Furcsa ez.
Látod magad előtt. Egy Trabant szélvédőjén tükröződő, őrjöngő májusi szél tépte lombokat. Kékesek. És máris barnák.
Aztán rájössz, a neved Pásztor. Nem is érted, miért, de örülsz neki. Büszke vagy. Pásztor. Ez olyan jézusos kicsit, de akkor is. A Pásztornak nyája van. A Pásztor nyájas.
Például ott van az a férfi. A nyomába eredsz. Annyi idős lehet, mint magad, kicsit alacsonyabb és a haja gyérebb. Válltáskát hord, ami lapos. Mintha nem lenne benne semmi. Lassan megy, megáll, hogy cigarettára gyújtson. Ekkor egy pillanatra hátra néz. A tekintetetek nem találkozik, mégis tudod: már láttad. Ott borotválkozott a vasúti vécében. De mikor? Mért jártál ott? És hol, melyik városban történt mindez?
Érzed, mennyire bizonytalan minden.
Fúj a szél, az ismeretlen képtelen meggyújtani a cigarettáját, már a negyedik gyufát hajítja el. Elég türelmes, holott a dohányosok sokszor meg tudnának halni egy szippantásért.
Ismeretlen? Ha egyszer láttad… Kell legyen neve is. Ha te Pásztor vagy, ő nem lehet más, csak Bárány. Igen, igen. Pardon: Birkás. Pontosan, így hívják.
Meg kéne szólítani. De mit is mondanál neki? Ezt azért jó lenne magadban előre tisztázni. Emlékeztethetnéd rá, hogy már találkoztatok. Abban a bizonyos vasúti vécében. Vajon emlékszik-e rá? Vagy egyszerűen letagadja. Mindegy, tagadhat, te tudod, hogy ott volt. És borotválkozott.
Illetve…
Nos, ez az. Nem pengével vagy villannyal szedte le magáról a borostát. Hanem dörzskővel. Bizony. Olyannal, amivel az ember a sarkáról reszeli a bőrkeményedést. Most végképp bevillan: a bal keze hüvelyk- és mutatóujjával egy kis részen kifeszítette a bőrt, és a jobbikban tartott dörzskővel csiszitolta az arcát. Mintha fájt is volna neki. Mintha hangja lett volna ennek a műveletnek. Akkor igyekeztél félrenézni, elvégre pisilni mentél, nem leskelődni. Lám, mégis mennyire élesen megmaradt a jelenet.
Mert a Pásztor tudja, hogy Birkás miképp borotválkozik. Kell tudnia, mindenről.
Eldobta a cigit. Ez végül is jó jel. Nem rendezett hisztit, nem húzta fel magát, csak kiejtette a kezéből, mint amivel nem lehet mit kezdeni. Ballag tovább.
A sarkon megint ott áll a Trabant. A szélvédőjén vastag fellegek kúsznak keresztül. Valakitől hallottad egyszer: dalmahodnak a felhők. Ez akkor nagyon tetszett, használtad is egy ideig ezt a szót. Most olyan nevetségesnek érzed. Pöffeszkedőnek. Pedig szerénytelenség nélkül állíthatod magadról, van hibád elég, de pöffeszkedő sose voltál. Nem is illik egy Pásztorhoz. Minek pöffeszkedjen, hiszen már pásztor.
Beértek a híd alá. Aha, okos. Itt nem fúj annyira a szél. Birkás megint próbálkozik a cigarettával, gyufával. És most sikerül is neki, méghozzá elsőre. Mélyen leszívja a füstöt, a fejét felszegi, úgy eregeti ki, a felettetek ívelő híd felé.
Észrevesz. Egy kissé riadtabban néz, önkéntelen mozdulattal megigazítja a vállán a táskát, amiről azt képzelted, hogy üres. Most beléd nyilall, dehogy is üres! Sőt, valami különös, netán titkos dolgot rejt benne. Talán csak egyetlen papiros. Érzed, hogy mindenképp meg kellene tudnod, mi az. Mi áll rajta. Hátha rólad szól. Vagy bármiről, ami neked fontos. Még nem is tudod, de fontos lehet.
