Naplójába ilyesmiket szokott bejegyezni: Kedd, olyan unalmas, mint egy tehén. Szerda, egyetlen értelmes dolog jutott az eszembe: bizmutszatyor. Csütörtök, legalább a fogam fájna (valamire).
Amikor az értesítést megkapta a boríték sarkában a televízió pecsétjével, péntek volt. Mászott fel a másodikra egy nagy adag cukkinivel, amit a “múzsája” tukmált rá a kapualjban, és közben úgy meredt a borítékon a számítógép pöttyeivel kinyomtatott nevére, mint valami kőtáblára. Még valamikor a tél végén, influenzás álma sugallatára jelentkezett a vetélkedőre, hogy ő is szeretne milliomos lenni. Naná, ki nem? Valaha csak röhögött az egészen. Hiszen két éve még tévéjük se volt, mert ők annál magasabb szférákban leledztek az ő Nellijével, hogy ezelőtt a szennyláda előtt töltsék a drága időt. Inkább ültek, fogták egymás kezét, bebújtak a szőrös pokróc alá és hallgattak nagyokat. Ernő tördelőszerkesztő volt, erről nem volt mit mesélni. Nelli a színház közönségszolgálatán gyűrte az ipart, itt mindig lett volna valami aktuális pletyka, ki kivel és hányszor, és mennyivel lóg a büfében, és a próbán előszedte-e a farkát vagy sem, de Ernőt undorította a színházi kulisszatitkok világa, annyit mondott csak, még a legelején, hogy nem kér belőle. Nelli tudomásul vette. Viszont mikor teherbe esett, és a fődoki azonnal kimondta a szigorú ítéletet, hogy veszélyeztetett, nyafogni kezdett egy tévéért, unatkozott otthon, ahogy fogalmazott, nincs senki, aki naphosszat szólna hozzám. Ernő kicsit ráhúzott odabent, maszekba elvállalt még egy orthopédiai szakkönyvet is, amitől majd a belét okádta ki, olyan rusnya elüszkösödött, össze-vissza görbült és amputált lábak fényképeivel volt az egész mű teletűzdelve. De meglett az 51 centis képernyőjű Daewoo. Nelli eleinte abban a pillanatban kikapcsolta, ahogy Ernő betette este a lábát az ajtón, és attól fogva neki élt. Aztán mégis el-elkezdte mesélni, mit látott koradélelőtt az argentin sorozatban, majd késődélelőtt a paraguyai sorozatban, koradéleután a mexikóiban és végül késődélután a brazilban. Este továbbra is szigorúan és feketén fénylett a Daewoo, mint valami egyszemű felvigyázó, a sarokban. Hallgatta, mi mindent mesélnek róla, szinte titokban. Ernő is hallgatott, maga elé meredve szeletelte kis deszkáján a retket, a szafaládét. Nellitől és a fiúktól is sokat hallott a pisilős reklámról, hát látatlanban áttért a Soproni Ászokról a Szalon sörre, csak mert mindenki annyira utálta. Bent a cégnél kezdett beütni a gebasz, ahogy a főnök úr, Miklós bá' plasztikusan kifejtette a várható nehézségeket, egyre kevesebb megrendelés érkezett, a kis lapkiadók beledöglöttek abba, hogy sehol sem kaptak hirdetőket. Sajnálom, öreg, mondta Ernőnek egy hónappal később az öreg, és a szája egyik sarkából átlökdöste a gyufaszálat a másikba. Izzadt a júliusi melegben, Ernő kicsit dideregni kezdett.
Nem is emlékszik már, mi hogyan történt aztán. Néhány napig titkolózott, aztán megmondta, aztán mindenki ideges volt és kiabált. Nelli koraszült, a kislánykát három napig tudták életben tartani. A kórházból az anyjához ment haza P-re, azzal váltak el, hogy mire összeszedi magát, Ernő is biztos talál valami munkát, és akkor visszajön. Ernő egyetlen munkát talált, egy üres füzetet, első magányos éjszakáján ebbe kezdte el írogatni szűkszavú naplóját. Először a halott kislányka számára akarta rögzíteni, mi történhetett volna az ő életében, néhány hétig ezzel kezdett minden bejegyzést: Kornélia (Nellit sosem hívta így), ma hétfő volt... Később a puszta hétfő maradt, a kisbaba tényleg meghalt.
Októberben kezdett el Ernő tévét nézni. A filmek, a sport halálosan untatta. Egy dolog érdekelte, a vetélkedők. Az olyanok, ahol tudás is kell, nem pusztán vakszerencse. A tél végén szánta el magát első tevékeny lépésére, hogy jelentkezzen a milliomos-showba. És tessék, most itt a válasz. A cukkinit bevágta az üres hűtő alsó fakkjába, majd a mutatóujjával feltépkedte a borítékot. Igen. Április 4-én kellett megjelenjen egy 22. kerületi budapesti stúdió portájánál.
