1.

Ha a kabátod tönkre megy, a cipőd elvásik, megtöredezik, zsíros lesz a redikülöd, ha sokszor nehéz szívvel is, de veszel újat. Elmész a boltba, válogatsz, tetszik/nem tetszik-et játszol, ám bárhogyan is döntesz, ha fizettél, egy új és kedvedre való tárgy birtokosa leszel, amit megint sokáig használhatsz. És mernéd-e tagadni: örülsz neki.
Ó, a testtel semmit nem lehet tenni. Saját tested, amire azt mondod évtizedeken át, hogy te vagy, ha bemutatkozol, ez a test mutatkozik be, nyújtja oda kezét, és a test szája mond ki egy nevet (s hozzá kissé nevet...), nem cserélhető le soha semmire.
Kit, ki a fenét tegezek itt, mikor rólam van szó, én vagyok az, én voltam (mint Szép Ernő, de mennyire nem szép dolog ez!).
Néha megborzongok. Kicsi koromban évekig egy szobában kellett aludjak Nagymamával. Tanúja voltam öreges életének, nyavalyáinak, elviseltem háklijait. Hallottam, milyen akaratlagos és öntudatlan zajokkal jár öregnek lenni, tudtam, mit jelent számára az álom, és az ébrenlét. A földfekete sötétben is a bőrömön éreztem, nyitva-e a szeme a szomszéd ágyon. Tudtam, miképp kacskaringóznak a bütykös lábujjai, miképp hevernek sovány, pöttyös lábai a paplan alatt. Nem csak az arcát és a kezét ismertem, hanem hetven éven át használt testét, elnyűtt, üres bőrzacskóra emlékeztető melleit, a hasát, a fenekét, szőrtelen vénuszdombját. Semmin nem csodálkoztam. Első tapasztalatként annyit állapíthattam meg, lám, ilyen egy Nagymama. A Nagymama örök jelenség, mindig is volt és lesz is.
Sose mernék odaállni hétéves unokám elé. Mit mondjak neki: nem így volt ez mindig? Elhinné bizonyára, de mit segít ez rajtam? Riogassan azzal, hogy kis gyöngyöm, csupán ötven év, elrepül, mint a pillanat, hiába oly sok pillanat, és itt állsz majd te is. Saját tested nem mered megérenteni sokszor. Meg-megrémülsz, hogy kis ez?
Mert én megrémülök. Igen: ki, ki ez, akivé lettem?
Hiszen minden, amit érzek, amit szeretek az életben, úgy hiszem, nem változott húsz éves korom óta. A régi varázslók által még nem biokémiának nevezett folyamatok ma is dolgoznak a sejtjeimben. És miközben percről percre afelé halad minden, hogy egyszer ezt a test, ez a tömeg nem lesz majd, a szerelem, a vágyódás, a tűz továbbra is ott bújkál e romos, bontásra ítélt sejtfalak között.
Ha ott állok a tükör előtt, és megfogom a mellemet, megcsípem a bőrt a hasamon, két ujjal átfogom a karomat, látom, hogy nincs itt semmi csalódás: én vagyok, az én testem lett azzá, amivé. Ismét megtörtént, ami oly hihetetlen az életben, hogy a szép és a jó képes átváltozni csúnyává és rosszá. Nem vagyok kivétel, hiába hiszem, hogy igen, csak mert a lelkem, meg a szívem... A szívemet nem láthatom. Lehet, hogy szörnyű csalódást okozna: szürke és ráncos az is, rossz vért pumpálgató vacak húscafat.
Hetvennégy éves vagyok. Egy varjú vagy egy teknősbéka tinédzser ebben a korban. Nekem azért is hálát kellene adnom, hogy a statisztika által számomra kijelölt átlagéletkort máris bőven túlhaladtam. Lehet, ez már nem is élet, hanem a jelek szerint büntetés, tanúja lenni az elsorvadásnak, penitencia a szép és boldog időszakban elkövetett „bűnökért”, tudnillik, hogy szép és boldog merészeltem lenni...
Bálint négy éve hagyott itt örökre. Nem tudtuk egymásról, hogy megöregedtünk volna. Szerelemmel tudtuk szeretni egymást több, mint negyven évvel a megismerkedésünk után. Nem tudtuk, hogy a másiknak csúnya lenne a teste. Mindig is azt mondogatta, Klarisz, bolondulok a térdedért. Szerinte nincs még egy ilyen térd a földön, mint az enyém. Ma is elhiszem. A térdem, talán a térdem még igen... Kicsit tett-vett a kertben, aztán olvasott a verandán. Olvasta a legújabb szerzőket is. Ha valamire azt mondta, mehet, akkor elolvastam én is.
Aznap reggel nem kelt fel megcsinálni a gyenge kis kávénkat, amit a konyhaasztalnál kortyolgattunk el, két marokra fogva a bögrét. Az orvos nagyon kedves volt, azt mondta, Bálint olyan szépet álmodott, hogy belehalt. Akkor valahogy örültem ennek, ám azóta sokszor töröm a fejemet, mi lehet az a szépség, ami halált okoz?
Az elmúlt négy év alatt semmi sem történt e sok mihaszna töprengésen kívül. Írni is azért kezdtem el, mert beszélnem nincs kivel. Ugyan ez is hasonlatos a magamban motyogáshoz, de az mégis csak elszáll pornak a bútorok szélire, ez pedig megmarad. Megmarad olyannak, amilyennek megszületik: se szebb, se csúnyább nem lesz soha, bármikor újraolvashatom, olyan.
Reggel bevásárolok. A múltkor összeszámoltam, hány szó esik részemről, míg megjárom a boltot. Köszönésekkel együtt kereken hatvan szó. Egy napra.
Írok, így gyártom a szavakat. Illetve (szégyellem bevallani, de) így élek.
A lányom kétszer hív fel egy héten. Nagyon kedves. Franciskával is beszélek. Elmeséli, mit rajzolt az iskolában. A vőm általuk csókoltat.
Jön az ücsörgés, behúzódni a verandáról, a sötétedés, az este. És minden nap az éjszaka.
Édes istenem, hiszen ez az egész olyan, mintha egy végeláthatatlan panaszáradatot zúdítanék szegény papírra!
Hát tényleg megbolondultam volna?
Miket zagyválok itt össze?!
Nem, az eddigiekből egy árva szó sem igaz. Olyan boldog vagyok, és főképp azért, mert tudom, ez a boldogság soha nem ér véget.
Hallom, hallom...
Néha valaki fuvolázik nekem.


