Vannak olyan alkalmak, amiket – legalábbis magamnak – minden áron meg akarok magyarázni, holott semmiféle magyaráznivaló nincs rajtuk. Mert van az úgy, hogy érkezik egy levél, jön egy telefon, meghívják az embert (amiben az a legszebb, hogy épp ezt az M. K. nevű embert), aki örül, beleegyezik, várja a kitűzött dátumot, odautazik, majd végül érthetetlennek tartja, mért is ment oda, mi keresnivalója van ott. Hiába, hogy tette dolgát, a megegyezés szerint, sőt, talán még fizettek is érte.
Aztán ott áll egy szoba / terem / kert valamelyik sarkában, félig ivott poharat tart a kezében és vár. Vár, várja, hogy hazamehessen.
Így történt ezzel az én-vagyok-emberrel egy decemberi estén is. Vártam, jöjjön már el az a pillanat, amikor minden további magyarázkodás nélkül azt mondhatom: gyerekek, pompás volt, de most már húzok hazafelé, holnap meló van, tudjátok, mi az ábra.
Akkor állt meg mellettem a hórihorgas, a kezét rögvest a vállamra tette. Éreztem az első pillanattól kezdve, hogy támaszkodik rám. Megnyugtató, ha támasza lehetek valakinek. Mélyet lélegeztem, mert tartottam tőle, hogy rövid időre el leszek zárva a tiszta levegőtől. Nem is tévedtem. Hamarosan megcsapott lehelete és a szavai.
Nem könnyű azoknak, akik akarnak valamit, akiknek van valami gógyijuk, kezdte ütögetni hosszú mutatóujjával tulajdon homlokát. Egyet tehetsz csak, hogy nem adod fel. Dögöljenek meg ők, mért pont én, nem igazam van?, meredt rám. Kimértem bólogattam, mint aki minden kiejtett szavát mérlegre teszi. Közben a hórihorgas egy arra ténfergő pincér tálcájáról leemelt két vörösboros poharat. Akkor erre iszunk, nyomta a kezembe az egyiket. Hú, még be se mutatkoztam, surmó tudok lenni néha… Ottó Béla, mondta aztán és mélyen a szemembe nézett. Én is elmotyogtam a nevemet, ám ez láthatólag nem nagyon izgatta, még egyszer, immár nyomatékosabban megismételte, Ottó Béla. Örvendek, rebegtem. Egy pillanatra elbizonytalanodott, majd egy hajtásra kiitta a borát. Ha úgy mondom, idősb Ottó Béla?, nézett rám fürkészve, úgy sem? Ráncoltam kissé a homlokomat, mint akinek így már dereng valami, csak egy pici segítség kellene. Ami jött is. Az apám volt, ő meg festett. Mélyet bólintottam, és elhessintettem a gondolatot, hogy itt kéne megkérdezzem, mért, te meg mi a faszt csinálsz? Ám mintha valamiképp megelégedett volna reakciómmal. Rágyújtott és átkarolta a vállamat. Cigarettát tartó kezével körbeintett. Nézd, a temérdek szarjankót. Szomorú dolog ez, hidd el nekem, végtelenül gázos. Többet mondok, pocsék! De hát élni kell, nem? Neked magyarázzam? A szemembe nézett, engem pedig orrba öklözött az alkohol és a gyomorsav hamisítatlan elegye. Nem fogok a kedvükért felfordulni!, rikoltotta, és újból oldalt vágott a karjával. Az épp mögötte álló pincér tálcájáról levert néhány – szerencsére üres – poharat. Többen felénk néztek, nem is kissé kaján mosoly bujkált a szájuk sarkában. Ottó Bélát azonban nem lehetett átejteni, rögvest lecsapott. Röhögjetek csak, megszoktam már, ezeknek senki sem szent. Majd, majd… kezdte el rázni a fejét, hogy attól tartottam, amúgy is kajlán álló szemüvege lepotyog az orráról, Majd bebaszik nekik, hogy ki volt Ottó Béla, de akkor már lehet, hogy késő lesz, bizony késő…
Az órámra néztem, és láttam, bizony késő van már. Egyáltalán nem volt elegáns, amit tettem, mert amíg Ottó Béla odébb botorkált, hogy újabb pohár bort szerezzen, egyszerűen meglógtam. Előle és a többi gonosz ember elől is, akik nem tudják értékelni a kiválóságot, akik nem veszik észre a földi csodát. Csak mert ugyanúgy él, lélegzik, szuszog és böfög, mint ők maguk.