Az utazás előtti éjjel rosszul aludt. A naplóba éjfél körül ennyit jegyzett be: Kedd, egy marcona arc néz rám, félek tőle, de hirtelen azt látom, vérzik, a végén még nekem kell segítenem rajta! Negyedóránként megnézte az óráját, ha közben visszaaludt, mindegyre egy üres házban téblábolt, huzat volt, folyton ajtó- és ablakcsapódásokat hallott, amikre megint felriadt.
Nem is tudta, miért, de mikor megérkezett a székesfővárosba, felhívta Nellit. Nincs semmi különös, felelte a nem túl kedvesen feltett kérdésre, hogy mit akarsz? Annyit mondott még, itt esik, és nálatok? Megtudta, hogy P-ben nem esik az eső. Amikor kilépett az állomás elé, csodálkozva látta, hogy ott sem esik, csak a fülében dobolt valami esőszerűen.
Metrózott, buszozott, villamosozott, és kétszer kérdezősködött, mire odatalált a pusztában felhúzott stúdióépülethez. Már várták. Szőke lány vezette hosszú, sötét folyosókon át (az üres ház!, villant át Ernő agyán), míg egy öltöztetőhelyiség párnás székébe le nem nyomták. Miközben egy hatvan év körüli férfi, akinek kopaszságára a feje egyik oldaláról szálanként át volt fésülve a haj a másikra, kendőt terített Ernő nyakába és púderezni kezdte az arcát, a szőke lány hadarni kezdte a tudnivalókat. Ernő, úgy hogy nem is látta, mi az, két papirost is aláírt, amelyekben állítólag a játékszabályokat fogadta el és a nyerés esetére vonatozó passzusokat vette tudomásul.
Aztán bevezették a a milliomos-show stúdiójába. Még nem volt kivilágítva, mindenütt pólóinges fiúk pakoltak, kábeleket húzkodtak, kamerákat tologattak ide-oda. A műsorvezető, akit szinte régi barátként ismert meg a tévéből, a hóna alatt egy vastag könyvvel, fényes melegítőfelsőben cigarettázott. A szőke lány bemutatta neki. A műsorvezető a szájába dugta a cigit, úgy adott kezet, megkérdezte, mindent tud, ugye?, aztán már el is fordult tőle, egy ragyás fickót kezdett leteremteni, Lacikám, hogy' isten izéjába nem lehet megjegyezni... A szőke lány beültette a helyére, azt mondta, hogy most már magára hagyja, koncentráljon, neki még sok dolga van.
Ernő nem merte behunyni a szemét, pedig jól esett volna hirtelen valahol máshol lennie, akár az üres házban, hallani a csapódásokat, futkározni egyik szobából a másikba, hiába, reménytelenül. Mindent tud? Hát persze. Úgy érezte, hogy harmincöt éves korára már mindent megtörtént vele. Születés és halál, öröm és kudarc, szerelem és elválás, végtelen várakozás... Aki azt tudja, amit ő, igazán megérdemli azt a rongyos huszonöt milliót, amit nyerni lehet. Nem is nyerés lenne, ez szinte jár neki. Nem a boldogságához, nem érezte, hogy ennyiért meg lehetne vásárolni a boldogságát. Egyszerűen csak. Ha már eljött ide. Kegyeskedett.
Kigyúltak a fények, felhangzott a szignál. Megtörtént a szokásos bemutatás, a rizsa, a szerencsekívánás, a játékvezető homlokát ráncolta, és mint egy végtelenül jóságos, de könyörtelen (hiszen a könyörtelenségével is jót tesz) bíró, elkezdte a kérdezést.
Ki mászta meg elsőnek a Mount Everestet? Haha, hát Sir Edmund Hillary, Ernő épp csak azt nem tette hozzá, hogy ki nem tudja. Rendben. Az 1954-es berni labdarúgó vb-döntő végeredménye? NSZK-Magyarország, 3:2. Helyes. (Helyes?, villant át az eszén, szegény focibolond apám...) Hogy hívják A. A. Milne halhatatlan könyvében a kis kengurut? Zsebibaba. Pontosan...
Ernő úgy vágta ki a válaszokat, mint egy megelevenedett Larousse A-Zs-ig, kegyetlenül, kétséget nem hagyva, hogy tudja, tudja, tudja, mert mindent tud már.
A műsorvezető szerepéhez méltóan próbálta egy-egy keresztkérdéssel zavarba hozni, kételkedést ébreszteni benne, háromszor is visszakérdezett: biztos?, jól meggondolta, Ernő?, de ő makacsul ismételgette a válaszokat... Elvis Presley, HCOH, Kuala Lumpur, Arbeit macht frei...
