- Nem, ebből nem engedek, fiúk! Az idén is lesz Mikulás!
Wiedermannné Kovács Irénke végignézett a tisztelt testületi gyülekezeten. Ketten - mondhatni - szemtelenül vigyorogtak, a jegyző a szemöldökszálait sodorgatta, a maradék két képviselő a golyóstollát, illetve a Surda-kalap szélének felfeslését szemlélte a legnagyobb elmélyüléssel. A polgármester asszony tudta, hogy a Mikulást megpróbálják majd kifúrni, de azt is tudta, nem fog visszatántorodni. Hiába mondta a hörcsög pofájú körjegyző, hogy „Amikor ekkora szarban vagyunk...!”, és pislogott a plafonra, mintha onnan jönne az a bizonyos. A Róth meg a Schrempf csak vihogott. „Mért, azt hiszed, néhány szaros mikuláscsomag miatt szavaznak majd rád megint?” Wiedermannné Kovács Irénke nyelt egyet. Jó, tehát a drága képviselő uraknak ezek szerint itt minden szar és szaros. Nem baj. Annyi engedményt tett, hogy bedobta: az új évtől kaphat némi önkormányzati támogatást az íjászklub. Mert ez az új őrület. A Róthék udvarán állították fel a céltáblát, és minden hétvégén megy a nagy nyilazás. Mulatnak az urak, ugyebár. A sok kis Nyilas Misi, gondolta, amikor nagyon gonoszul forrongott a lelke. Ha sokáig csinálják ezt vele, meglátják, hogy visszamegy irodalmat tanítani, aztán megnézhetik, mi meddig ér majd.
- Tehát?
- Mikulást cserébe az íjászklubért? - kérdezett rá még egyszer a Róth, komolyra hangszerelve, szája sarkában a sunyi mosollyal.
A polgármester asszony csak bólintott.
Öt kéz emelkedett a magasba, még Geréb körjegyzőé is, pedig ő alapvetően utálta az íjászatot, és csak azért csapódott hozzájuk hébe-hóba, mert nem volt más társasága.
Aztán már mind cihelődtek, későre járt. Vancsura Béla akkurátusan a fejébe nyomta a Surda-sapkát, és mint akinek ettől támad a nagy gondolata, megállt a mozdulatban, így, kimeredve mondta:
- De ki lesz a Mikulás? Vándor Tóni bácsi már bajosan.
A falu eddigi Mikulása még tavasszal szédült meg a padláslétrán, lezuhant az udvarra, agyonnyomott két tyúkot, és úgy összevissza törte magát, hogy csak augusztusban került le róla az utolsó gipsz, s nagy szó, hogy mostanra a házától ötven lépésre lévő Garas Presszóba át tud vánszorogni, két bot segítségével. Pedig jó Mikulás volt, mesélt, dalolt a gyerekekkel együtt, a felhörpintett kupicák arányában egyre hangosabban. A falu végére érve már nagyon széles jókedve szokott lenni, egyszer meg is ijedtek tőle a Gradwohl-gyerekek, mert valahogy félrecsúszott a szakálla. De aztán őket is kiengesztelte, “Faszt sírtok, adok nektek fasírtot!”, zengte rögtönzött versét a Mikulás, és a zsebéből valóban két maroknyi, málló fasírtos gombócot szedett elő, amit valamelyik famíliánál tankolt fel.
Hát igen, ez a korszak is lezárult ezek szerint, Vándor Tóni mikulássága.
Widermannné Kovács Irénke csak egy pillanatra gondolkodott el.
- Sárközy Berci lesz az új Mikulás.
Erre a többi férfi is megállt a mozdulatban. Szinte egyszerre hördültek fel.
- Az a gyilkos?
- Ezt meg se hallottam! - mondta szinte kiáltva. - Ti nem ismeritek azt, hogy megbocsátás?
- Bocsásson meg neki az Úristen, már bocsánat...
- Nem kívánhatod, hogy beengedjük a házunkba ezt az alakot!
- Te ismered a legjobban! - tódította Róth Jóska, és a mutatóujjával az asszony felé bökött.
