Bágyog Mihály. Az efféle nevekre mondják, legalább ez biztosan nem magyarosított. De valamiképp beszélő név is. Bágyog Miska sorsát tekintve mindenképp.
Idősebb Bágyog Mihály, körzeti állatorvos, a felesége, a lánya, Bözsi, a nagyobbik fia, Pista és Miska halottak napjára igyekezett az asszony szülőhelyére. A kakaóbarna Wartburg de Lux kombi a Patosfa utáni bukkanó tetejére ért, amikor a semmiből egy jugoszláv kamion állt előtte, illetve nem állt, hanem robogott. Halottak napja volt, négy halotté. Az egyetlen túlélő, a hat éves Bágyog Miska kis híján egy évet töltött különböző kórházakban, még egy orvosi dokumentumfilm is készült róla, mivel az agyából a két milliméteres vérrögöt egy merőben új, a Szovjetunióban kikísérletezett módszerrel távolították el.
Haza már anyai nagybátyjához került, Homlok Dánielhez, akit a húga valaha váltig kapacitált, hogy menjen vele szerencsét próbálni a nagyvárosba, ne temetkezzen el elevenen a poros Sz-ben. Homlok Dániel azonban szerette a városkát, ahol élt, és talán még az Eiffel-torony látványára is csak megvonta a vállát a fröccsöspohár fölött merengve, mondván, ugyan már, ilyen Sz-ben is van.
Egy fia volt, Dancsi, akinek egyszeriben testvére lett a csenevész, tódozott-fódozott fejű Bágyog Miska személyében. Homlok Dániel teherautósofőrként dolgozott, és amikor az új családtag először szembesült a hatalmas ZIL-lel, amivel Homlok Dániel hazaugrott egy télvégi délelőtt, elkerekedő szemmel csak annyit tudott mondani: Juj, de nad ótó! Felkéredzkedett a vezetőfülkébe, ahonnan, úgy tűnt, többé nem is akar lemászni, legalábbis éktelen üvöltés tört elő a torkából, amikor Homlok Dániel végül lefejtette ujjacskáit a vaskos kormánykerékről.
Ettől a naptól fogva Bágyog Miska élete a „nad ótó” körül forgott, ahogy csak tudta, rendre kifejezte, mennyire nincs más óhajtása, mint a látni a ZIL-t, és a gyermeki öröm véghetetlen forrása volt a számára, ha újból felmászhatott a sofőrülésbe, és nyálasan berregve rángathatta a kormányt.
Amikor a kis Dancsi már nagy lett, és méltóképpen, apja nyomdokaiba lépve az új idők lehetőségéhez mérten megalapította a Homlok-Egyenes Fuvarozó céget, egy percig sem volt kérdés, hogy Miska afféle kocsikísérőként tántoríthatatlan társként ahová csak lehet, vele utazik, még akkor is, ha nem sok gyakorlati segítséget remélhettek tőle, mert a fülkéből jószerével ki se szállt, ellenben az öreg Homlok költötte gyermeki rigmusokat mormolt. Teherótó sok kerékje van, mindig száguld, sose megtorpan – szólt az egyik, Miska előadásában, de a kedvence egy afféle ösztökélő harci dal volt, amit a sofőrködő unokatestvére fülébe kurjantott, napjában többször is, a reggeli induláskor mindenképp: Hójás vargandója, Dancsi, a gázot nyómjad!
Pedig a féket is kellett nyomni az évek szerint felnőtt korba lépett Bágyog Miska társaságában, mivel az életében legfontosabbnak számító teherautó mellett egy dolog hozta ki a sodrából: az úton vagy útmentén fekvő, elgázolt állatok látványa. Akárhányszor effélével találkoztak, felugrott az üléséből, és éles fejhangon kiáltotta, Meghaaaalt!, és kinyújtott ujjal mutatott a tetem felé, még utána is fordult. Dancsi ilyen alkalmakkor lassított, ahogy csak tudott, és igyekezett megnyugtatni a fiút, hogy ez már csak így van, lám, milyen butuskák az állatok, nem figyelnek oda az autókra, pedig a közlekedés veszélyes üzem. Bár Miska akkor már okos legénynek számított, aki minden korábbi félelem ellenére alapvetően jól eligazodott az élet dolgaiban, a halott állatokkal való elkerülhetetlen találkozáskor egészen gyermekivé változott át, és sokáig kérdezősködött, vajon a cicus vagy a rókácska mért nem nézett körül, mielőtt átszaladt az úton, és különösen érdekelte, hogy akkor most az anyukája és az apukája nagyon szomorú-e? A legtöbbször azonban azt kérdezte, Ha most meghaaalt a kutyaapuka vagy a sünianyuka, mi lesz a kicsinyeikkel, mónd meg, Dancsi, mi lesz?
