Nézem a tópartot. Mi visz (vezet?, húz?, kerget?) ide ezen az augusztus végi délutánon? Hol is lenne nekem a helyem? Kéne pakolásznom, hiszen három nap, és mehetek vissza a Kupacra, a szent hegyre, höhö, de legalább az utolsó évre, érni még picinység, a végső megérésig.
Mért nem otthon válogatok a D53-as jelű cuccaim között, vagy ha már azt nem teszem, hogyhogy nem a Rába-parton heverek, úriasan, de mégsem henyén, hanem épp azért, hogy a nyári vakáció utolsó napjait kihasználva teljes testi és lelki frissességnek örvendve térhessek vissza a kolostoriskola falai közé… Megint megfogadom-e majd, magamnak, szinte titkon, hogy az idén aztán megmutatom, és látom is magam előtt a téli délutánok stúdiumaiba dermedt osztályterhet, ahol én, a kisangyal tanulok, hú, de nagyon tanulok!
Zagyvaság ez, hiszen itt vagyok Szombathelyen. Samstagplatz vagy Saturdayplace, és amikor ezt mondom, elképesztően vicces vagyok. Mit ütök el ezzel a viccel? Kit akarok becsapni? Hát persze, hogy magamat. Hajlamos vagyok rá, Méhes úr, Karika, Rönye, szólítsam magam bármiképp is, kérlek alássan, tudod, mi az ábra, szóval na… És Méhes úr, Karika és Rönye hagyja magát becsapni, mért is ne, hadd játszódjak kissé, én az énnel, olyan könnyed-én.
Szóval Szombathelyen. Megyek a tóparti vendéglő felé. Tán még sosem érzett, furcsa, nehéz gomolygás van bennem. Mintha a lélek, amit kavargónak hiszek, mégis csak rágógumiból lenne. Az anyukám azt szokta mondani, hogy bizonyos az, hogy él valahol egy kislány, aki rám vár. És, hogy…- szóval mindegy, ezek már hálószobatitkok, (halószobát írtam először), akkor is, ha csupán egy tizenhét éves fiú szobájáról van szó. Mert attól az még minden éjszaka sötét lesz és ott kell kivárja a reggelt. Az a fiú. Ott kell álmodnia.
Igen, 1982. augusztus 28-a ilyen nap. Amikor ezt nagy határozottan kijelentem, nem tudom, miről beszélek. Odaérek az étteremhez. Tó Vendéglő. Micsoda végtelen banalitás. Avagy nemes egyszerűség? A tó partján álló vendéglátó egység igenis legyen a nevén nevezve, mint ahogy a krumplifőzeléktől is megkívántatik, hogy krumplifőzelék legyen!
Ó, micsoda zöldségek.
Vár egy kislány, hm…
Vidám társaság ül bent, az u-alakban állított asztal mögött. A férfiak a tikkasztó melegben is sötét ruhában, begombolt ingben, nyakkendősen. A nők… Hány nő van egyáltalán? Nem tudok mindenre, mindenkire odafigyelni.
Csak a fehér ruhásra. Középen ül, a kezében tortavillát tart.
Olyan furcsán néz rám.
Mondjuk, nem csoda, beslattyog egy vadidegen csávó, furcsa a járása, úgy néz ki, mint aki benéz. Jó hülye mondás ez is, de néha alkalmas hangulatfestésre.
Mert hangulat, az aztán van.
Most odamegyek a fehér ruhás nő elé, közvetlenül az asztal elé. Tányérok, üvegek, cigarettavéggel teli hamutálak. De csak tudom, nem ezeket látom.
Most találkozik össze először a tekintetünk. Egészen bizonyosan látom őt, csak őt látom. Csak egy pillanatra kapom el a szemem, a kezére, megremeg-e?
És a szám már mondja.
Nem szabad ezt, még ne, kérlek. Nem tudom, mennyit. Néhány évet. Ötöt, mondjuk. Vagy tizet. Nem tudom. Tudod, az anyukám mindig azzal kecsegtet…
Nézem a zöld szemét, a pupilla körül a barna csillagocskával. Ver egyet a szempillájával, aztán oldalt kapja a fejét, ahol egy szemüveges férfi ül, arcára fagyott mosollyal.
A pincér kivezet a teremből. Mehetek haza csomagolni. Kezdődik az új tanév. Jövőre érettségi, meg miegyebek. Az ember a maga szerencséjének kovácsa, ilyeneket halok biztatásképp. Apám azt se rest ismételgetni, hogy Nicht geschossen, nicht getroffen. A végén még belekukulok ebbe a sok bölcsességbe.
És este a hálóteremben megint sötét lesz. Minden este.

Tényleg eltelik öt év. Minden pillanatban eltelik annyi.
Hideg van. De hát milyen idő legyen január 18-án, nem?
Én, mondjuk, azt válaszolnám, hogy legyen meleg, igenis, meleg, langy meleg, mondják azt, hogy megbolondult az időjárás, ibolya január közepén, ez bizony intő jel…!
Hideg van cefetül, és alig tudom, merrefelé poroszkálok, már megint. Mi keresnivalóm van Pestszentlőrincen. A lakótelepen.
Pszichológia vizsgára kellene készülni, Salamon professzor úr, aki gyakorló őrült, arról híres, hogy harsány kacaj kíséretében szórja ki az embereket.
Babinszkij-reflex, az rémlik. Ha a kisbaba talpának felső ívén végighúzzuk az ujjunkat, önkéntelenül is összehúzza a lábujjait. Nagy tudomány, ezt megállapítani. Ki ne tenne valami önkéntelent, ha a talpát pisztergálják.
Megyek a kockaházak között. Jó, ha kihúzom a kisgyermekkori psziché fejlődését, tételként, akkor is csak a Babinszkij-reflexet tudom eldarálni. Két mondat. Babinszkij, úgy látszik, szeretett babákkal foglalkozni. Beszélő név. Da ha ezt elsütöm, a Salamon prof kacaja szárnyán repülök a vizsgáról.
Babakocsis nő közeledik.
Mintha csak megrendelésre érkezne. Ezért jöttem ide, Pestszentlőrinc-izére, hogy egy eleven kisgyereken ellenőrizzem a stúdium tárgyát?
Ott áll már előttem. Nem térek ki előle. Ezért áll.
Kabátban, sapkában, ahogy hideg télben kell.
Ismerős, ismerős arc. Zöld szem, a pupilla körül barnálló csillag.
Elengedne?, ezt kérdezi. Egy csöppet türelmetlenül, de mégis kedves hango.
Most akkor mondjam, mondjam neki? Hogy nem, bizony nem engedném el.
Ne haragudjon…, mondom.
Nem haragszom, feleli, csak szeretnék tovább menni. A hó miatt csak ez a kis sáv járható, láthatja.
Bólogatok, hogyne látnám, a hó komisz dolog.
És akkor melléje szedődöm.
Segítene, ha szépen megkérem?
Most ő áll meg, és fürkészni kezd.
Na, mondja…
Tudja, a nagy helyzet az, hogy pszichológia vizsgára készülök…, és mesélni kezdek.
Hideg van. Nagy pamacsokban jön ki a szájamon a meleg levegő.
Az idegen nő figyel, de csak úgy, mint aki hiszi is, amit hall, meg nem is. Más dolga lenne, végezni a feladatait, ám valamiért olyan különösnek találja ezt a havas játszótéren való átkelést, hogy még hagyja picit, hátha kisül ebből a sok zagyvaságból valami.
Bevásárol?, kérdezem végül, amikor már semmi okos nem jut az eszembe.
Be, feleli, be kell.