A lüke kis Gabeszka azt mekegte a telefonba, ez az ötven év hogy’ elszelelt. Minden olyan, mintha tegnap történt volna. Egyforma, ütött-kopott, sovány kissrácok voltak valahányan.
Rimelly csak hümmentett a vonal túlsó végén. Elszelelt! Ötven éve nem járt otthon. Mindenkit úgy őrzött az emlékezetében, ahogy az érettségi után két évvel, ötvenhat decemberében ott hagyta őket. Ilyen értelemben tényleg elszelelt. Ő is, az évek is. Nem tud róluk semmit. Amire emlékszik, hogy Fábiáni folyton az orrát túrta, hogy Bunyiknak pilótaórája volt, hogy Schwartz bélyeget gyűjtött, és az albumában egymás mellett voltak Ferenc József, Horthy Miklós, Adolf Hitler és Joszif Sztálin képével díszített bélyegek, lilás, pirosas, barnás árnyalatban. Ez a Gabeszka énekkaros volt. A nyalka Éliás Pisti, aki kijött vele Burgenlandba, de elkövette azt a hibát, hogy három hét után hazatelefonált, és az anyja sírása mindent eldöntött: hazaszökött.
És Nyirati. Titokzatos barátja. Négy évvel volt idősebb náluk, úgy mondták, a háború miatt. Ők ketten arra voltak büszkék, hogy fél szavakból is megértik egymást. Sőt, utóbb már szavak nélkül is. Előreugró szemöldökcsontja volt Nyiratinak, kemény, szinte vad tekintete. Úgy képzelte, sokkal erősebb, sokkal többet a tud világról, mint ő. Négy év korkülönbség, hatalmas idő volt az akkor a számára. Holott Nyirati rosszul tanult, az orosz az istenért nem akart a fejébe menni. Mégis meg volt győződve róla, hogy Nyirati mindegyiküknél okosabb. Ösztönösen vonzódott az idősebb társhoz, amióta az apja nem jött haza a frontról.

Itt lesz Rimelly is? Hihetetlen. Mivel vetted rá?
Megmondtam neki az igazat. Hogy ez az utolsó alkalom. Úgy hullunk, mint a legyek. Szegény Bábos Feri is…
Mi van vele?
Agyvérzése volt.
Azt hallottam, de tudtommal egészen összeszedte magát.
Én találkoztam vele tegnapelőtt a téren. Nem szeretném megérni, hogy így nézzek ki.
Rimellynek meg kell majd mondani.
Mit?
A Nyiratit.
Hogy meghalt?
Nem azt. Illetve, azt is. Hanem, hogy ő volt a…
Ja, igen.
Hogy mit művelt. Miatta vitték el a Gruber Ákit, miatta rúgták ki Vincze Palit, Csizmadiát, a Popovits Gedeonnak az apját internálták.
És szegény Éliás Pisti.
Szegény Éliás Pisti.
Ha nem jön haza, hanem Rimellyvel megy tovább...
Mindig azt mondogatta, ő fogja a legmagasabb házat építeni Magyarországon.
Állítólag teljesen szétverték a fejét. A koponyájából csak szilánkok maradtak.
Kell ezt tudnia?
Rimellynek? A legjobb, ha mindent tud. Ötven évig bujkált előlünk. Azzal, hogy hazajön, vállalja, hogy közénk tartozik. Úgyhogy tudnia kell.
Biztos neki se volt könnyű.
Ötven évig ki se tette a lábát Caracasból.
Nem akarta fájdítani a szívét.
Ugyan. Fáj az úgy is.

Meg fog érkezni egy országba, egy városba, amit ismer is, meg nem is. Találkozni fog egy sereg öregúrral, akikről annyit tud, hogy valaha ők is gyerekek voltak.
Maga elé tette a két fényképet. Az egyiken tizenhét éves volt, anyával ülnek egymás mellett Mátyus Viktor műtermében. A másik az útlevelébe frissen készült kép volt. Nézte a két arcot. Lehet mondani, hogy hasonlítanak egymásra. De csak picit, épp hogy, sejtelmesen. Vajon kije a fiatalember az öregnek? Fia? Unokája? Oldalági rokon? Netán puszta véletlen, hogy némely vonásuk emlékeztet a másikra?
Ilyen bácsikkal fog találkozni. Akiknek arca mögött ott rejtezik egy ötven évvel korábbi arc. Ezek után az arcok után kell majd kutakodnia. Vagy rájuk talál, vagy nem.

