1.


Igen Tisztelt Elnök-Vezérigazgató Úr!

Mivel arra számítok, hogy temérdek elfoglaltsága mellett valószínűleg másodpercei sincsenek a számomra, rövidre fogom mondókámat. Nevem: Magyar Író, talán hallott rólam, az se tragédia, ha még nem. Ez esetre szabadjon mellékelten rendelkezésére bocsátanom eddigi életművemet, már ami az önálló köteteket illeti, a számtalan folyóirat-publikációtól eltekintvén. Mint ebből is kiderül, nincs más életcélom, mint hogy írjak, amit ugyan nem lehet a nap 24 órájában művelni, sőt akad olyan nap is, amikor egy percen át se, mégis egyetlen vágyam, hogy írásművészetemnek tudjak élni maradéktalanul. És mit meg nem tesz az ember a vágyai valóra váltása végett, ugyebár.
Tudom, hogy felvetésem első hallásra furcsán hangzik majd, de manapság, amikor mást sem hallunk, mint a hagyomány felélesztésének üdvös voltát, talán nem túl merész álom, ha én egy bőkezű, bölcs és műértő mecénásról vizionálok, amilyen volt egy báró Hatvany, aki tudta, hogy írók, művészek támogatása által nem csak nekik, hanem önmaga számára is helyet biztosít a magyar irodalomtörténet fényes pantheonjában.
Vezérigazgató Úr, mint a legnagyobb és legdinamikusabban fejlődő sóbiriz-babra cég tulajdonosa számos, ahogy hallom, már-már gazdaságtörténeti lépéssel tette ismertté a nevét, saját futball- és vitorláscsapata van, repülője, a földi boldogság számára megszerezhető egyéb eszközök – hát lemondana arról, hogy életművének múzeumában egy író is tündököljön?!
Felém forduló figyelmét előre is hálás szívvel köszönöm, bízván abban, hogy a minőség, a teljesítmény és tehetség, az Ön által olyannyira előtérbe helyezett értékek személyemben is felkeltik jóindulatát.
Teljes odaadással:
Magyar Író


Magyar Író elégedetten olvasta újra éjszakai lázálmában kigondolt tervének megvalósított produktumát. Hát fog ő megdögleni egy poros, sötét irodában?! Valamit lépnie kellett.
Nem érezte se szemtelennek, se nagyképűnek, se túl kuncsorgónak a levelet. Elvégre mit akar, tette fel önmagának a koránt sem költői, hanem írói kérdést. Dehogy is akar kávéházban henyélni, vad borozások során művészeti vitákban növeszteni a fenekén a cserepeket, egy frászt. Dolgozni akar, ha valami, akkor az mégse lehet bűn, írni, írni, írni, mert a feje tele van gyönyörű történetekkel, alakokkal, gondolatokkal, csak egymás mellé kell passzintani őket, mint a puzzle-darabkákat vagy a szövésnél a megfelelő szálakat.
Ezért tette. Tiszta lelkiismerettel.
Lenyálazta a borítékot, majd átgurult a kis asztalkához, ahol szótárak ormai magasodtak, az írógépben pedig a Schröder-féle ipari lámpatestekről szóló katalógus-leírás alig megkezdett fordítása szomorkodott. De nem volt ereje leütni egyetlen billentyűt sem.


2.

Magyar Írót pontosan egy héttel később keresték telefonon a legdinamikusabban fejlődő sóbiriz-babra impériumtól. Először csak egy bejelentkező szöveget hallott, majd hosszú másodperceken át Joplin Ragtime-ját. Végül egy fuvolázó női hang érdeklődött, vajon Magyar Íróval van-e szerencséje beszélni. Időpontot kellene egyeztetni, tudta meg Magyar Író, miután felfedte kilétét, az elnök úrnak például pompásan megfelelne csütörtökön, délután negyed hatkor egy könnyű kis uzsonna a Royal teraszán, mit szól hozzá? Magyar Író azt szólta, hogy jó, mást nem is tudott nagyon kinyögni, ujjvégeiről cseppekben folyt az izzadság, mint tíz darab elromlott csapból, és aznap már egy sort sem tudott átültetni magyarra a Kovalszky-féle motorblokk-öntvények szénszázalékát diagramok segítségével taglaló veretes szakcikkből.
Éjszakái ismét lázálomba fordultak, látta magát a tévéből ismert elnökkel egy asztalnál ücsörögni, s miközben apróra elismételgette azokat a szavakat, amiket mondani szándékozik, agyának egy másik stúdiójában újabb filmet kezdett el forgatni, ami arról szólt, miképpen is lép be utoljára az irodába: nem összegörnyedve és szótlanul, hanem peckesen, talán egy kis sállal a nyakában, szakasztott úgy, mint aki búcsúzni érkezett, mert attól a naptól fogva átlép egy másik világba.