Ezekben aztán nincs irgalom. Igen, ez a Sárközy Berci csapta neki a szelet valaha. Egy lakodalom után terjedt el a hír, hogy a fiú részegen erőszakoskodott vele, úgy kellett meneküljön, mások azt látták, amint ő az erdőszélen felpofozta Sárközyt. Pedig soha semmi ilyesmi nem történt. De sose magyarázkodott. Inkább amilyen gyorsan csak tudott, hozzáment a Wiedermannhoz. Az volt a nagy hiba. És közben a Sárközy sem kerülte el a sorsát. Amikor a szomszéd község határában holtan találtak egy lányt, akit a gyilkosa megerőszakolt, hamar ráterelődött a gyanú. Ráadásul Schrempf-rokonság volt a lány, az egyik unokanővére. El is ítélték a Sárközyt, sok évre, talán nyolcra vagy kilencre. De a szabadulása után se tért vissza, csak mintegy másfél évvel ezelőtt, amikor az anyja haldoklott. Egyik nap ott volt egy sovány arcú, ősz hajú férfi, a szemében szerzetesi jámborsággal, és attól fogva a nap huszonnégy órájában ápolta az öregasszonyt, és nem engedte, hogy intézetben helyezzék el. Aztán meghalt a Sárközy néni, és a fia a ház nagyobbik részét felajánlotta napközinek, ő maga a leghátsó szobában húzódott meg, ahol az anyja feküdt nem sokkal előbb. Az utcán ritkán látták, csak boltba járt és a könyvtárba, egy-egy filozófiai művet kölcsönzött ki. Nem lehetett tudni, miből él. Aki szembe jött vele, annak azt mormogta, Adjon isten. Volt, aki nem köszönt neki vissza másfél év után se. Nem bánta, mint ahogy azzal is együtt tudott élni, hogy többnyire csak úgy nevezték, a “gyilkos”. Ha Widermannné Kovács Irénkével futott össze, ugyanúgy elrebegte az Adjon istent, mint másnak, és elfordította a fejét. Az asszony következetesen azt felelte, Jó napot, Berci, de úgy döntött, amíg Sárközy nem néz a szemébe, nem áll meg beszélni vele. Most mégis úgy érezte: senki másból nem lesz olyan jó Mikulása a falunak, mint ebből az emberből.

Számítani lehetett rá, hogy már másnap mindenki tudja majd, milyen feladatot szán Sárközynek a polgármester asszony. Nem akarta, hogy a férfi mástól hallja meg, még mielőtt személyesen felkérné rá.
Szokatlanul enyhe, szinte tavaszias volt ez a novembervég. Wiedermannné Kovács Irénke már az utcáról látta, hogy Sárközy a napos udvaron söpröget.Örült, hogy nem a világtól elzárva, a férfi szobájában kell vele szót váltson. Az meg se fordult a fejében, hogy Sárközy esetleg nem óhajt Mikulás lenni és visszautasítja a megtisztelő kérést.
- Szerbusz, Berci - mondta. Idejövet feltette magában, hogy megpróbál fesztelen lenni, szinte vidám. Most elégedetlen volt a köszönésével. Érezte, hogy reszelőssé lett a hangja. A férfi feje mögül sütött az alacsony, téli nap, Wiedermanné Kovács Irénke csak hunyorgott, az éles fényben alig látta az arcát. Sárközy most nem mondta, hogy “Adjon isten”, csupán röviden bólintott.
- Szép rend van itt nálad...
- Igenis - felelte a férfi.
- Nagy jótétemény ez az enyhe idő...
- Igenis.
- De azért karácsonyra legyen egy kis hó, nem igaz...?
- Igenis.
Wiedermannné Kovács Irénke úgy fordult, hogy végre ne vakítsa el a nap, és Sárközy szemébe nézhessen.
- Te gúnyolódsz velem?
A férfi kiegyenesedett, láthatólag megdöbbent.
- Én? Veled?
- Már ne is haragudj... - jött még inkább zavarba az asszony. - Ez a sok “igenis”...
- Elnézést. Megszoktam. És abból nem lehet baj.
Wiedermannné Kovács Irénke vett egy mély levegőt.
- Berci. Tőlem egyáltalán nem kell félned.
A férfi most nézett rá először úgy, hogy rögvest érezni lehetett, amit most mond majd, valóban neki címezi.
- Tudom. Talán pont ez a legfurcsább.
- Dehát ez butaság.
- Igenis. Illetve... Lehet.
Widermanné Kovács Irénke látta, hogy ezzel párbeszéddel nem jut messzire. Újabb mély levegőt vett hát, és mosolyt erőltetett az arcára.