Ne mondd, hogy nem emlékszel Rimellyre!
Mi volt keresztneve?
Hát izé… Hirtelen akartam mondani. A rosseb azt a meszes agyamat.
Olyan magas, szemüveges gyerek volt, nem az?
Te a Vincze Palira gondolsz, akit kivágtak, mert Józsi bácsiként emlegette Sztálint. Nyirati műve volt az is.
Na, a Nyiratira, látod, emlékszem. Meghalt, ugye?
Meg, már régen.
Nem is tudom, láttam-e az iskola után.
Ötvenhat után elvezényelték innen. De aztán a hetvenes évek elején visszajött. A piacon találkoztam vele. Egyszer csak megszólal mellettem egy borízű hang, Mi van, válogatunk, válogatunk, Bunyik elvtárs? Felnézek - kelkáposztát mustráltam -, hát a Nyirati az, de látszott rajta, hogy teljesen szétitta a fejét. Annyira zavarba jöttem, hogy kiesett a kezemből a káposzta. Lehajolt és felvette. Az ember ott segít, ahol tud, ezt mondta, és egyszerűen továbbsétált.
A Rimelly mit csinált ötvenhatban? Mért ment ki?
Szerintem semmi különöset. A medikusok a vágóhidat védték, úgy emlékszem. Amikor bejöttek az oroszok, visszamentek a laktanyába, leadták a fegyvereiket, aztán tanultak tovább.
Csak szegény Éliás Pisti…
Ma se tudja senki, mért vitték be. Tán csak Nyirati.
Lesz miről beszélgetni, attól tartok. Bár ötven évet úgyse lehet egy este megbeszélni. Csak nehogy az legyen, hogy mindenki a testi nyavalyáit kezdje el panaszolni, mert akkor osztálytalálkozóból átalakulunk sztk-folyosóvá.
Kornél!
Kicsoda Kornél?
Hát Rimelly. Rimelly Kornél. Így se dereng?
Aha… Csöndes, szőke fiú, nagyon éles választékkal a hajában. Latint is tanult. Orvos akart lenni.
Pontosan. Ő az.

A kórházigazgató elnyomta a szivarját. Nagy, vaskos kezével odébb legyezte a füstöt, mintha egy könnyű függönyt húzna el.
Volt itt nálunk egy magyar orvos, egy gyerekgyógyász. Duzár Józsefnek hívták. Még főorvosnak is kinevezték. Aztán véletlenül lelőtték.
Tessék?, hajolt előre ültében Rimelly Kornél.
Előfordul az ilyesmi. Autón jött be a kórházba, vasárnap délelőtt volt. A felesége és a lánya misére ment. Ahogy kiszállt a kocsiból, két férfi lépett mögéje, és az egyikük rásütötte a revolverét. Szegény Duzár nem esett össze rögvest, sőt még arra is volt ereje, hogy hátraforduljon. Amikor a gyilkosa meglátta, teljesen elképedve csak annyit tudott kinyögni, Oppardon, itt valami tévedés lesz. Azzal eliszkoltak. Esteban Tuero, a portás hosszú évekig mesélte ezt a történetet. De tavaly ő is meghalt. Szerencsére természetes halállal. Elgázolta egy teherautó.
Rimelly Kornélnak, hazájától tizenegyezer kilométernyire, az jutott az eszébe, sehol se könnyű magyarnak lenni. Ám azt is tudta e pillanattól fogva, hogy igenis meg fogja mutatni a caracasiaknak, milyen egy magyar orvos. Természetesen gyerekorvos.

Milyen fura, most, hogy megtudtam, Rimelly is hazajön, eszembe jutott valami, ami ötven-egynéhány éven át sose.
No és mi lenne az?
Lent laktak az állomás utcájában, néha jártunk hozzá gombfocizni.
Rémlik. A ház mögött volt egy kert is, de mintha senki se gondozta volna, nőtt minden buján, vadul.
Igen, igen. Az anyja minden reggel belédiktált egy bögre meleg tejeskávét, és a kezébe nyomott egy szelet lekváros kenyeret. Rimelly meg caplatott felfelé az iskolába, én az iparosok székházánál csatlakoztam hozzá. Ő addigra már szinte rosszul volt, azt állította, nem bírja a gyomra a meleg tejet. Mégis minden áldott reggel ledöntötte, az anyja kedvéért. A lekváros kenyérre rá se tudott nézni, azt nekem adta. Míg beleharaptam, ő csípőre tett kézzel hátrafeszítette a törzsét, és az arcát a magasba dugva vett néhány mély lélegzetet.
Hm. Érdekes. Olyan stramm gyereknek tűnt pedig. Futni szokott.
Attól még az volt. Csak nem állhatta a meleg tejeskávét.
Vajon ő emlékszik minderre?
Ki tudja, ott Caracasban mi maradt fontos számára a múltból.
Hát meséld el neki!
Nem kell ezt mesélni. Csak annyit mondok: lekvároskenyér. Ha nem tudja rögvest, miről van szó, akkor mindegy is.