Homlok Dániel felesége minden marketing-menedzser álma volt, olyan szorgalommal és feltétlen hittel gyűjtögette a vonalkódokat és csomagolás-kivágosokat, s küldte be a legkülönfélébb nyeremények reményében. Amikor hűséges fáradozásainak jutalmaképp végre nyert egy fényképezőgépet, a masinát Miskának ajándékozták, mivel mindig is kedves elfoglaltsága volt, hogy a Homlok-család nem túl odaadó rendszerességgel ragasztgatott fényképalbumait nézegesse, és egy-egy fotóra rábökve örvendezve felkurjantson, Ót a Dani apúúú, ót a Mari anyúúú!
Az első nap, egy szombaton, a kis digitális géppel több kép készült, mint korábban évek alatt. Vasárnap is nagyon sok, a ház körül, Sz. őszi utcáiról, a templomról, az ebédről.
Hétfőn reggel, Sz-től alig harminc kilométerre láttak meg egy elgázolt, fekete kutyát. Miska ezúttal is felugrott a helyéről, de nem azt visította, amit évek óta mindig, hogy Meghaaalt!, hanem, hogy Lefényképezni! Dancsi nem nagyon hederített oda a kérésre, mire a fiú már-már eszelős üvöltésbe kezdett, Le akaróm, le akaróm!, és már nyitotta is az ajtót.
Így készült az első fotó a döglött állatról.
És azután mindegyikről, amelyik szerencsétlen az Iveco útjába akadt. Mindenfelé rendű és rangú kutyák, macskák, madarak is, sünök, rókák. Amikor egy ismeretlen tetemmel találkoztak, Miska megkérdezte, miféle szerzet ez a hosszú orrú, fekete-fehér állat, és Dancsi felvilágosította, hogy borz, anélkül, hogy a legcsekélyebb viccelődő szándék lett volna benne, automatikusan azt mondta, Bórzasztóan meghaaalt! És kattogtatta az ezüstszínű fotóapparátot.
Annyira érdekelte ez a dokumentáló munka, hogy megtanulta, a bété számítógépére miképp kell letölteni a képeket. Saját mappákat nyitott a különböző fajta állatoknak, alkönyvtárakban helyezte el a kajlaságuk miatt pórul járt kölykök fényképeit. Bár Dancsi és a szülei is állították, hogy farkas nincs az országban, egy loncsos kutya hullájáról készült fotókat külön mappába tette mint farkast. A tél végén őztetemet is láttak, megint bővült a gyűjtemény.
Marika, Homlok Dániel felesége a maga részéről nem volt hajlandó a halott állatokról szóló fényképgyűjteményt nézegetni, de a férje és a fia megnyugtatta, hogy nincs ezzel semmi baj, annak idején az orvosok és a pszichiáter is mind azzal bíztatták őket, hátha akad majd valami az életben, ami a gyereket érdekelni fogja, az lenne a legjobb, ha elmélyedne valamiben, már úgy értve, a maga szintjén. Nem szabad csodálkozni semmin se, hiszen az ő fejével gondolkodni amúgy sem lehetséges. Akkor is rettenetes ez az egész!, fejezte ki nemtetszését Homlok Dániel felesége, amikor kettesben voltak, mire a férje csak sóhajtott egyet, Az egész élet rettenetes, fiam, mondta végül.