3.

A Royal személyzete már tudott érkezéséről, egy sima képű, nagyon magas, de mindig leszegett fejjel, óriásiakat lépő belső ember követésre szólította fel, előtte lépkedett a süppedő szőnyegpadlón, az ajtóknál mindig előre engedte, de aztán ördögi módon mindahányszor eléje került.
Az elnök egy teljesen üres teraszon ült napernyő alatt. V-kivágású fekete pólót, napszemüveget viselt, súlyos aranyórája lazán csüggött a csuklóján, a szája sarkában fogpiszkáló lógott. Amikor Magyar Író az asztalához ért, becsületére legyen mondva, ezt a fogpiszkálót kivette a szája sarkából, és azzal bökött a mellette lévő székre.
– Rogyjon le ide mellém, Mester! – mondta vékony, kicsit affektáló hangon, majd a fogpiszkálót visszaillesztette a helyére.
Magyar Író első döbbenete után jó érzéssel nyugtázta a megszólítást, az életben soha, senki nem hívta így, jóllehet, ha nem is mindig, de az Ámokfutás című regénye megjelenése óta úgy érezte, most már tényleg letett valamit az asztalra.
Az asztalon mindössze egy pohár és mellette egy üveg ásványvíz állt. Az elnök a középső ujjával az üvegre bökött, majd mellé kinyújtotta a mutató ujját is, amin vékony, köves gyűrű díszlett, és ebből a ceremóniamester rögvest megértette, hogy még egy ásványvíz rendel. Aztán az elnök orcáját Magyar Író felé fordította, és mintegy az első felvonás megkezdése gyanánt, a homlokára tolta a Ray Bant.
– Tanulmányoztam, Mesterem, a műveit – mondta, majd beszívott ajakkal bólogatni kezdett. – Csak csodálkozik az ember, hogy mi minden eszébe nem jut.
Magyar Író sután felvonta a vállát, hiszen nehezen tudta eldönteni, hogy ez a sommás megállapítás dicséret- vagy dorgálásszámba ment-e.
– Szóval – folytatta az elnök az irodalmi mélyértelmezést, miközben a fogpiszkálót megint kiemelte a szája szegletéből és ivott egy kortyot –, elég okés, amit csinál. Szerintem. Mert nem vagyok egy szakértő. De én csípem.
Magyar Író megint nem tudott mit szólni, ő is bólogatott aprókat, vigyorgott. Inni nem mert.
Az elnök szúrósan a szeme közé nézett.
– De idefigyusz, nem járt maga G.-ben a Ságvári Szakközépbe? – tette fel ezt az emberpróbáló kérdést.
– De igen – rebegte döbbenettel Magyar Író, aki erre számított a legkevésbé.
– Na, ott vagyok! – csapott az asztalra az elnök.
– De csak egy évet, mert aztán elköltöztünk – tette hozzá, nehogy valami félreértés essék.
– És akiről írsz, baszki, ott az egyik izében – folytatta immár tegezve az elnök –, a dagadt tanárnő, aki egyszerre két kézzel, két oldalról adta a pofont, miközben az üvöltéstől kiugrott a protkója a szájából, az az Ambrusné, nem?
– Az Ambursné, matek-fizika – felelte Magyar Író, és ismét csöpögni kezdtek az ujjai.
– A rohadt vén kurva – sziszegte az elnök és merőn Magyar Íróra nézett. Ő ezúttal is buzgón bólogatott. Ezután az elnök egy kicsit csóválta a fejét, megint ivott, mint aki pontosan tudja a késleltetés dramaturgiai szabályait, lehet, hogy tényleg fogékony az irodalomra, vélte egy pillanatra ilyen szemtelen gondolatokat magának megengedve Magyar Író. De az elnök kitalálta, mi járhat a fejében. – Térjünk már végre a tárgyra, azt mondod, ugye, Mesterem. Na. Jó hírem van. Menni fog a buli. Vigyorogsz, mi? Csak vigyorogjál.
Magyar Író felszólítás nélkül is vigyorgott.
– Havi kétszáz rugó, éhen pusztulás ellen. Meg némi sóbiriz-babra, cégünk ajándéka. Aztán írhatsz, ahogy csak a csövön kifér.
Az elnök hátradőlt, a homlokáról visszapöccintette a napszemüveget, vége volt az előadásnak. Magyar Író hálálkodó szavaitól tekintsük most el, nem azért, mert méltatlanok lettek volna, a helyzethez képest semmiképpen sem, csupán azért, mert a hála sosem szavakban mutatkozik meg igazán.
És az élet, a jelek szerint, úgyis csak most kezdődött el.