- Idefigyelj, mondandóm van a számodra.
- Nem igénylek segítséget...
- Nem erről van szó. Én akarok kérni valamit.
- Tőlem?
- Ki mástól?

Itt, a világ végén nem csak a Jézuskát, a Mikulást is úgy várták, mint a Messiást. December 6-a szombatra esett. Maradt az enyhe idő, de napközben se világosodott ki teljesen, borongós köd ült mindent, mintha a természet a maga részéről így próbálta volna előkészíteni a titkot.
Sárközy Bertalan a polgármesteri hivatal kis mosdójában ácsorgott a tükör előtt, immár teljes mikulási díszben. A hófehér műbajuszát és -szakállát Wiedermannné Kovács Irénke igazította el, hogy tökéletesen fessen.
Az irodában ott várta a piros zsák, tele ajándékcsomaggal, szám szerint százhattal, ennyi tizennégy éven aluli gyermek élt a faluban. A Mikulás felkapta a vállára a zsákot.
Amikor az ajtóhoz ért, dörmögött valamit a vastag műszálréteg mögött, de közben hátra se nézett.
- Mit mondasz, Berci? - szólt utána Widermannné Kovács Irénke.
De a Mikulás már nem méltatta válaszra, hanem kilökte maga előtt az ajtót.
- Sok szerencsét! - mondta még a polgármester asszony, sőt intett is, majd rögvest elszégyellte magát: hát miféle butaság az, szerencsét kívánni a Mikulásnak, mintha nem tudná, mi a dolga, sok-sok emberöltő óta!

Az íjászok már ebéd után kivonultak Róthék udvarára gyakorlatozni. Főképp a 35-ös és 40 fontos íjakkal lődöztek, de előkerült Róth nagy becsben tartott 70 fontos íja is, az “ősmagyar”, ahogy ő nevezte. A célzóvíz ezúttal a Schrempf-féle körtepálinka volt, és meglehetősen jó szolgálatot tett. Alaposan kiluggatták a domboldalba állított, vastag papundekliből kivágott hatalmas céltáblát. Geréb, a jegyző, akinek a nyilazás mellett az ivászatban se volt nagy gyakorlata, elég hamar elázott, és egy idő után már a táblát se találta el, a vesszők elszálltak a domboldalba. Ilyenkor jött az óriási hahota, a megengedő hátbaveregetés, Doktorkám, ez is csak olyan vessző, mint amilyen a lábad között van, célozni, aztán durr bele, a közepibe neki! Róth, a mester, aki a nyilaival biztos kézzel tömte ki a tízes célpontot, azt rikoltozta, Már megbocsáss, doktorkám, de az ilyen buzik miatt kaptunk ki Szent Gállenban!
Amikor Schrempf újból megmászta a domboldalt, hogy összeszedegesse a messze repült nyilakat, ahogy felegyenesedett és lenézett a falura, a távoli kanyarban épp feltűnt a Mikulás. Benne is szakadt a szó, olyan mesebeli látvány volt: a kéklő messzeségben, az apró, füstölő kéményű házak mentén, a keskeny utcán ballagott a piros ruhás alak, vállán a piros zsákkal.
Schrempf, ahogy tudott, lenyargalt a többiekhez, akiknek Róth épp újabb kör pálinkát töltött.
- Jön a gyilkos! - sziszegte a foga között, és a kezében szorongatott nyílvesszőkkel arrafelé bökött, amerre a Mikulás járt, csak az udvarról a szomszéd ház miatt nem lehetett látni.
Azonnal félrerakták a kupicákat, s mintha titkos küldetésbe mennének, szinte lábujjhegyen lopakodtak a nyitott kerítéskapuhoz. A Mikulás akkor tért be a Kossuth utca 28-as számú házába, ahol a Fáthék laktak.
- Csak egy gyerek van, a Vilike, hamar végez - súgta a jegyző.
Igaza volt, a Mikulás alig két perc múlva behúzta maga mögött az ajtót, és a láncról feléje acsarkodó kutyát megintve, tovább bandukolt az úttesten, egyre közeledve az őt leső társaság felé.
Kicsit eligazgatta a szakállát, már-már izzadt alatta. A műszőrszálak csiklandozták az ajkát.