2.

Itt, csakis itt a játszótéren élek még. Nem is vagyok öreg. Hát hogyan is lennék! Hallom a gyerekzsivalyt, a kenetlen hinta nyikorgását, a döndülő libikókát. És a sírást. Valaki mindig sír, mint az életben. Pedig ez (nekik még) (nekem már) nem az élet. Magamról hajlamos lennék azt állítani, hogy mindent tudok, akár arról is, ami rájuk vár. Aztán dehogy! Semmit sem tudok. E két véglet között hintázok magam is. Közben nem is érdekel. A napfény, igen, a napfény, ami még összetartja a sejtjeimet. Ha rossz idő van, akkor meg a várakozás, hogy hamarosan kisüt a nap, sőt, most is süt, a felhők mögött mindig süt a nap.
Néha elszenderülök. Képeket látok és hozzá mondatokat hallok, mintha valaki felolvasna, vagy legalábbis egy nagyon régi történetet mormolna folyamatosan egy félelmetesen ismerős mesét, amit nekem is betéve kéne tudnom, nekem is minden szavára, minden pillanatára kéne emlékeznem, de ez nincs így, ezért a mese szinte vádbeszéd, legalábbis szigorú figyelmeztetés, hogy valamit nem tettem (vagy nem teszek) helyesen.
„Ó az a nyár, az a felejthetetlen nyár, amikor még mindent el lehetett, sőt, el szabadott hinni, hogy a világ nem csak szép, hanem jó is. Ez, ez a jóságban való hit, ez a bizonyosság az, ami magát az emlékezést is végtelenül jóvá teszi.”
Aztán felrebbenek. Egy kislány áll előttem. A haja hullámos, fehér körgallérját kis hímzett virágok tarkítják. Maszatos ujjai tekergetik egymást. Két tágra nyílt szemében hatalmas könnycsepp csillog, a kibuggyanás előtt, mint két szappanbuborék.
Kérdem, mi bántja.
Akkor már patakzik a szeme, és remegő ajakkal alig tudja kimondani rettenetes félelmét.
– Néni, mért tetszett meghalni?
Szólni nem tudok, csak ingatom a fejem, próbálok kedvesen mosolyogni rá. De egyre csak pergeti némán a könnyeket, sirat engem, az idegent a padont, a játszótéri napsütésben.