4.


Magyar Íróval természetesen madarat lehetett volna fogatni. Megtartotta nagy belépőjét az irodában, szinte úgy, ahogy elképzelte, egyedül munkatársai reakciójával nem volt megelégedve, szerette volna, ha nem fordulnak vissza azonnal a kis vacak fordításaikhoz, nem temetkeznek bele két kötetes szótáraikba, hanem kérdésekkel ostromolják lázasan, tudakolván terveit, faggatózván eljövendő arany élete felöl.
Egy hét pihenőt engedélyezett magának, illetve hagyta, hogy maguktól folyjanak az események, semminek nem óhajtott határt szabni, a szabadságot nem csak mint saját szabadságát tisztelte, hanem a mindenek fölött lebegő szabadságot, amibe az ember, tegyen bármi nem lelkéből fakadót, csak belerondít.
Regény, mindenképp regény, ötszáz oldal, ezer oldal, ez motoszkált a fejében, tudta is, hogy mit akar, elvégre mindent tud, csak a szavakat kell összegereblyézni hozzá. Gyakorlati lépéseket tett, az első átutalt apanázsból tankra emlékeztető Optima elektromos írógépét Compaq komputerrel váltotta fel, és még jót is cselekedett, megtanulta, milyen az: adományozni, és az Optimát lecipelte a nyugdíjas klubba, ahol szegény jó anyuka töltött annyi órát az üzemleépítés után.
És akkor elérkezett az idő, hogy Magyar Író a húrok, vagyis a billentyűk közé csapjon, amúgy istenigazából. Először régi dédelgetett álmát, egy minden posztnál posztmodernebb mű ötletét vette elő, amelyben együtt szerepelt volna Odüsszeusz, Vergilius, Hamlet, Don Quijote, Werther, Raszkolnyikov, Vajkay Ákos, a tulajdonságok nélküli ember és Osztatní András. De ezt most hirtelen komolytalannak érezte, soha többé nem feladata a posztolás, a francba vele. Inkább arra jutott, regényének középponti figurájává megteszi saját magát, mint aki az idő tengelyében áll, tőle hátra, és hozzá képest előre történnek a dolgok, minden, ami volt és minden, ami lesz egy hatalmas szimbiózist alkot, amibe belefér az összes rokona, ismerőse, boldog őse, emléke, vágya és álma. Nem aprózza szét magát többé. Nagyregény lesz, nagyon nagy.
Szépen haladt, hiszen délelőtt tíz órára leírta az első mondatot, és mint tudjuk, mindig a kezdet a legnehezebb. Az eljövendő remekmű, amihez már csak egymás után kell passzintani az idő szavait, így kezdődött: „Talpa érezte a hideg parketta sütését, ágaskodott, ágaskodott, de sehogy sem tudta elérni a kilincset, mintha ezen a reggelen sokkal magasabban lett volna, mint eddig.”
Töprengett, kávézott, eszébe jutott az iroda, ott is kávéznak és töprengenek, de egészen más dolgokon, mint ő, aki immár szabad ember, illetve nem is ember, hanem művész, aki lelkének kincseivel készül megajándékozni a világot. E pompás gondolatsoron szinte felizgult, újból a villódzó képernyő elé vetette magát, bele is verte a gépbe, de ahogy az első mondattal összeolvasta, maga sem értette, hogyan is következik ez a kilincsért való nyúlkálásból, és egyáltalán, mi a csuda az a nyúlkálás?
Hamarosan a sétatéri kioszk teraszán találta magát. Nem mintha ezen is meg kellett volna lepődnie, hiszen ő volt az, aki csapot-papot ott hagyva szinte rohanva kiérkezett ide. Ugyanis dolgozó ember korában szentül megfogadta, ha egyszer megteheti majd (és tudván tudta, ez az idő eljő), a kioszk napernyője és a körülötte álló gesztenyefák alatt elmélkedik majd, ráérősen, semmi mással nem törődve, mint hogy a máris barnuló szélű leveleken átereszkedő napfény, a kávéscsészék és kiskanalak halk koccanásai, a sétányon tovasietők hátának látványa elvégezzék mindazt a nagy feladatot, ami az ő lelkének kémiája, a nagy büdös ihlet, ami élteti.
De azt is megfogadta, siettetni sem szabad semmit. Ha várnia kell, hát vár, nem büntetés ez, szó sincs róla, ez is kegyelem, a várakozás kegyelme, ami egyszer busásan visszatérül majd.
Magyar Író a kioszk teraszán elkezdett várakozni.