Amióta megvolt a repülőjegye, szinte minden éjjel otthoni történeteket álmodott.
Egyszer elfogyott a kenyér, az anyja szólt, hogy szaladjon át a boltba, ne maradjanak szégyen szemre vasárnapra kenyér nélkül. Ott állt a bolt előtt. Az üveg túloldalán nagy, piros betűs tábla lógott, NYITVA, de az ajtón rács feszült, két hatalmas lakattal lezárva. Akkor, az üres cekkerrel a kezében, azt gondolta: lám, ilyen országban élek. A kiírás szerint NYITVA, valójában minden lakat alatt, és kenyér sincsen.
Ült reggelente borzos hajjal az ágy szélén. Ahogy megpróbálta apróra visszaidézni álmait, egyre inkább biztos lett benne, hogy ezek a tájak, utcák, boltok nem léteznek már. Aztán napjában többször is ellenőrizte a repülőjegyét és a kinyomtatott e-mailt, amiben az osztálytalálkozó pontos programját közölték, a várható résztvevők névsorával kiegészítve. Kénytelen volt hinni a szemének. Abba a városba, azok közé a srácok közé készül visszatérni, amire és akikre emlékezik. Emlékezni vél.

Tudod, hogy a húgom halálosan szerelmes volt Rimelly Kornélba?
Kicsoda? Annuska?
Bizony. Pedig ő még kevesebbet tudott róla, mint mi.
Végül is… szép fiú volt. Csak olyan álmatag. Alig szólalt meg. Gombfocizás közben is csöndben volt. Szinte zavart. Ha gólt lőtt, nem is örült. Annyit mondott, na, ez bement. A röhej az, hogy amikor ő kapott gólt, arra is azt mondta, na, ez bement.
Pedig Anna épp ezt csodálta benne. A csöndes nagyságot.
Hogy oda ne rohanjak!
Egyszer látta a sétatér gesztenyefái alatt ücsörögni, Rimelly Catullus-verseket olvasott a legvadabb ötvenes években, persze, latinul. Nagyon a fülemben van ma is, amint a húgom azt suttogja ábrándos képpel: olyan fenséges jelenség… Csak mulattam magamban, no hisz, a vasúti szolga fia, mint fenséges. Ámbár, tényleg volt benne valami arisztokratikus, a csuda tudja honnan.
És ha belegondolok, jól állt neki. Nem póz volt csupán, hanem mintha belülről fakadt volna.
Ez is egy adottság, csöndben maradni. Azt ne mondjam, tehetség. Nekem hányszor a fejemre koppintottak, mert járt pofám!
No és Annuska meg ő?
Gondolhatod. Talán ha néhányszor szót váltottak. Rimelly magányos hős volt. Az anyja létezett a számára. Meg Nyirati, az az állat.
Ne is mondd. Valaki el kell, hogy mondja majd neki.
Hát el…
És Annuska tudja, hogy jön?
Említettem neki. Látszólag mintha fel se fogta volna. Tudod, a fia halála óta olyan furcsa, zavart. Ám másnap reggel felhívott. Azt mondta: Képzeld, arról álmodtam, hogy hazalátogat a Rimelly Kornél. Egészen beleizzadtam. Hülyeség, nem? Hogy az ember szíve olyan, mint a puskaporos hordó, a legkisebb szikrától felrobbanhat.

Megint elővette az e-mailt. Tényleg ott volt: látogatás a temetőben, rögtön az első nap délutánján. Ezek szerint sokan meghaltak már. Nyilván, a tanárok közül még többen. Talán mindenki. Akikre ő emlékszik, a szép fiatalemberek közül néhányra már tényleg csak emlékezni lehet. Akik otthon élnek, ők se tehetnek mást.
Az öreg kórházigazgató nem is olyan rég megkérdezte: nem hiányzik-e neki a temető. Az, hogy nincs egyetlen halottja se, akinek a sírjához kimehetne. Kerekperec azt felelte, hogy nem. Lehet, hogy elhamarkodta a választ? Az igazgató öreg kezében remegett a szivar, ugrálva szállt felfelé a füst. Halkan folytatta: én bizony ki-kijárok a szüleim sírjához, a bátyám sírjához, a feleségem sírjához. Bár az is igaz, néha lelkiismeret-furdalásom van, amiért csak ülök ott a padon, és nem is rájuk gondolok. De még csak magamra se. Nézem az ugrándozó verebet, az igyekvő suszterbogarat, nézem, hogyan süt át a nap a fák levelein. Ilyenkor esténként arra gondolok, milyen piszok egy alak vagyok, mulatni járok ki a temetőbe. Mindig ott döbbenek rá, hogy az élet mégis mennyire szép. Ehhez hívom segítségül a halottaimat.
Rimelly Kornél akkor csak mosolygott és bólintott egyet.
Most már fűtötte a várakozás. Ezek szerint mindenkivel találkozni fog. Akár élnek, akár halnak. Rémlett neki, hogy az egyetlen temetésen, amin tizennégy évesen jelen volt, nagyanyja halálakor, az öregasszonyokból álló kórus azt énekelte, Engedj haza engem…
Most ez következik hát.

