Két név hangzott el.
- Barancsik és Klein! Az egyes vetkőzőbe.
Két férfi lépett be a sötét helyiségbe. Körbe fakó csempe, műanyag székek. Alumíniumkampók a csempébe fúrva. Ahogy az utolsó, 1982-es nagyfelújításkor elkészült.
Levették a két télikabátot. A pufidzsekit és a fekete posztót. Az egyikükön szürke polárpulóver volt, cippzáros, a másikon kötött, sötétkék. Kibújtak azokból is. Az ingek. Kínai diszkont, fröcskölt fehér és a vajszín-fehér csíkos, Alain Delon. Gombolkoztak, levették.
Akkor csapódott ki a szobácska belső ajtaja, ami a vizsgáló felé nyílik.
- Barancsik Titusz!
Aki az Alain Delont igazgatta épp a széktámlán, sietősen belépett. Termetes nő fogadta, már a gép mellett állt. Szúrósan nézett rá.
- Maga a Barancsik Titusz?
- Igen – felelte halkan.
- Akkor csukja be az ajtót. Jöjjön ide. Ide. Vállát nekidönti, állát megtámasztja. Úgy. Vesz egy mély levegőt, nem mocorog.
Csönd volt egy pillanatra. Csak a gép élt és dolgozott.
- Kész. El lehet menni.
Az öltözőben (ami az előbb még vetkőző volt) a másik férfi állt félpucéran. Nézett rá, kigúvadó szemmel. Máris felhangzott a hang odabentről.
- Klein Miklós! Mire vár? Kész van? Jöjjön!
A férfi besietett. És betette magam mögött az ajtót.
Az, amelyik előbb kész lett, lassan húzta magára az ingét, gombolta össze. Kieresztette az övet, úgy tűrte be alul a nadrágjába. A csattal bíbelődött, amikor a második kilépett az ajtón.
Megállt és bámulta rá kigúvadt szemmel.
- Ne haragudjon, jól hallottam, hogy Barancsik Titusz a neve?
- Igen.
- Te jó isten - kapta a szája lé a kezét a férfi, akit Klein Miklósként szólítottak be.
- De már, ugye, nem sértem meg, remélem, a háború után született?
- Nem sokkal. Azaz 1946-ban.
- És az édesapja?
- Meghalt. A születésem után egy évvel. Agyonverték.
- Micsoda? Akarom mondani, részvétem. De igazából azt akartam kérdezni még, hogy ő… ő is Barancsik Titusz névre hallgatott?
- Pontosan. Abban az egy évben, amíg élt, lehet mondani, ő volt idősb Barnacsik Titusz, és én ifjabb Barancsik Titusz. Most már régóta én vagyok idősb Barancsik Titusz, és a fiam az ifjabb Barancsik Titusz.
- Igen, igen, szép dolog ez. Még egyet hadd kérdezzek, ha nem tartom fel.
- Engem nem, de nem fázik meg itt félmeztelenül?
- Nem érdekes. Azt mondja meg, hogy szolgált-e az édesapja, azaz idősebb Barancsik Titusz 1944 nyarán Jászberényben vagy annak környékén?
- Nem is tudom… Lehetséges. Ide-oda vezényelték az alakulatát.
A félmeztelen férfi jobb kezével megvakarta pucér bal vállát. Maga elé meredt.
- Az egész család ott állt a sorban. Kora reggel óta. Az állomás előtti téren. Amikor jött egy autó. Nagy port vert fel, ahogy lefékezett. Kivágódott az ajtaja, és kiszállt egy magas, monoklis katona. A kakastollas csendőr odarohant hozzá. Szalutált. A katona azt mondta, Barancsik Titusz vezérőrnagy, különleges osztag. Embereket keresünk, érti? A csendőr újfent szalutált. A katona csípőre tette a kezét. Kissé feltartott fejjel nézett végig a tömegen. Nem tudom, mért engedtem el apám kezét, és tettem felé két lépést. Talán ahogy a nap megcsillant a monokliján. Erre rám nézett. No, legényke, mondta, nem akarsz eljönni velem autózni? Azt feleltem, de akarok! Azért kérdezzük meg apukádat is, jó? Mindketten apámra néztünk. Apám a sorban állt, izzadt. A monoklis katona neki is feltette a kérdést, Megengedi, hogy a kisfiát elvigyem autókázni egyet? Apám hol rá nézett, hol rám. Végül csak bólintott. Már bent ültünk az autóban, én a monoklis mellett, amikor apám megszólalt, Igen, vigye el, kérem. És akkor elindultunk. A csendőr szalutált nekünk.
A félmeztelen férfi most a bal kezével kezdett el vakarászni a jobb vállán. Félrebillentette a fejét.
- Egyszerűen megmentette az életemet. A többieket vonatra rakták és… hát tudja…
Az Alain Delon-inges a kezét a félmeztelenhez érintette.
- Akkor maga… maga egy emlék apámtól…, ha megbocsát.
- Milyen jól mondja. Én is neki köszönhetem az életemet. – Megvonta a vállát. - Szinte testvérek vagyunk.
- Hihetetlen – felelte a másik férfi.
Kivágódott a vizsgálóba vezető ajtó. A szúrós pillantású asszisztensnő állt a szórt fényben.
- Hát maguk? Mit ácsorognak még mindig? – Még egyszer végigmérte őket. – Homokosok, vagy mit tapizzák itt egymást? Na, húzzanak elfelé de nagyon sürgősen, különben hívom az szekuritit, fel van fogva?
És egy utolsót csapódott az ajtó.