A fényszórók egyre fényesítették a ködöt.
- A mama két éve ment el – nyitotta ki az ajtót a kinyúlt hamisított Adidas pólót viselő nő. Ott volt a szoba falán ő is. Végzés 1978-ban, ondolált haj, erős orr, a szem alatt fekete sáv. Ballagási kistáska, kibolyhosodva. Varrónő szak, III. C., találkozunk 1983-ban. „Varasd és vissza” – ezt olvasta még a délelőtt valami olcsó hirdetési újságban. Most eszébe jutott. A következő berámázott képen a varrónő egy vastag talpú cipőt viselő fiatalember mellett állt, felnézett rá, mert egy fejjel magasabb nála a fényképen. Mint Törőcsik Andris, a focista. Hirtelen megutálta magát. Amiért mindenről és mindenkiről valami vagy valaki más jut az eszébe. Senki nem állhat önmagában. Egyedül. Nagyon körbevesz, szinte fojtogat a világ.
Néha megnyikkant a cica odakint. A varrónő felvonta a vállát.
- A pestiek hagyták itt – mondta. De nem magyarázta tovább, kik azok a pestiek, és mért nála hagytak egy macskát, amelyik felborzolt szőrrel, mégis meglehetősen békén kucorgott a magasra nőtt kardvirágok tövében. Hát persze, ingatta a fejét. A kardvirág magasra nő, a macska meg nyávog. Edzett kis dög volt, a siccelésre meg se rezzent.
Minden pontosan olyan volt ebben a házban, mint a nagyanyjánál, harminc éve. Harminc, gyorsan utánaszámolt, hát igen, az első kép, amire emlékszik, amikor a mama hatalmas bádogfazékban ruhát főzött ki, az bizony már harmincöt éve is van.
- A mama – bökött az állával a varrónő (már csak így nevezte magában) a hűtőszekrény tetején álló fatokban lévő fényképre.
Közel hajolt hozzá. Igen, a mamák ilyenek. Egy öregasszony, lila otthonkában. Merő ránc arccal. Kese, fehér haj, ami összevissza áll. Pedig megfésülködhetett (megfésülték) a fotózás kedvéért. Ott feszít mellette a varrónő, a Törőcsik András, kopaszon, kis pocakkal, joggingban, és egy elálló fülű gyerek. Olyan érdekesen billenti félre a fejét. Nem a lencsébe néz, hanem valahová oldalt, hirtelen kíváncsiságot kelt, vajon mi a csuda lehetett ott, a fénykép terén kívül, ami ennyire érdekes. Valószínűleg semmi sem volt. Csak unatkozott. Az unokák tizenhárom évesen nem tudják, hogy ezek a mamás fényképek nem azért készülnek, hogy a mama örüljön, hanem éppenséggel azért, hogy az unoka, majdan, rádöbbenhessen, milyen is volt az élete gyerekként, amikor még volt a mama.
- Jó néha elbújni a világ elöl – mondta a varrónő, és egy jókorát csapott a párnára, amitől olyan jólesően ott maradt a közepén egy mélyedés, mintha az lenne a fejnek a helye. – Mondják, hogy itt el lehet bújni.
Kisrákos. Ez a falu neve. Mulatott idefele jövet. Mert hogy megvan a párja is, a Nagyrákos. Aki kicsit rákos, maradhat, aki már nagyon, az átköltözik a szomszéd faluba? Vagy mi a lóizé.
- Ha szereti tökfőzeléket, tudok adni.
A varrónő mintha egy pillanatra elszégyellte volna magát. A vendég meg arra gondolt, aki ilyen mélyedést üt a párnára, az tökfőzelék ügyben is tudhat egy s mást.
Végre megszólalhatott.
- Szeretem a tökfőzeléket.
Kinézett a szúnyoghálós ajtón. Ilyen is volt a nagyszülei házán. Két lépcsőn kellett ott lemenni a téglával kirakott udvarra. Az alsó lépcsőn szokott ülni a papa cigarettázás közben. Ő meg beleesett háttal a kaktuszok közé. Volt üvöltés, csak úgy zengett bele minden.
Itt ugyan üvölthetne. Vajon előjönne-e a Törőcsik Andris? Hiszen nincs is kaktusz. Csak kardvirág. Jól összekaszabolnák. Vagy rázuhanna a macskára. Együtt nyivákolhatnának.
Ott állt a konyhában. Felrajzszögezett, kulacsformájú hímzés. Alumíniumból esztergált Balaton-forma, Almádi és Siófok között kis beépített hőmérővel. Elfogyott belőle a folyadék. Vajon mikor? A mama, az itteni, mérte-e még vele a hőt?
Elbújni a világ elől? Megérintette a falon a zöld, felhólyagzott festéket. A púpocska beomlott az ujja alatt, a festék lepergett a szőnyegre. Látta, hogy a veranda eresze alá ugyanolyan posztódarabokat tömködtek be szigetelésképpen, mint amilyennel a szobai fotel húzták be. Építi az ember a házát. Hogy jó legyen. Mint az a gólya is a fészkét, amit már itt látott, a faluban. Az eső utáni alkonyatban úgy állt a villanydúc tetején, mint egy aranyba öntött, ősi szobor. Ott állt, őrségben. Az Őrségben. Milyen jól lehet ezt cifrázni. Őrségi. Ősrégi. Meg ilyenek.
Elbújni.
Hát azt nem lehet. Odakapott a füléhez, ösztönös mozdulattal kitépett egy szőrszálat a fülcimpájáról.
Valaki úgyis mindig figyel. Legalább egy mama. Sok mama. Kinő a fejükből egy szivárvány, és elível az unokákig. Elível Kisrákostól Nagyrákosig. Lehet bámulni, milyen szép.
- Na itt vagyok – lépett be a szúnyoghálóajtón a varrónő.
A vendég félreállt, hogy helyet adjon. Ahogy fordult, a szobában, az ajtó mögött meglátott még egy bekeretezett fényképet. Azon egy kisgyerek ült pucéron és keservesen sírt.
- Érzem a kaporillatot – szólalt meg.
- Érezheti is. Itt, a világvégén olyan kapor terem, de olyan…
Odadugta az orra alá a kislábost.
A vendég még egy mély lélegzetet vett, mintha az egész tökfőzeléket az orrával akarná felszippantani.
Egyszerre látta megint az alkonyati ködöt, amit megvilágított az autó lámpája, amikor idefelé igyekezett. Rendre azt érezte, jön valaki szembe. De nem, senki sem jött. Csak ő volt ott az úton, egyedül.
- Éhes vagyok – mondta halkan.
- Tudom – felelte a varrónő halkan.