lányod lesz és az Eulália nevet fogod neki adni.
Mit?, hajolt előre Jámbor Benedek, úgy, hogy a szeme két centire volt a felesége szájától.
Pontosan látta, ahogy kiejti újra az öt szótagot.
Eulália.
Ezt nem mondod komolyan!
Nem én mondom, felelte a felesége.
A vén tata, mi?
Ő. Vagy az álmom. Mindegy.
Hogyhogy mindegy?
Hallgatok rá.
Jámbor Benedek kiáltani akart valamit, de hirtelen éles szúrást érzett a torkában, mintha szálka akadt volna rajta, nyelnie kellett.
A felesége arcába bámult, de épp csak a sziluettjét látta a beömlő fényben.
Süt ez a kurva nap, mondta, s a kezét kifordított tenyérrel a szeme elé emelte. Mint aki védekezik, mint aki fél valamitől. Vagy valakitől.