Birkás kissé összehúzza a szemét.
Segíthetek?, ezt kérdi zavarában.
Odalépsz hozzá, nagy elhatározással. Nyújtod a kezed.
Pásztor, mondod.
Gyorsan átveszi a cigarettát a másik kezébe, ő is nyújtja a sajátját.
Birkás, mondja.
Mi már ismerjük egymást, mondod, és mosolyogsz, mert érzed, ettől fogva már minden terv szerint megy majd.
Valóban?, kérdezi Birkás, és elgondolkodik, vagy legalábbis úgy tesz.
Persze, de eléggé rég volt. A vasúti vécében.
Birkás egy pillanatra félrenéz, aztán megint rád. Igen, igen, feleli gyorsan, de olyan hangon, mint aki csöppet sem biztos a dolgában, ám nem óhajt vitatkozni.
Maga borotválkozott.
Borotválkoztam?, kérdi.
Dörzskővel.
Birkás szeme most felszikrázik. Halvány mosoly jelenik meg az arcán. Rég volt, mondja halkan, és végig simít a pofacsontján.
Megyünk?, kérded ekkor.
Hogyne, feleli Birkás.
Elindultok. Elhaladtok a Trabant mellett, aminek szélvédőjén különös sárga csíkokban tükröződik az égbolt. Van köztük egy-egy égő narancssárga is.
Elkezded fütyülni Papageno áriáját, még sajnálod is, hogy nincs nálad síp. Egy Pásztornál igazán lehetne. De hogy Birkás kifejezésével éljél, „rég volt”, amikor sípot hordtál a zsebedben.
Birkás rád néz, lassan elhúzza a száját. Mintha azt mondaná a dallamra, „Ezt ismerem”, vagy azt, hogy „Szép”. De nem mondja.
Bekanyarodtok a sarkon. Pontosan tudod, addig a házig kell menni, ahol a Trabant áll. A szélvédője fekete, csak messzi pöttyként tükröződik rajta a nap. Vagy a hold. Nehéz eldönteni.
Birkás belöki a kiskaput. Ahogy megkerülitek a házat, látod, hogy a fal mellett cserépben citrom és füge nő.
Tán furcsa, de hűvös hely kell nekik, mondja Birkás szakértelemmel. Aztán még hozzáteszi, Nem szeretik a hőséget.
Apró, bolyhos bogyókból álló sárga növényre leszel figyelmes.
Mi ez?, kérdezed leplezetlen kíváncsisággal.
Ez? Mimóza, feleli Birkás. Érződik a hangján, szereti a virágokat.
Öt lépcső vezet fel a verandára. Két fonott szék áll ott, egymás felé fordítva. Oda ültök le.
Birkás az ölébe fogja a válltáskát.
Egészen picit vársz. Nem akarod nógatni. Aztán mégis megszólalsz. Elvégre te vagy Pásztor.
Nos, odaadja?
Birkás szinte megkönnyebbül.
Természetesen.
Kinyitja a táskát, kicsit vacakol a csattal. De aztán kinyílik, és előveszi, ami benne van.
Jól sejtetted. Egyetlen fehér papír. Igaz, eléggé sűrűn teleírva.
Nyújtja feléd. Egészen picit remeg a keze.
Elveszed, de közben udvariasan megkérdezed.
Elolvashatom?
Birkás némán bólint. Elkezdi keresni a cigarettáját.
Még annyit mondasz, mielőtt a szövegbe merülnél, Nyugodtan gyújtson rá, egy csöppet sem zavar.
Pedig ez nem is igaz, nem nagyon állhatod a bagófüstöt.
Aztán te olvasol, ő egyet-egyet sóhajtva szívja a cigarettáját.
Mintha így lett volna megírva az idők kezdete óta.