A tónak nyakláncszíne van, így fejezete ki a magát a kislány. Az anyjának volt egy ilyen, türkizkék kövecskékből font lánca, amit csak ritkán vett fel, amikor apa jött, messziről, ahol értük dolgozott.
Nagymama a nyugszékben hevert, felhúzott térdére támasztotta a vázlatfüzetét, és próbálta lerajzolni, amit maga előtt lát. Az öreg festő, a hegyi szomszéd biztatta mindig, Margitka, akinek ilyen keze van, aki így metszi a szőlőt, annak a rajzolás is mennie kell. Hány év után szánta rá magát? Legalább húsz. Mindig csak elszégyellte magát, Menjen már, Ferenc, honnan veszi…
Összehúzott szemmel méregette a partot, a tavat és a túloldalt a mocsári ciprus árnyékából. Az utóbbi évek, a betegségek, a műtétek mintha tényleg arra ébresztették volna rá, semmi sem lehetetlen. Ő, aki világ életében botkezűnek, topák topájának érezte magát, mért is ne vehetné kezébe a ceruzát. Radír nem is kell. Úgy lesz az jó, ahogy megszületik, bármilyen rajz. Ott, abban a pillanatban ő erre képes a maga hatvannégy évével. Lesz majd még jobb is. Mire nyolcvan lesz! És ezen már mulatni is tud. Nem mondja, Gyerekek, inkább nem nevettetem ki magamat…
Annuska kuporog mellette, ő is kapott egy tiszta papírt és alkot. Oda-odales, ha a nagyanyja hunyorít, ugyanúgy összehúzza a szemét. Ilyenkor semmi se lát, de ösztönösen megérzi, hogy szűk szemrésén át mégis beléje költözik a táj, és az ujjai bizseregni kezdenek a ceruza végét fogva. Hajót is rajzolok, jegyzi meg aztán. A nagyanyja felnéz, nincs sehol hajó, csak a végtelen, nyakláncszínű vízfelület, amin a fénydarabkák úgy ugrálnak, mint lapos kövek, ha ügyesen dobják őket a partról. Rajzolj csak, hiszen láttad már sokszor, milyen hajók szoktak járni erre, mondja halkan, és aztán csücsörít, mert a második stég mellett álló öntött vas szék cirádái ugyan csak próbára teszik. Lehet, hogy este meg se mutatja Ferencnek ezt a rajzot, bár, ugyan mit szégyellene? Egy öntött vas szék nem feltétlenül butább nálunk, tudhat olyat, ami megfoghatatlan, ami csak az övé, és hiába rajzolják a világ legnagyobb művészei akár, akkor sem lesz tökéletes. Ferenc úgyis igazi lovag, mindig azt kérdi, Most mondja meg maga, Margitka, hát nem jobb, mint tegnap…?
Te nem rajzolsz hajót, mama?, kérdezte Annuska és odahajolt a nagyanyja papírja fölé. Most nem, felelte gyorsan, mert a szék tőle távolabbi karfáját akarta ceruzája hegyével a helyére varázsolni. Mért, a víz sokkal szebb, ha hajó is van rajta…, folytatta az unokája. Tudom, bogárkám, de nekem azt kell lemásolnom, amit látok… Ami épp most van. És ha egyszer nincs ott a hajó, akkor nem rajzolhatok oda egyet csak úgy.
A gyerek megállt a munkálkodásban. A vízre nézett, ahol a késő délelőtti órán kivételesen tényleg nem mutatkozott semmiféle vízi jármű, de még csak egy kósza vitorlás vagy széllovas sem. Aztán a nagyanyját bámulta egy kis ideig. Nem a rajzot, amit készített, hanem az arcát, amin végtelen elszánás tükröződött, mert sok van, mi csodálatos, de egy öntött vas széknél… Végül megint a vízre nézett.
Hajót bármikor lehet rajzolni, mama. Akkor is, ha nincs, mondta ki végül megfellebbezhetetlen ítéletét.
Akkor rajzolj egy szépet, kiscsillagom. Este megmutatjuk majd Feri bácsinak azt is, amit te csináltál, mit szólsz?
Annuska nekiállt a hajónak, a papír közepére szerette volna, olyat, amilyen az a csillogó sötétzöld, a Jókai. Eltelt így néhány perc, csöndes alkotással. Aztán mondta csak ki, ami a fejében járt.
A Ferari bácsi a múltkor még az ablakon se nézett ki, és úgy festett egy angyalt, aki piros felhők között repült, kezében gyertyatartót és kürtöt vitt…
Na látod, felelte a nagyanyja, akkor biztosan tetszeni fog neki a te hajód is. Majd egy pici szünet után, a fejét hátrakapva hozzátette, …és remélem, az én székem is.