Hollander Emőke. Micsoda név! Szinte követeli, hogy a viselője valami rendkívülit hajtson végre e sáros földtekén.

Pityu, a vejem, szegény három éve nem kap semmi munkát. Ha én nem lennék, ki tudná adni a hátsó traktust, elmegy egy kis garzonnak is. Huszonötöt tejelne az albérlő, mondta a lányomnak az este is. És a mama?, vele mit csinálunk?, kérdezte a lányom. A mama, a mama, a mama!, felelte Pityu, és megint megbizonyosodtam róla, hogy suttogva is lehet üvölteni. Hát meddig akar élni a mama? Terike erre nem válaszolt. Valami koppant. Nem tudom, mi lehetett az.

Elalszom, álmodom. Azt hiszem, hogy álmodom, holott nem, csak emlékezem. Már minden megtörtént. Vagy mégsem? Nem tudom, mit higgyek.

Hollander Emőke három évvel volt nálam idősebb, ez gyerekkorban pontosan egy fényévnyi különbség. Papa jóban volt Hollander bácsival, már csak azért is, mert mindkettőjük egy motorkerékpár büszke tulajdonosának mondhatta magát. Vagyis, fájdalom, két alig használható, állandóan lerobbanó motorról volt szó, ezért kettejük szövetsége – a papa lévén könyvelő, Hollander bácsi trafikos – alapvetően kimerült a motoralkatrészek csereberejében, illetve tán még hasznosabb volt az információáramlás, mit hol lehet beszerezni, mütyür rugók, bovdenek, csavarok fellelhetései helyéről értekeztek komoly ábrázattal.
Hallander Emőke jutalmul mindig azt kapta, hogy felülhetett a motor hátsó ülésére, elporzottak a hosszú Vágány utcán, hogy aztán nem ritkán csak este térjenek vissza, gyalogszerrel, magyarán tolva a motort.
Hollander Emőkéről a papa és mama azt mondták otthon, hogy helyes kislány, csak kicsit „egzaltált”. Erre a szóra én fenemód irígykedtem, hiszen Emőke csodásan táncolt és énekelt, csak úgy, minden bíztatás és produkálás nélkül, szinte csak magának, és látszott, hogy jól esik neki. Arra vágytam, hogy bárcsak egzaltált lennék, akkor sokkal sikkesebb lenne a mozgásom, az énekhangomról nem is szólva, ami úgy közelített az ideálishoz, mint a varjúé a feketerigóéhoz. Ja, igen, még valami: Hollander Emőke csodaszép volt. Ezt kivétel nélkül mindenki elismerte, hogy tisztára Judy Garland, ahogy Vétekné magyarázta, az özvegy nyakkendőkészítő, és fejcsóválva még hozzátette, nem érti, hogyhogy épp egy trafikos lánya lesz a magyar Judy Garland.
Egy szeptemberi éjjel azt álmodtam, hogy én is úgy nézek ki, mint Judy Garland, és a Vágány utca lakói teljes álmélkodásban mutogatnak rám mindenfelől, és azt hajtogatják, hogy jé, tisztára, mint a Hollander Emőke. Ráadásul felfelé mutogattak, mert én a házikónk erkélyén álltam, annak is a korlátján, ott daloltam és ugrándoztam elképesztő kunsztokat mutatva be, majd a produkció végeztével nemes egyszerűséggel leugrottam az utcára, meghajoltam és hagytam, hogy ünnepeljenek.
Hollander Emőke két nappal később kiugrott a padlásuk ajtaján, és csodák csodájára semmi baja nem történt, egy ágyásba zuhant, épp csak megrántotta a bokáját. Azt mondta, úgy érzi, képes lesz repülni. A papa és mama ezen az estén jelentette ki először, hogy nem egzaltált ez, hanem bolond. Na jó, úgy mondta a mama, talán nincs ki minden kereke, de tizenegy évesen már bőven tudtam, mit akar ez jelenteni.

Sajnálom ezt a Pityut. Derék ember, nem ezt érdemli a sorstól. Ha ugyan bárki és bármit megérdemel. A lányomat… végül őt is sajnálom, hát persze. Ők ketten egyek, elvégre. Magamat nem sajnálom.