5.

Kedd volt, délután negyed hat, amikor a készülődő esőt megelőzendő Magyar Író hazafelé iszkolt, már az orrában érezte a vihar szagát, és állt a kereszteződésben, a pirosban, és legújabb szokása szerint várt.
Ekkor dudáltak, és a mellette álló Rover 75-ös (erről neki persze fogalma sem volt) jobb oldali ablaka leereszkedett.
– Mesterem, egyem a zúzádat, ne dideregj itt nekem, gyerünk bepattanni! – hallott az autó sötétjéből egy ismerősnek tűnő hangot.
A sötétzöld ajtó kivágódott, és mielőtt cselekedetével tisztába jöhetett volna, Magyar Író életében először fehér nappabőr ülésen nyugtatta hátsó felét, majd sofőrjében immár könnyű elmével felismerte jótevőjét, az elnök urat.
– Na, mesélj, miről szól a történet? – kérdezte az elnök, miközben vad rántásokkal váltott sávot többször is.
Magyar Író semmi másra nem tudott gondolni, mint hogy a nagy művet, mit ne mondjon, a korpuszt kéri rajta számon bőkezű mecénása. Dadogott egy sort, de aztán erőt magán, a legjobb az egyenes beszéd, győzte meg önnön lelkét, és férfiasan bevallotta, hogy bár temérdek ötlet zsivajog a fejében, az írással még nem sokat haladt.
– Idefigyusz, adok én neked témát – szűrte le a végkövetkeztetést az elnök az elhangzottakból. – Írjál meg engem, érted. Kész regény az életem, de tutira. Diktálom, a többit meg összehozod semmi szóból. – Rásandított, miközben ellenállhatatlanul vigyorgott. – Na, megdumáltuk?
Magyar Író miképpen is térhetett volna ki e gáláns ajánlat elöl? Semmi szóból, egy író, ez ám az igazi kihívás! Megegyeztek, hogy Magyar Író a titkárnővel való időpont-egyeztetés után meg-megjelenik majd az elnök úrnál, aki mesél és mesél, kiapadhatatlan forrásként, és neki nem is lesz más dolga, mint komputerén igazán nemes matériává, a legszebb irodalommá kalapálni a bimbózó huszonegyedik századot. Szívében csak egy pillanatig érzett kételyt, átsuhant rajta a gyanú, hogy akkor most ő cserben hagyja-e saját magát, terveit, és az a valaki, aki ott áll a hideg szobába, sose éri el a magas kilincset, de már a következő szent pillanatban arra jutott, miközben az elnök úr hangos és durva szóval szidott egy eléjük vágó Wartburgost, hogy ha lehet feladata, hát az az emberi élet hű ábrázolása, a viszonyok, a célok és vágyak, rokonok és ismerősök, minden egyben, akik benne lakoznak egy lélekben, és ki tagadná, hogy az elnök úrnak is van lelke, méghozzá micsoda lelke!
Még este, az ágyban fekve is átjárta a melegség, ismét és ismét a tudatába szökkent, hogy különös misszióra készül, és ezt a feladatot helyette senki más nem végezheti el. Álom nélkül aludt, mélyen, mert immáron feleslegessé vált minden álmodozás.


6.