Szóval minden rendben, Bogyókám?
Még virágot is tesznek az asztalra.
Na jól van akkor. És a koszt ügyében miben maradtatok?
Ahogy megbeszéltük. Vegyestál lesz. Hús, de gomba és sajt is. Sőt, a saláta is belefért még. Az italt meg mindenki fizeti helyben, amit iszik.
Nagyon jó.
Ja, és Rimelly.
Mi van vele?
Az Éliás Pisti öccse jelentkezett, a fülébe jutott, hogy hazajön.
És?
Felmegy érte a reptérre. És altatja is.
Hogyhogy?
Ne kelljen hotelbe mennie. Az anyja házát rég lebontották.
Lehet, hogy járna neki is valami kárpótlás. Éppenséggel aludhatott volna nálam is. Hely aztán van bőven.
Az Éliás Gyurka váltig ragaszkodott hozzá, hogy ő szállásolja el.
Nekem mindegy.
Biztosan beszélni akar vele. Hogy mi volt ötven éve.
Biztosan. Hiszen mindannyian erről fogunk beszélni.
Néha belegondolok, és az egész, úgy, ahogy van, hihetetlen.
Micsoda?
Ez a nagy büdös élet. Ahogy történt. És hogy eltelt...

Minden készen állt. Bőrönd. Útlevél, repülőjegy. A régi fénykép, a hátoldalán anya töltőtollas írásával: Mi ketten, 1955. szeptember 21. Akkor volt a születésnapjuk. Anyának és neki is. Utánajár, pontosan melyik nap halt meg anya, aztán majd igyekszik, hogy ő is…
Tizenegy óra repülőút Amsterdamig. Ott három órát kell várnia. Aztán még két és fél óra, míg hazaér. Majdcsak eltelik valahogy ez is. Elvégre minden pillanatban eltelik épp ötven év.
Olvasni fog.
Megtapogatta a belső zsebét. Ott zörgött a levél.
Elővette azt is. Félfamentes, sárgás boríték volt, teleragasztgatva 1 és 2 forintos bélyegekkel. A rájuk pecsételt dátum mutatta, hogy huszonegy évvel korábban adta fel a küldője. Ott állt a bal felső sarokban a neve, ősrégi írógéppel írhatta. Nyirati Béla, alatta cím helyett szöveg: Rimelly, olvasd el. Ennyi. A borítékban öt, sűrűn telegépelt átütőpapír. Úgy kezdődött (tudta már kívülről): Rimelly, valakinek el kell mondjam, te leszel az a valaki, nem tudom, mi mik voltunk ketten, barátok-e, vagy mi a frász, az biztos, hogy sose ártottam neked, neked sose, kellett valaki, kiszemeltelek, de te megszöktél, kinyomoztam, hova a lópikulába tűntél, ha már leléptél, ennyi kutyakötelességed van, hogy elolvasd, utána úgyis mindennek vége…
Ezt viszi haza. Ez az ő tudása. Talán kíváncsiak rá a többiek is. Akik még élnek. Lehet, hogy akik meghaltak, már rég tudják. Sokkal jobban, mit ő.
Mennyit futottak ezzel a Nyiratival, ez jutott eszébe, amikor a taxi a reptérre vitte. Csak úgy. Mentek az utcán, aztán az egyikük a másikra nézett. Futunk?, csak ennyit kérdezett. És már nyargaltak is. Aztán megérkeztek a házuk elé, vagy a Nyiratiék háza elé. Lihegtek egy sort, utána elbúcsúztak egymástól.
És soha semmit se vett észre. Soha semmit.
Ahogy a taxi döccent egyet-egyet a kátyús úton, megzörrent az átütőpapírra gépelt, végtelen hosszúságú levél a szíve fölött.