Azon a tavaszon történt, amikor én tizenhárom, Hollander Emőke tizenhat éves volt. Május 15-én papa rendszerint felemlegette, hogy valahány évvel ezelőtt, ami mindig eggyel több volt, mint az előző meséléskor, ezen a napon tartották a ballagást, és Kedvessy Lacika a reggeli misén úgy csuklott össze, mint a colostok, ám nem is ez a lényeg, hanem hogy Kedvessy Lacikából utóbb ugyanannak a gimnáziumnak igazgatója lett, mire én és a mama bőszen csóváltuk a fejünket, hogy lám, az élet miféle furcsaságokat produkál, én pedig, aki a nevekre mindig is szinte érzékeny voltam, végképp nem értettem, miképp lehet bármiféle iskolaigazgató, aki Lacika és ráadásul kedves.
Május tizenötödikén a Kanizsára tartó személyvonat utazóközönsége teljes megbotránkozással szemlélte végig, hogy a lassan araszoló vagonok előtt, a töltés oldalában egy fiatal lány igéző lassúsággal meztelenre vetkőzik, de teljesen ám, majd a még szinte harmatos fűben kéjesen elterülve vonaglani kezd.
Nem tudom pontosan, ki jelentette kinek az esetet, se azt, hogy a Vágány utca tisztelt lakói, köztük is kiemelten Hollander Antal miképp értesült minderről. Az tény, hogy este, a vacsoraasztalnál a mama Hollander Emőkére azt mondta, hogy „perszóna”, a papa meg mindezt azzal egészítette ki, mintegy kitágítva a problémát, hogy „téboly, ami ebben a mai világban folyik”.

Hatvankét éve volt ez a „mai világ”. A téboly… – felesleges bármi szó, csak legyintek. Pityu is mondta nem is olyan rég, hogy itt meg lehet tébolyodni. Át is villant az agyamon: ha lehet..., hát megtébolyodjak?

Vagy már úgyis megtörtént hatvankét évvel ezelőtt? Én ugyanis, valami szent borzongással ugyan, de csodáltam Hollander Emőkét. A töltésen lezajlott esemény után csak egyszer láttam, amikor Hollander bácsival kijöttek a házukból, és elgyalogoltak a buszmegállóhoz. Nem vette elő az öreg a motort, buszra szálltak, úgy utaztak be a városba. És miközben mentek, végig fogta ennek a nagy lánynak a kezét, vezette maga mellett.
Három nap múlva, amikor Hollander Emőke újból kivetette magát a töltésoldalba, újból teljesen meztelenre vetkőzött és újból ott illegette magát a, tudom is én, fehérvári gyors utazóközönsége szeme láttára, megpecsételődött a sorsa. A Vágány utcai Judy Garlandot, a Hollander Emőke névre hallgató kis Dorkát teljesen elvarázsolta egy ismeretlen, fejekben és lelkekben babráló Óz, és elvitte a fergeteg, hogy azóta többé sose láttam. Mama kimerte az első, zsenge zöldborsóból készült levest, csipetkével, és bejelentette, amit hallott. Elvitték az őrültek házába.

Ott ülünk majd valamennyien ezek szerint. Emőke mellé betársul Pityu, szegény, aztán Tercsi, és jövök én is. Avagy… Lehet, hogy nem kellene mindenkit belerángatni ebbe a tébolyító históriába? Legyen ez a régi Vágány utcaiak kiváltság?

Irigykedtem rá jókedvéért, sikkes, nagylányos – ma már talán azt is megkockáztatnám: nagyvilági – mozgásáért, szárnyaló hangjáért. És egyszer csak azért irigykedtem rá, hogy meg merte tenni. Nem is irigység volt ez, hanem már-már csodálat. Éreztem, igen, egy ilyen lány, ilyen névvel, különös dolgokra hivatott. Hát hogy jön ahhoz egy Tóth Mici, sőt akkor még csak Micike, hogy a vasúti töltés oldalába heverjen és lepucérított, hamvas testét odaadja a májusi napnak, meg azoknak, akik arra vonatoznak?
Hányszor jutott eszembe ez az egész história a hatvankét év alatt? Bizony, hogy nem egyszer, sem kétszer. És valahányszor előugrott a név, a Hollander Emőke, láttam az ő Judy Garland-arcát, hallottam a hangját a fülemben, ott volt mellette az is: na ja, ő meg merte tenni. Mert kívánta. Te, Tóth Mici, eszem a szíved, sose jutsz tovább egy jottányival sem az ábrándozásnál. A végén még ebbe fogsz belebolondulni.

A jövő héten lesz május tizenötödike. Máig délelőtt fél tizenegy után gurul el a töltés túloldalán a kanizsai személy. Milyen szép is lesz. Az az egy szó zümmög csak a szívemben: végre. Meztelenül a töltés zsenge, harmatos füvén, még ha az a test immár hetvenöt éves is. Lám, egyszer minden megtörténik, mégis csak. Ki kell várni, türelemmel. Pityuék kiadhatják majd a kis lakást, jön valaki, és tejel nekik huszonötezret. Béke lesz, boldogság.

Kérhetem-e vajon, ha ugyan életben van még, egy szobába tegyenek Hollander Emőkével? Vagy úgy néznek majd rám, mint aki teljesen megőrült?