Az első ülés remekül sikerült. Az elnök fergeteges jó kedvében volt, különösebb részletek elárulása nélkül annyit mondott, hogy fasza kis üzletet ütött nyélbe, és hogy aznap este néhányan beborulnak az agyukba, de ő leszarja őket, a sóbiriz-babra mindenek előtt, akinek nem tetszik, tehet egy szívességet. Ezúttal az elnök wiszkit hörpintgetett, amiből az következik, hogy Magyar Író is a tizenkét éves érlelésű aranyló nedű pusztításán fáradozott, s bár A4-es spirálfüzetébe sűrűn rótta a sorokat az elnök életéről, ezek a bejegyzések egyre kuszábbak, lefelé szaladóbbak, majd egyenesen olvashatatlanok lettek, ami viszont ezen az estén még nem derült ki.
– Fogadjunk, hogy te már a Katajev Őrsben is krónikás voltál, Mesterem – húzta az elnök, és újra töltött.
– Pardon, Winettou Őrs – emelte fel a tollát Magyar Író, azt a töltőtollat, amit még az apjától örökölt, pumpás töltőtoll a háború előttről, csakis ezzel volt hajlandó írni, mint mondta, nem kenyere más tollával ékeskedni.
Az elnök élete lassan bontakozott ki a balladai homályból, miután folyton szólt a mobiltelefon, közben inni kellett, az elnök kiadta az utasításokat, volt akit elküldött a halál izéjára, másoknak azt mondta, hogy majd holnap csörögjenek rá a fülére tíz óra magasságában, szóval javában zajlott a gazdasági élet még ezen a késői órán is, egy nehéz nap éjszakáján. Összességében Magyar Író azt szűrte le, hogy az elnöknek közepesen hányatott gyermekkor jutott, például iskolába kellett járnia, nem elég, hogy nyolc éven át alapfokon okosodott, utána még a szakközépben is kínozták, például az a vén kurva Ambrusné, de volt egy olyan eset is, mesélte könnyezve az elnök, annyira röhögött, úgy ítélte meg, a biológikumban fáznak a halak, ezért otthonról vitt egy merülőforralót, azt beletette az akváriumba, ám közben kiment hógolyózni, nem sokat, csak egy félórácskát, és a kopasz tanár úr csak egy buzgón bugyogó akváriumot talált, szép puhára főtt halacskákkal.
Magyar Író atyai töltőtolla szántotta a papirost. Másnap délelőtt zúgó fejjel ücsörgött önnön keze nyoma fölött, masszírozta a halántékét, és mint öreg nagybácsikájától tanulta, tenyerét szorosan a homlokára szorítva végigsimított a fején egészen le, a tarkójáig, de a teljes felüdülés csak nem akaródzott elkövetkezni.
Azt a bizonyos első mondatot minden esetre még nem törölte ki a gépből, úgy érezte, a felszínen zajló átlagos történések ellenére valami mély titok lappang az elnök életében, amit neki mindenképp meg kell tudnia, hiszen a regény ezen áll vagy bukik, és ha a titok kiderül végre, egy ilyen mondat, amivel már készen van, még nagyon jól jöhet.
Ült a kioszk teraszán, egészen megbarnultak már a gesztenyelevelek, és hűen, kitartóan várt.


7.