Eltelt néhány hónap. És nem tudván ellenállni egy újabb telefon vagy levél csábításának, újból ott álltam egy szoba / terem / kert sarkában, kezemben félig ürült pohárral, várva, hogy eljöjjön a pillanat, amikor büntetlenül mondhatom, hogy édes öregem, örvendtem, de hát holnap is van nap… ésatöbbi. Ám egyszerre, mint valami jelenés, hórihorgas alakjával Ottó Béla állt előttem. Helyesbítek: próbált meg állni. Hogy miképp került oda, mindegy volt, csak az nem, hogy háromszor olyan részeg volt, mint a legutóbb. Rám támaszkodott és én hagytam. Egészen a fülemig hajolt. Te, én úgy restellem magamat, ki se tudom mondani. Hát hogy viselkedtem veled múltkor… Ugyan már, feleltem nagyvonalúan. De, de, de!, erősködött, rémes egy alak vagyok, tudom. Dehogy is…, nyugtatgattam. Most mért mondod, hogy nem?, kérdezte, szinte rivallva, nekem van önkritikám! Nem csak a mások szemében látom meg a bézbólütőt, ezt úgy hidd el… Semmi gond, feleltem, én már el is felejtettem. El???, hőkölt hátra Ottó Béla és szemében döbbenttel vegyes haragvást véltem felfedezni. Te elfelejtetted, hogy par exelence nyakon hánytalak? Most rajtam volt a csodálkozás sora. Nyakon… mit csináltál? Hiszen semmi ilyesmi nem történt! De Ottó Bélába mintha az ördög bújt volna. Kissé eltávolodott tőlem, és kinyújtott karral mutatott rám, az ujját rázta közben. Mért akarsz te is meghazudtolni? Hiszen mindenki látta, hogy lehánytalak! Végig a képedet és a ruhádat is! De nem!, rikoltottam, mert csupán a hallása is elborzasztott annak, amit Ottó Béla a fejemre olvasott. Szinte bűnösnek éreztem magamat, holott ő óbégatott tovább. Á, hát itt tartunk, a hazugság mocsarába fúl mindenki. Nincs kivétel! Hát már bocsánatot kérni sem lehet ebben a nyomorult országban? Mit akarsz, tessék, mit akarsz?, dugta az orrom elé eltorzult arcát, a szeme ide-oda járt. Tessék, mondd meg, mi legyen? Ugráljak körbe és ugassak? Mert egy Ottó Bélával mindent meg lehet tenni? Belé lehet rúgni? Még a bűneit is el lehet venni tőle? Nem… fordult a kettőnket bámuló társaság felé, annyit se érdemeltek, hogy lerókázzalak benneteket, mert úgyis kihullik a szitányi kis agyatokon, hogy élek, Ottó Béla még itt él köztetek. De eljön majd az idő, amikor már nem így lesz, és akkor az rettentő lesz.
Ránéztem, amikor ezek a szavak elhangzottak a szájából. Áramütésszerűen megborzongtam. Arra gondoltam, mennyire igaza van ezzel az elmúlásos cuccal. Mert ez mindig érthetetlen marad és ezért szívszaggató Rettentő, ahogy mondta. Legszívesebben megöleltem volna. Sőt, egyszeriben azt se bántam volna, ha lehány.