A következő szakaszon csak nyugdíjasok éltek, a legközelebbi gyerekes ház, a Kerneréké volt, a 44-es. Látta, hogy a túloldalról egész kompánia kíséri figyelemmel minden lépését. Felsejlett benne, volt idő, negyven éve már, amikor ezen a decemberi napon mindegyikük külön-külön, otthon leste Mikulást. Aztán másnap már kora reggel siettek, hogy megmutogassák egymásnak, mit kaptak.
De most csak annyit mondott, mint máskor, bár igazán méltó volt egy Mikuláshoz is.
- Adjon isten.
Senki nem válaszolt, csak bámultak utána.
- Mi van, te is átmentél rótba, Sárközy! - kiáltott rá mégis Róth. De nevetni nem nevetett.
A Mikulás egy pillanatra megtorpant, mint aki a mondat értelmén töpreng, egy egészen kicsit hátranézett, aztán ment tovább. A négy férfi úgy bámult utána, mintha földöntúli jelenést látna.
- Mibe, hogy nem tudod lekapni a rohadék gyilkos fejéről a piros sapkát! - sziszegve ekkor Schrempf, és a kezében megzörögtek a nyílvesszők.
- Egyetlen lövéssel? - szűkült össze rögvest Róth szeme.
- Ja hát. Nem lövöd le!
- A sapkáját?
- Aha, azt.
- Egy ezresbe... - jelentette ki Róth, és már emelte is a 70 fontos “ősmagyart”.
- Megadom - vágta rá Schrempf.
- Én is - csatlakozott Vancsura Béla.
- Doktor? - nézett rá Schremp.
A jegyző felvonta a vállát. Leszentgállenezik, az megy. Vágjon hozzá jó képet. Most meg fogadjon velük. Aztán megadóan bólintott. Végül is egy cég vagyunk, vagy mi, gondolta magában lassan.
Róth elvett egy fém nyílvesszőt Schrempf kezéből, és a végén lévő kis vágatba akkurátusan a beillesztette a húrt. A száját beszívta, amikor bal kezével mereven kitartotta az íjat, majd a mutató-, a középső és a gyűrűsujjával lassan elkezdte hátrefelé húzni a húrt.
A Mikulás akkor már átkelt az úttest melletti árkon, és belépett Kernerék udvarára. Itt is nagy zenebonába kezdett a kutya.
Róth követte a célt.
A Mikulás ott állt a ház ajtaja előtt, és az öklével megzörgette.
A Kernerék bejárata fölötti kis lámpa felgyulladt.
- A kurva anyádat, Sárközy - suttogta akkor Róth, és az ujjait elkapta a megfeszített húrról.
Nagyot pendült, ám a vessző, ahelyett, hogy szélsebesen útjába kezdett volna, szárnyaszegetten csapódott lefelé, és lapos szögben állt bele a megfeketedett avarba, épp a jegyző lába előtt.
- Mi ez, bazdmeg! - kapta fel a fejét Geréb, aki egyszerre teljesen kijózanodott -, ki akarsz fingatni, vagy mi?
Róth zavarodottan leengedte az “ősmagyar” íjat.
Az út túloldalán a sapka meg se rezzent Sárközy fején. Kitárult a Kerner-ház ajtaja, odabentről visongás hallatszott.
- Végre! Megjött a Mikulás! De jó!
- Gondatlan veszélyeztetés, öreg - kapta fel a földről a nyilat Geréb, és Róth orra előtt kezdett vele hadonászni. - Most jelentselek fel, vagy mi van? A gyilkossági kísérlet is benne van egy ilyenben!
Mindenki hallgatott, Róth hátrált két lépést.
- Két-három év, minimum. Simán. A sógorom ott van a megyei ügyészségen.
Geréb körbenézett a megszeppent, még mindig vörös arcokon.
Felhúzta a jobb térdét, hogy egyetlen mozdulattal kettétörje rajta a nyílvesszőt. De a kemény fém csak egy picit görbült meg, viszont az ő sípcsontjába metsző fájdalom hasított bele.
Sziszegve ugrált egy lábon.
Nagyot csapott a kezében lévő nyíllal, leverte a kupicákat.
- Az íjászkodás pedig azonnali hatállyal betiltásra kerül. Értitek, kisköcsögök? Hatóságilag.
A földhöz vágta a nyílvesszőt, ami tompán puffant az egyik nedves fa tövében.
Abban a pillanatban, amikor valahonnan felhangzott a megilletődött, cérnavékony hangú ének, Télapó itt van...