Mivel hosszú, néma csend következett, vette a bátorságot, hogy a sóbiriz-babránál érdeklődjön az elnök után. Nem sok sikerrel járt, mert az elnök hol házon kívül volt, hol tárgyalt, a mobilszámon, amit a titkárnő kegyesen megadott a számára, hiszen tudta, milyen fontos ügyről van szó, csak a hangpostafiók jelentkezett. De Magyar Író nem adta fel, haladni akart a munkával, ezért nagy megkönnyebülést hozott számára, amikor azt a hírt kapta, hogy ugyanúgy, mint a múltkor, csütörtökön várja az elnök.
Sajnos, csalódnia kellett. Mikor megérekezett a kékkesszürke titkárnői irodába, Orsika nagy kék szemeket meresztve közölte véle, hogy halaszthatatlan ügyben az elnök úrnak el kellett utaznia, bizonytalan, mikor jön vissza, de üljön azért le, készít egy finom kávét. Magyar Író kedvetlenül kavargatta a barna cukrot a kávéjában, nem figyelte Orsika szoknyaráncigálását, azt a hiábavaló igyekezetet, amivel combközépnél lejjebb szerette volna húzni a barackszínű szövetdarabot. Automatikusan válaszolgatott a csacsogó kérdésekre, miként is halad a munka, hány oldallal készült el, mert az elnök úr fűnek-fának meséli ám, hogy regényt ír róla a legnagyobb magyar író, itt ő félrenyelte a tűzforró feketét, könnyezve köhögött, Orsika felállt, és ököllel veregette a hátát, nem túl erősen, de Magyar Író még így is érezte, van energia, tűz ebben a lányban, lehet, hogy nem is afféle játékbaba csupán.
– Mester – szólt aztán, mikor már üresek voltak a csészék, és Magyar Író épp a menekülési útvonalon töprenkedett –, lehet egy kérésem a Mesterhez? Egy nagyon nagy kérés, tudom, hogy az, nem is merem megmondani...
– Dehogy nem – biztatta jóságosan Magyar Író, és rossz szokása szerint csöpögni kezdtek az ujjai. – Ki vele, most már nagyon kíváncsivá tett.
– Ha a Mester írja azt a regényt, ugye, nem lehetne-e, hogy hát... én is szerepeljek egy kicsit, nem akarok én nagyon szerepelni, mint egy Rosalinda, csak hogy én is itt vagyok... – és itt Orsika kicsit közelebb húzódott Magyar Íróhoz, már-már bizalmasan közel. – Szépen megírná, hogy itt vagyok az elnök úr mellett... – Egészen ott volt Magyar Író mellett. – Mennyire tisztelem... – És kezével tisztelni kezdte Magyar Írót. – És dolgozom érette... – És gyöngéden, de odaadással dolgozni kezdett, ahogy csak ő volt képes.
Magyar Író, mielőtt szemét lehunyta volna, egy pillantást vetett a plafonra, de ott semmi jelét nem észlelte, hogy valóban a múzsa ereszkedett le hozzá, mint abban a minutumban érezte.


8.

Nagy nehezen összejött a következő ülés is, de nem sok öröme telt benne Magyar Írónak. Az elnök urat szemmel láthatólag gondok gyötörték, épp ellenkezője volt a múltkori önmagának, összegörnyedve, megeresztett nyakkendővel kuporgott a fotel mélyén, szivarozott, és most ő szakította félbe rendre önmagát, lassú, nehézkes mozdulatokkal nyomogatta a számokat a mobilján, sokszor nem is beszélt senkivel, néhány másodperc múlva a hívás végét jelző piros gombra tette a hüvelykujját, olyasmiket mormogott mellé, hogy szopjál szét, meg tetűláda, de ha sikerült is összeköttetésbe lépnie valakivel, csak hümmögött, főképp rövid kérdéseket tett fel, miért nem?, kicsoda?, hol az izében van?, aztán megint köszönés nélkül lenyomta a piros gombot, és csak meredt maga elé.
Magyar Író szeretett volna érdeklődni a régi időkről, különösen az elnök úr kamaszkoráról, álmairól, vágyairól, amiket jórészt bizonyára máris sikerült megvalósítania, de nem nagyon mert mukkanni, s ha tekintetük találkozott, lehajtotta a fejét, és minimális rajztudását igénybe véve egy gnóm emberkét firkálgatott a kockás papírra, oda, ahol az elnök úr élete történeteinek kellett volna sorakozniuk.
– Mesterem, nincs harag? – búcsúzott tőle az elnök, miközben a hajába túrt. – Csak dolgozni, írni, mint a csillag égen, velem nem kell törődni. Sok buzigyerek, azt hiszik, ki tudnak csinálni. Hát ezt! – mutatta az elnök behajlított karját Magyar Író orra alá.
Miközben az óriási üveghengerben közlekedő lift lefelé röpítette, saját lenti világába, Magyar Író a két kezében ismét azt az ismerős bizsergést érezte, ami csalhatatlan jele volt annak, hogy írni fog. Megállt egy pillanatra a már csípősen hűvös ősz eleji éjszakában, de aztán összehúzta magán a zakót, elhatározta, gyalog megy hazáig, hadd szenvedjen egy kicsit, az sosem árt.


9.

