Áldás, hogy vasárnap is nyitva tart az ábécé. A templomot nem fűtik, ezt igen, hát akkor ide járok. Jó ám úgy kelni, hogy már a hétvégén se vagy teljes szobafogságra ítélve. Hogy kényelmeskedhetsz, csinálhatsz bármit, minden ráér, mert az ábécé úgyis megvár. Nincs rohanás, tömeg sincs, vasárnap van, békebeli hangulat. Amikor hallom az ablak alatt elcsattogni a tizenegy tízes személyt, lassan készülődhetek is. Így mégsincs menekülés jellege az egésznek. Hogy már hétkor lerohanok, mert nem bírom ki otthon. Ó, dehogy nem! Hiszen jó itt, szép lakás, szinte nagy is, de azért nem baj, hogy van két szoba, legalább át lehet menni az egyikből a másikba, meg vissza. Mindig van mit tenni-venni, bevinni, kihozni. Mert a szobában étkezem, az ebédlőben – ezen kuncogok kicsit, kegyes csalás az egész, de mért is ne. Legalább negyed órával tovább tart minden reggeli, minden ebéd és minden vacsora, amíg felterítek, meg leszedem az asztalt. Bizony. Sok idő az, meg kell becsülni, ha hasznos tevékenységgel tud eltelni. Szóval elzakatol a tizenegy tízes személy, és máris lehet indulni. Illetve, a vasárnapi ábécézésnek van egy előzetes rituáléja: ilyenkor készítek be a bukszába egy új ötezrest. Ennek ki kell tartania az egész jövő héten. Ha maradt valami az előző napokról, az jó, de ötezerből mindenképp ki kell jönni. Ezért mindig vasárnap megyek le a legtöbb pénzzel, ahogy mondani szokás, vastag vagyok. Szinte csiklandoz a gondolat, mi mindent megvehetnék most, csak úgy, főúri mozdulattal szórva a kosaramba a különféle javakat. Számolatlanul a Túró Rudit, hegyekben a banánt, és sört, igenis, sört, hatos multipackot, és csak úgy mellé csúsztatva egy Pick-szalámit. Kivágnám a gumiszalagra az ötezrest, és azt mondanám, ne adjon vissza, aranyos, a többi a magáé. Lenne ámulat, a Mórják bácsi, úgy látszik, megütötte a főnyereményt, vagy éppen őt ütötte meg a guta.
Na, erre is nagyon alkalmas a vasárnap, az álmodozásra. Nem azon izgulni, hogy kapok-e még sovány tejet, meg ilyenek.
Lebattyogok a lépcsőn. Vagyis nem, nem battyogok én, egy csudát. Mint valami vén trotty! Vagy vén szar, ahogy már megkaptam a jómúltkorában. Lesétálok, kimérten, már-már úriasan. Hiszen erre szottyant kedvem, ábécézni kicsit. Átmegyek az úton, és már ott van a parkoló. Gyakorlott szemmel felmérem, hány autót látni, mire számíthatok odabent. De hát épp ez a mesés ezekben a késődélelőttökben, hogy alig egy-egy járgány. Szitál valami jégdara, majdnem olyan sötét van, mintha éjszaka lenne, de sebaj, mert az ábécé ablakai jóságosan fénylenek, mint a sötét erdőben a kis házikóé, ott a menedék, ott a meleg. Fogok egy kocsit, szeretem tolni a kocsit, mintha a társamul szegődne, együtt cserkésszük be a hatalmas ábécé minden zegzugát. A fotocellás ajtó kinyílik, ahogy egy koronás fő előtt nyitják a lakájok a kaput, és mi belépünk. Kocsin érkezem, kis híján intek drága alattvalóimnak, a bejárat mellett feltornyozott szuperolcsó meleg pamut alsóknak és a műfenyőknek, amik épp csak a lábam elé nem vetik magukat.
Minden fényárban úszik és illatos, hiszen megjött Mórják István nyugdíjas művezető, hetvenkét éves, megbecsült tagja a társadalomnak, utódai hálásak munkás éveiért, nem feledkeztek el róla, vasárnap is szeretettel várják a legközelebbi ábécében, és bármit megvehet magának, hiszen farzsebében, a tárcájában ott lapul egy friss ötezres, ő is boldog, lassan, elégedetten tolja a bevásárlókocsiját az olasz habzóborokkal és spanyol sangriával megrakott polcok előtt. Kigombolja a télikabátját, 1990-ben vette, lám, milyen sokáig jó, érdemes minőséget venni, kigombolja, mert sok időt fog itt eltölteni, egészen ebédig itt lesz, mert jó itt, szép itt, mosolyognak rá a húsos pult mögül, kér egy kis parízert, igen, lehet egy kicsit hosszabb, tizenkettő deka, ennyit megér egy mosoly, és már indul is a tejes részleg felé, mert ott találja e derék nyugdíjas férfi élete megédesítőjét, a mazsolás Túró Rudit.
Ez vagyok én, minek is tagadjam. A fő, hogy otthon érzem magam. Jövök-megyek. Hazáról otthonra, és otthonról haza. Hát hányan mondhatják ezt el magukról?