Áprilisban, közvetlenül húsvét után olyan hidegek jöttek vissza, hogy reggelente a harmat bizony megfagyott az úttesten. A Balaton felé tartottak, amikor a nagykónyi dombok között kanyarogva Dancsi arra lett figyelmes, hogy mögötte szélvészként közelít egy BMW. Az emelkedőn csak hatvanat bírt a megpakolt teherkocsi. Figyelte a tükröt. A záróvonalas részhez értek, amikor a BMW előzni kezdett. A bukkanó tetején ekkor tűnt fel az ősrégi kocka Wartburg. Irgalmatlanul dőlt belőle a kékes füst. Ketten ültek benne. A vezetőnek arra sem volt ideje, hogy félre rántsa a kormányt.
Dancsi akkor már két lábbal állt a féken.
A szemük előtt lejátszódó ütközés elementáris erejű volt. A papírgalacsinná gyűrődő Wartburg több szaltót vetve repült a fekete mezőre, a BMW csúszott az úton, majd egy fának csapódott, ami egyszerűen derékba tört.
Dancsi megállt, kiugrott a fülkéből és rohant a közelebb álló BMW felé. Az úton mindenfelé törmelékek, műanyagcserepek hevertek. Futtában eléje villant egy kép, az árokban egy kiborult sakk-készlet figurái feküdtek szétszóródva. Legnagyobb meghökkenésére a volán mögött senkit se talált, a légzsák kinyílt, a felismerhetetlenségig összetört kocsiorr mögül a motor jelentősen benyomult az utastérbe. Végül észrevette a hátsó ülésen kitekeredett végtagokkal fekvő férfit. A szeme nyitva volt, egyik szemgolyója kiugrott a helyéről. Az első pillantásra lehetett látni, hogy meghalt.
Felnézett. Az út üres volt, csak a saját teherkocsija állt a padkán. Aztán beléhasított valami: a vezetőfülke jobb oldali ajtaja is nyitva volt. Megfordult, a mező felé, amerre a Wartburg repült. Négy keréken landolt a szántásban, bár a látvány már nem emlékeztetett autóra. Miskát látta meg a roncs mellett.
Rohanni kezdett, mint akinek eszét vették. Üvöltött közben. Miska, ne, ne, nem szabad! Egészen berekedt, mire odaért, lihegett.
Mit csináltál?, kérdezte elhaló hangon.
A fiú mozdulatlanul állt. A kitörött szélvédő, az összehorpadt tető alatt ülő két halottat nézte. Idős emberek voltak, talán hetven évesek.
Meghaaaaltak, mondta aztán Miska szokatlanul csöndesen.
Igen, borzasztó baleset volt, lihegte Dancsi.
Még várt egy pillanatot, mielőtt meg merte kérdezni a…, szégyellte a gondolatot is, de így érezte, a legfontosabbat.
Ugye nem fényképeztél? Ugye nem fényképezted le a… halottakat?
Miska csak állt, nem szólt semmit.
Mondd végre, hogy nem!
Erre a fejét rázta, és a kezében felmutatta a kikapcsolt gépet.
Majdnem az egész napjukat ott töltötték, csak délután mehettek vissza, ugyanúgy megrakodva, mint ahogy reggel elindultak.
Csöndben döcögtek az úton, amikor Miska megint előszedte a zsebéből a digitális gépet. Babrált vele.
Dancsi a szeme sarkából lesett, megint kezdett elhatalmasodni rajta a rossz érzés. De egyelőre nem szólt, összeszorította a fogát.
Meghaaaltak, mondta a fiú, és csavargatta az egyik gombot. Dancsi úgy érezte, a szokásosnál több szomorúság vegyül az unokaöccse hangjába.
Szegények, szólalt meg, csak hogy ne üljön teljesen némán.
Ekkor Miska felemelte a fejét, döbbenten látta, hogy a szeme könnyes.
Mi baj?, kérdezte, és egészen ellágyult, amikor a több, mint húsz évvel ezelőtti karambol az eszébe villant.
Nem vót ellem benne, óthon maraaadt a tőtőbeeen!, tört ki Bágyog Miskából a végtelen keserűség, az arca teljesen eltorzult, zokogni kezdett.
Amióta náluk élt, Dancsi először látta sírni Miskát, úgy igazán, szívszaggatóan.