Leírt egy mondatot, és aztán szép lassan elkezdte nyomkodni a Delete-et, egy villogó kocka éhesen falta a betűket, az ő betűit, mindent felfalt, nem maradt semmi, csak az üres világossárga mező, a halk gépzúgás, amit nem zavart a billentyűk műanyaghangú kopogása.
Magyar Írónak eszébe jutott süldő írókora, amikor még szerkesztőségeket és atyai patrónusokat keresett fel heti több alkalommal, sose érkezett két degeszre tömött dossziénál soványabb terméssel, és az atyai mesterek sűrű cigarettafüstbe burkolózva jelentették ki Magyar Íróról, hogy egy csiszolatlan gyémántot látnak benne, aki, ha így folytatja, egykoron a legnagyobbak között végzi. Egyedül egy bánatos, vastag szemüvegű férfiú volt az, aki leginkább csak ült és bámulta Magyar Írót, talán valahai ifjúkori önmagának reinkarnációját vélte benne felfedezni, éppen ezért mindenki másnál szigorúbb volt hozzá. Ő adta azt a tanácsot, mit tanácsot: parancsot, amit Magyar Író sose feledhet el (abban a pillanatban ugyanis szentírásnak tartotta), hogy döfje magába mélyebben a kést. Azóta sokat változott a világ, Magyar Író jobbára csak megmosolyogni tudja életének korábbi epizódjait, még ha el is ismeri, az adott körülmények között ugyan mit tehetett volna mást? A késdöfést illetően azonban szilárd a hite, akibe annyi kést döftek mások, mért rettegjen még saját magától is, elég bűvészmutatvány, ha kioperálja magából az idegen bökő szerszámokat, és közben el sem vérzik. Ha kérdezték volna, ki merte volna jelenteni, nem fél a haláltól, de valahogy abban is biztos volt, hogy halott író már nem képes túl sok izgalmasat összeirkálni.
Ami az elnök urat illeti, látta maga előtt az ívet, befutott pályát, a sikeres, mindenki által irigyelt embert, akinek a szívében lassan, de könyörtelenül nődögél évek óta egy kőkemény, hideg cseppkő, a boldogtalanság. Talán őrá, Magyar Íróra azért van szükség, hogy ezt a cseppkövet egy jól irányzott kalapácsütéssel letörje, eltüntesse, egyszerre két ember lelkét váltva meg legalább a földi Paradicsom számára.
Elővette az Ószövetséget, hogy keressen egy jó kis mottót a regény elejére, de hosszas böngészés után sem volt képes ráakadni a legmegfelelőbbre. Nem maradt más hátra, mint hogy önmagától idézzen, legelső könyvéből: „Nincs kezdet és nincsen vég, csak folytatás van”. Egy mondat, gondolta szerényen, amiért ma sem kell szégyenkeznie.
Villanyt oltott, lefeküdt hanyatt, mostanában egyre inkább így feküdt az ágyban, kinyújtózva. Nincs semmi baj, majd holnap, gondolta, holnap jön a folytatás, minden folytatódik. (Noha ez utóbbi már szenvedő alak.)


10.

