Arra gondolt: milyen üres most minden. Hogyha a világ egyetlen tényezője is hibádzik, akkor az azonnal más világ lesz. Még az is rögvest kiderül, menny vagy pokol. Hiszen az a bizonyos egyetlen tényező nem csupán egy a sok közül, hanem a legfontosabb.
A fenyőket nézte az út menti dombokon.
Oda-odapislantott az anyósülésre, mennyire hiányzik onnan Andrea. És közben mégis érezte a tarkóján és a feje búbján a finom ujjak kapirgálását. Hallotta a hangot, ami azt mesélte, hogy mennyit kirándulgattak errefelé, még gyerekként. Tudta így is nézni a tájat: szülők, a nagylány Andrea, az öccse, a Zaporozsec. Szinte jóságosan követte ezt a képet, a képben az autót a szemével, le-föl a dombok hátán, mint aki tudja, végtelen nyugalommal, igen, ez az út is feléje vezet. Sokára lesz, megesik még időközben ez-az, némi élet-halál, de Andrea már akkor is, abban a Zaporozsecben is feléje közeledett. A kis Jánoskához, aki tán ugyanaz nap egy bogárhátú Volkswagenben csücsült hátul, és egy dombsággal odébb szintén kirándult a szüleivel és az öccsével.
Vannak ilyen kirándulós napok.
Amikor minden képes kirándulni. A helyéről. Nem egy boka vagy váll. Hanem a szív, mondjuk.
Nézte a felairatokat, a táblákat, a helységneveket. Aha, a híres cigányfalu, erről tudósította Andrea jó előre, lesték, vajon észlelni-e a sok cigányt, de nem láttak egyet sem. A csárda, ahová végül is nem mentek be, máshol ebédeltek. De az otthoni tökfőzelékkel, lecsóval úgysem kelt versenyre semmi. Most azt gondolta: még ezek az ételek is olyanok, hogy néznek rá a tányérból, és aztán, amikor már szájában van, érintik a nyelvét, a nyelőcsövét, gyomrát. Úgy, ahogy csak az tudja, aki készítette őket.
Sietnie kellett volna, de amikor az útelágazáshoz ért, ahol a kis kopott, kajla tábla annak az isten háta mögötti kis falunak a nevét mutatta, ahol laktak, mintha valaki jobbra húzta volna karját. Illetve tekerte a kormányt.
Bizonyos, hogy rosszul tudjuk sokszor, hol van „dolgunk”.
Jobban járnánk, ha hagynánk, hadd telepedjen ránk az ihlet.
Igen, itt látták a szarvascsaládot. Az éjszaka kezdetekor, ahogy gurultak haza – mindenütt lehet haza, ahol ők ketten vannak –, és a fekete bokrok közül egyszerre előlépett a szarvas. Büszkén, komoly figyelemmel állt meg az úttest közepén, megálljt parancsolva a gépkocsinak. Aztán tovább indult, és mögötte máris jött a szarvastehén, majd kivártatva az őzbak, vékonyka lábain, kicsit remegve, hiszen nem szokott hozzá, hogy reflektorfényben ügessen át az országúton.
Mennyire más egy ilyen jelenet, ez az öt másodperc, ha csak elmesélni lehet a másiknak, és ha együtt élik át. Ha a szótlan, meglepett csodálkozás mellé társult még egy érintés, ahogy az egyik kéz hozzáér a kormányt markoló másik kézfejhez, kicsit óvón és tán védelmet keresve is.
A faluban semmi sem változott, ugyan mi is változott volna. Holott, ugrott nyomban az eszébe, mi minden történhetett egy hét alatt. Talán meghalt valaki. Egy öreg, akire azt mondják, hogy megváltás volt számára a halál, vagy egy fiatal, akinek elmúltán csak fejüket ingatják még most is. Születhetett egy kisgyerek. No persze nem itt, hanem bent, a messzi városban. És még haza sem tért. De majd itt fog élni. Látja a gólyát, a boglyosra megrakott kéményteteji fészkén mint aranyszobor meredt a múlt heti alkonyatban.
Most üres volt a fészek.
Hát igen, mégis csak más ez a falu. Még hogy nem történt semmi...
A villanypóznára erősített táblácskánál balra. Petőfi utca. Ki más is lehetne. A lyukas csizmás költő, bizonyosan járt erre is, ha nem is hált meg valamelyik régi, vályogputriban. Innen egyre kacskaringósabb az út és egyre rozogább. Egy idő után elfogy az aszfalt, marad az esőmosta murva. Fel, fel, a domboldalba. Mekkora sár lett itt az esőtől, félő volt, hogy beleragadnak. Itt ragadnak. Érdekes lett volna. És mennyire sorsszerű. Lehetett volna töprenkedni, és mondani, úgy látszik, ennek így kellett történnie. De erősek ez a mai autók. Legyűrik a sarat. Most meg nincs is már sár. Egy hét szele, napsütése sok mindent rendbe rakott.