És akkor történt valami. A műsorvezető háta mögött, mikor az egyik reflektort kicsit odébb tolták, Ernő a közönség első sorában ülve felismerte dr. Bathó Tihamért, a g-i ginmzium ma már minden bizonnyal nyugalmazott fizikatanárát. Dr. Bathó Tihamért, aki kék köpenyében járta körbe minden órán az osztálytermet, és a tanulók válla fölött leste, hogy a táblára felírt feladat megoldása miképp kerekedik a kockás papírosokon. Ernő egy pillanat alatt ott érezte magát a katedrán, ahol már foszlóssá izzadta a mancsában szorongatott krétát, de nem tudott mit kezdeni a bonyolult áramkörökkel, az amperekkel, a kiloohmokkal, az indukciós energiával. Dr. Bathó Tihamér pedig jóindulatnak álcázott könyörtelenséggel (hol esett már erről szó?) közölte véle minden szégyenletes felelete után, Atyafi, ejnye, hát én magát meg kell, hogy buktassam! És amit dr. Bathó Tihamér egyszer az életben kimondott, az ellen nem volt apelláta, ha buktatás, akkor buktatás, majd nyáron, atyafi, a diófa alatt lehet pótolni a hiányosságokat. Mert hiszen a könyörtelenség is jóakart...
Ernő érezte, hogy lucskossá válik a keze alatt a csoda-fémszék műbőr karfája, és egy pillanatra megakadt a válasszal, vajon kinek a haláláért kellett lakolnia Hunyadi Lászlónak? A játékvezető észlelte a zavart, lassan, hangjában egy kis reménykedéssel még egyszer megismételte a kérdés, és mutatóujját a szája elé illesztette. Czillei Ulrik, vágta rá Ernő, ki más, tette volna hozzá, de a nyugtalanság egyre nőtt a szívében. Igen... És jött a következő kérdés, mi a botulizmus - művészeti irányzat, kóros falánkság, növénytani meghatározás avagy... Falánkság, világos, tovább, már csak három kérdés van hátra, mit becéznek a Forma-1 autóversenyzésben “nyalókának”, hát azt a kis kerek táblát, amit a kerékcserekor az autó elé tartanak, helyes, hogyan mondaná magyarul: Sors bona, nihil aliud?
A fények villództak, a taps lassan elült (Ernő látta, dr. Bathó Tihamér nem tapsolt, sötétnek látszó szemüvegében, totemszoborként egyenesen rá bámult), a műsorvezető változtatott testtartásán. Ernő, mondta, az utolsó kérdés, ezen áll vagy bukik minden, de hiszen tudja... Igen, mindent tudok, gondolta Ernő, és erősen markolta karfát. Huszonöt millió... elgondolkodott már rajta, Ernő, mit kezd majd a pénzzel, ha nyer? Megvonta a vállát, igazából nem, mert nem a pénzért játszom... Nem a pénzért játszik!, ez egy nagyon fontos mondat volt, kérem szépen, tette fel a mutatóujját a műsorvezető, talán legfontosabb válasz ezen az estén... Egyszerűen nyerni szeretnék, egyszer az életben győzni, mondta még Ernő. De a műsorvezetőt ez a kiegészítő vallomás mintha már nem érdekelte volna. A műsoridőre is figyelnie kellett. Tehát jöhet az utolsó kérdés, Ernő?
Csak bólintott.
Mivel egyenesen arányos egy megszakított áramkör tértifeszültsége?, hagyta el a mondat a műsorvezető száját.
Ernő egyet pislogott. Hirtelen nagyon sok minden tódult az eszébe. Aki ennyi mident tud, annak nem lehet más a sorsa, minthogy szétreped a feje, itt a televíziókamerák kereszttüzében következik be a gondolatok véres robbanása. Tértifeszültség? Arra gondolt, hogy már biztosan megrohadt a cukkini a hűtőben, hát persze, egyszer minden elrohad, túl korán született kisbabák, eltűnő feleségek, barátok, főnökök, irodák, szobák, házak, minden úgyis elrohad, a tudás, talán még a tudás is semmivé lesz...
Felnézett, a műsorvezető lassan, kérdőn emelte a szemöldökét.
És abban a pillanatban azt látta, hogy a közönség első sorában dr. Bathó Tihamér, mint a diákok a padsorokból a felelőnek, éles grimaszokkal és lassú, túlzó szájmozgással súg neki. Súgja a helyes választ, amit húsz évvel ezelőtt nem sikerült megtanítania egy nyápic, zavarodott arcú kiskamasznak.
Ernőnek melegség öntötte el a szívét. Ennyi elégtétel elég is az ő számára, gondolta. Többé nem nézett oda dr. Bathó Tihamérra, hanem az eddigieknél kissé lágyabb hangon anyit mondott, a B a helyes válasz. És hiába kérdezte a műsorvezető egyre inkább elkerekedő szemmel, hogy biztos, kedves Ernő, ez a végső szava, makacsul ismételgette: igen, a B a helyes válasz.