Magyar Író az ablaknál állt, és épp csak a mutató- és középső ujjával húzta el résnyire a függönyt, mint a gyanús szereplők a krimi filmekben, hogy lássák, mi történik odalent az utcán, áldozatuk vagy üldözőjük mit művel. Ő csak azt ellenőrizte, hogy tényleg esik-e a hó, nem a csipkefüggöny mintái szórakoznak-e vele, de nem, minden a nyavalyás fizikai törvényszerűségek szerint történt, a hó föntről lefelé szállingózott, mert már eléggé hideg volt, november utolsó szürke napja, ami Magyar Író számára e pillanatban semmi egyebet nem jelentett, mint hogy mostantól kilátástalan hosszú sötétség és didergés vár rá, fel kell vérteznie a lelkét, mert csak önnön magában bízhat, a szavakban, saját szavaiban, azokból kell kicsiholnia a meleget.
Egy ideje folyamatosan írt, sokszor még éjszaka is, de nem érdekelte, helyette aludt délelőtt vagy délután, ám amint a hang szólította és a keyboard elé parancsolta, ment, és szőtte tovább a történetet a csodálatos kis szálacskákból. Sajnos, e mesében nem tűnt fel az elnök úr alakja, ugyanis Magyar Író első szabad lélekből fakadó opusza egy lányról szólt. Diplomata-családba született ez a lány, egész gyerekkora költözködésről, hurcolkodásról, nehezen kialakult barátságok örökre való szétszakításáról szólt, ezért aztán nem lehetett mit csodálkozni azon, ha a lány az első adandó alkalommal olyan barátok társaságát kereste, amik mindig és mindenhol beszerezhetőek, csak némi pénz kellett hozzá, és az úgyis volt. A lány drog- és alkoholfüggővé vált Magyar Író álomvilágba ojtott realizmusa nyomán, de természetesen sose engedte el hősünk kezét, a lány útjába vezérelt egy hős magyar ifjút, aki képes volt élete rúdjának megfordítására, kiemelni onnan, ahová süllyedt, és hazahozni Magyarországra.
Itt tartott most.
Magyar Író látta maga előtt a folytatást is, amely szerint a lány számítógép-kezelői és hostess-tanfolyamot végez, és többrendbéli nyelvtudását kamatoztatva remek titkárnői állást szerez egy menő cég vezérigazgatója mellett. Magyar Író élvezte, hogy ennyire sima, már-már térkép szerinti ösvényen haladhat a munkával, saját kedve szerint, mert tudja, hogy mi vár rá az út végén. Igaz, nem sejtette, miképpen tünteti el a lányt megmentő ifjút, de nem akart vele méltatlanul bánni, jóllehet kétségtelen volt számára, bármily üdvözítő felbukkanása is csak intermezzo lehet a lány életében, mert az igazi szerelem csak később következik el a számára, és annak már semmi köze nem lesz a kedves, de mégis csak lealacsonyító hálához.
Visszaengedte hát a függönyt, a helyére ült, és a bögréje alján langyosan kotyogó teát kezdte kavargatni.
Amikor megszólalt a telefon.
Felvette a kagylót, közben a vibráló monitorra meredt. Nem szólt bele senki, de nyüszítést és zihálást hallott, várt egy pillanatot.
– Van ott valaki? – kérdezte.
– Mester... – ezt egy elhaló, hüppögő hang dadogta.
Magyar Író azonnal tudta, hogy Orsika van a vonal túlsó végén, és ebbe úgy beleborzongott, hogy a telefont kiejtette a kezéből, ami végigszánkázott a billentyűkön. Vadul kapott utána, a képernyő elsötétült, a mentés vagy valami más funkció berregése szűrődött ki az alul elhelyezett dobozból.
– Nem hallgatta a híreket? – kérdezte éppen Orsika zokogva, mikor Magyar Író ismét a füléhez illesztette a kagylót.
– Nem, mért?
– Az elnök úr... Lelőtték a Robikát... A csúcsforgalom kellős közepén... – folytatódott a hangos zokogás.
Magyar Író érezte, nyitja a száját, hogy azt válaszolja, Dehát ez nem lehet igaz..., de ilyet nem mondhatott, ő semmiképp, vett egy mély levegőt, hogy ne kelljen szólnia, és a függöny felé nézett, esik-e még a hó.
Esett.
– Nem mond semmit, Mester? – kérdezte Orsika hüppögős hangja.
Nagy szemétség volt, ám nem tehetett mást, csak annyit válaszolt, hogy Nem, de hozzátette, Ne haragudjon, és az ölébe engedte a kagylót.
A képernyőn tiszta világossárga volt minden, New Document, jelezte a bal felső sarokban a behajtott szélű papír-ikon. Magyar Író az egérrel ráment a megnyitásra, majd a LANY.DOC fájlra, de a kurzor az első karakternél villogott, hiába nyomkodta az End-et, ott volt az End, nem talált benne semmit. Kereste ilyen meghajtón, olyan meghajtón, de a fájl üres volt, mintha az utóbbi két hétben ő sem létezett volna, legalábbis immáron semmi maradandó nyoma nem volt, hogy élt és dolgozott.
Felállt, töltött a bögréjébe. Aztán fél fenékkel csücsülve a forgószéken rákattintott a maradék másik fájlra: ELNOK.DOC. Megnyitotta. Ott egyetlen mondatot talált, egy nem túl jó, de nem is használhatatlan mondatot, valakiről, akiről csak később derül majd ki, kicsoda lehet, aki most még csak a hideg parkettán állva a kilincs után nyújtózkodik.
Magyar Író odébb rakta a bögrét, nehogy leverje, mert érezte az ujjaiban a jól ismert bizsergést, tudta, hogy egy percen belül úgy elkezdi verni a billentyűket, ahogy tényleg megérdemlik.