Befordult az udvarra, és máris ott állt előtte a ház. Házikó. Szinte kalyiba. Megegyeztek benne, akármennyire is vacak, most az övék. Felnemesítik, beszentelik. És pontosan ez történt, jött este és jött reggel, aztán megint jött este és megint jött reggel. Három nap nem a világ, de három nap képes világot alkotni.
A nagy házból most elóvakodott a szállásadónő. Meg mert volna esküdni, hogy ugyanabban a ruhában van, mint a múlt héten. Összehúzott szemmel méregette, a kezében egy kopott fazekat lóbált. Látszott, hogy most kezd el derengeni neki, ki is ez az ismerős idegen. Félrehúzta a száját, látszott a protézise, ami olcsó anyagból készülhetett, hogy ennyire megsárgult.
Andreával megegyeztek benne, hogy szegény nő mennyire buta. Idejöttek hozzá, a világ végére, és át akarta ejteni őket. Más árat mondott a házikóért, mint amiben előzetesen megeygeztek. Hogy az nem az egészre értendő, magyarázta ravasz mosollyal, hanem fejenként. Úgyse jönnek vissza, gondolhatta, annyi pénzt kell elszedeni tőlük, amennyit csak lehet. Nem is vitatkoztak, illetve mégis, de csak írásban: itt hagytak egy levélkét, amiben azért szóvá tették, hogy nem egyezett az előzetes számtan, és így bizony nehéz lesz vendégszerető porta hírét kelteni. Biztos elolvasta a nő azt a néhány, kockás papírra vetett sort, aztán, úgy gondolta, röhögve gyűrte össze, még tán mondott is valami szép cifrát, az úri vendégekre, a kurva nénikéjükre, és hogy izéljék meg.
Épenséggel, nem is olyan nagy átok az.
Most meg egyszeriben felbukkan az a pofa.
Nézzenek oda..., mondta a nő, és továbbra is úgy csinált, mint aki mosolyog. Csak nem felejtettek itt valamit. Kitakarítottam ám, de nem találtam semmit.
Nem is arról van szó..., szabadkozott a férfi, és kiszállt az autóból.
Aztán mintha megkövült volna. Állt a farakás mellett, és a ház felé bámult.
Meg aztán, az nem is olyan, hogy csak úgy előkerül...
A szállásadó nőnek most gyorsan járt az esze.
Beengedjem? Persze, nyitva van, menjen csak be.
Bemegyek, jelentette ki határozottan a férfi, és már nem is nézett máshová, csak a házra. Indult előre.
De nem maradok itt, tette hozzá aztán. Csak egy kicsit.
Csak egy kicsit?, kérdezett vissza a szállásadónő, mintha ez a három szó béle mart volna baljós jelentésével.
A férfi erre már nem válaszolt, hanem belépett a szúnyoghálós ajtón.
A szállásadónőnek ekkor, mint akit elhagyott minden ereje, kicsúszott a kezéből a lábas. Meredt rá egy pillanatig, majd mérgesen odébbrúgta. Csak egy kicsit, ismerem az ilyet..., sziszegte alig hallhatóan.
A konyha. Ott ült Andrea a pokrócba bugyolálva esténként. Esténként..., két este volt csupán. Illetve dehogy is csupán.
Benyitott a hálószobába. Az ágyat összecsukták, de az ágynemű felpolcolva állt a kanapé végében.
Egy ujjal megérintette a kék, virágos huzatot. Szeme a falra szögezett, fekete-fehér esküvői fotóra villant.
Minden rég volt, minden elmúlt. Mert ilyen ez a világ.
A következő pillanatban azt érezte, hogy a paplan meglibben, és alóla meleg, párás levegő csap ki.
Egy kéz gyúlt feléje, az ujjai puha tenyérbe simultak. Megroggyant a térde, egy lépést tett előre. Úgy dőlt oda az ágyra, mint aki végső csatában esik el, vezérelve a hűségtől és végtelen szeretettől. Hagyta, hogy a felpúpozott párnák is rábillenjenek. Immár körbeölelte a forró test, hullámzott felette és körülötte.
Macskanyávogást hallott. Ó igen, mosolyodott el, hát itt volt az a keszeg kis macska. Szia,cicuska, motyogta maga elé, de jó, hogy megvagy... Hiszen minden megvan, lám, mért pont te hiányoztál volna?