Nem is történhetett volna máskor, csak ebben a tömbszerű augusztusi délutánban. Nagyszüleim k-i háza, a Csokonai utcában. Ide jártunk, amióta csak az eszemet tudom, vonattal, ünnepekkor és látogatóba, hozzájuk, csak úgy. Hazafelé szatyrokban krumplit vittünk, hagymát, répát, pucolt tyúkot.
Nagymama és nagypapa... – nem is érdemes belefogni, őket elmesélni. Nincs annyi szó és papír, hogy elég legyen.
Hanem az az augusztusi délután. Néhány percnyi kicsippentett idő belőle. Holott minden olyan volt, mint mindig. S hihettem, olyan, amilyen mindig is lesz.
A legbelső, a „sárga szoba”, a sárgára festett, hengermintázott fal miatt (a másik rózsaszín volt). Hosszúkás, keskeny helyiség, végében a picike ablak, ami a mellékutcára nyílt. Akácfa állt közvetlenül az ablak előtt, amitől nyáron félhomály volt fényes nappal is. Az ablak párkánya alatt, akár csak körben, a verandán, mindenütt muskátli virult ládákban, de ilyenkor már túlérett, illata nehéz, már-már fojtó volt, bár akkor soha nem használtam volna ezt a szót. De úgy rám telepedett a lassan múló nyár, azt éreztem. A mellékutca földes volt, mindig szállt egy kis por, még a biciklizők nyomában is.
Három órakor olyan csönd tud lenni, hogy moccanni sem merek, nehogy a következő pillanatban szörnyű csörömpöléssel összedűljön... a világ!
Tíz éves lettem a nyár elején. Büszke voltam erre az évtizedre, aki én voltam, mert a születésnapomon apám ünnepélyes hangon kijelentette: egy évtized, az bizony nagy idő.
Ott álltam a néma, sárga szobában, ahol a hosszában a fal mellé állított két ágyon pihent nagyanyám és nagyapám. Ruhástul feküdtek az ágyterítőn, aludtak mind a ketten.
Az ablak egyik szárnya nyitva volt, de a merev melegben a függöny nem rebbent, s láttam, hogy az akácfa levelei is mozdulatlanok. Egyetlen biciklis se járt az utcán, hogy legalább a nyomában szitált volna a por.
Álltam a szobában, körben a jól ismert, szegényes, egyszerű bútorok: az asztalka, a két fotel, a polc, amin a tévét tartották, a szekrény, amiben a vászonkötéses Világirodalom Remekei színes kötetei sorakoztak. És tőlem jobbra moccanatlan nagyanyám és nagyapám.
Hirtelen megjelent egy légy, és monoton zizegéssel tett néhány kört a lámpa alatt. Majd a maga szemtelen módján odaszállt nagypapa arcára. Pontosan láttam, hová telepedett. A bal arcfelére, az orrcimpa és az alsó szemhéj közötti területre, ahol – ismertem jól, hiszen oda szoktam adni a puszit – a bőrt egészen apró, lilás erek szőtték át, mint kis cérnafonalak.
Ott ült a légy és nem történt semmi.
Nagypapa nem kapott oda, nem hessegette el, nem ébredt fel.
És ez a látvány, ez a csönd, hogy még a zümmögés is abbamaradt, ez a szobára telepedett nyirkos, nehéz meleg, így együtt belém hasított: meghaltak, jesszusom, ez itt a halál!
Végigtekintettem a két ágyon, és a következő mozdulattal hátrakaptam a fejemet, a hátsó – sárga – falra, ahol a keretes tükör lógott. És láttam magamat, a tízévest, akit megsuhintott a halál gondolata. Galád módon e pillanatban már nem az facsarta a szívemet, hogy nagyanyám és nagyapám, ím, halottak, döglégy mászkál az arcukon, hanem sokkal inkább az, hogy ez a kis pofi, ez a leányka sem lesz örökké, eltelik az élete, még néhányszor tíz év, még néhány augusztusi délután, és vége, meg fogok halni, mint a pinty, röpködnek majd a legyek, új és új legyek, de akkor én már nem leszek.
Annyira fájt ez a gondolat, hogy ennek igenis így kell lennie, hogy megvonaglottam tőle. Előrebicsaklott a felsőtestem, épp csak el tudtam kapni a zöld fotel támláját, amit a súlyommal előre löktem, és csúnya, csikorgó hangot adott, ahogy csúszott a kopott parkettán.
Nagymama felrebbent, emelte a fejét, álmos szemmel pislogott felém.
Te vagy az, bogárkám?
Nagypapa is felült, a légy, ki tudja, merre szállt már.
Úgy aludtam, mint egy hulla, motyogta nagypapa, s kiült az ágy szélére, a lábát nézte mereven.
Negyed négy volt, s odakint az utcán, az akáclomb hézagai között ki tudtam venni, hogy most elsuhant egy kerékpáros, a Misi, aki asztalos volt, s hiányzott az egyik hüvelykujja. De hogy melyik kezén is...? A csuda tudja.