Állt a tükör előtt és nézte, hogy az ajkai között eltűnik a fogkefe feje, teljesen bekapta. A fogát nem is mossa már, csak a kefe sörtéit szopogatja, odadugdossa a nyelve hegyét, mintha az olyan finom lenne.
De hiszen finom, érzi, hogy az.
Vajon mióta áll itt?
Aztán azt gondolta: hát szóval így állunk.
Ötvenegy éves volt Vasárnap István. A feleségét tavasszal vitte el az emlőrák. Bazsi két hónappal később érettségizett. A temetés estéjén ültek az üres konyhában. Ketten ültek, mégis rettentően üres volt. Hiába, hogy odatelepedett Sári helyére, hogy ne legyen annyira árva az a szék. Nem a szék volt árva, hanem ők. És akkor azért is kimondta, ami őrültmód fellobbant az agyában.
Milyen hülyeség ez, hogy előrehaladott rák. Hiszen a rák hátrafelé halad!
A fia ránézett, látta, könny ül a szemében, de valamiért nem akar sírni. Erős akart lenni. Kinyújtotta a mutatóujját, és épp csak odaérintette Bazsi alsó szemhéjához. Az első könnycsepp az ujján folyt végig, a következő a gyerek arcán, és lepottyant a tányér karimájára.
Vasárnap István akkor bizonyosan érezte: mindez nem vele történik, amit lát, egy érdekes, szívfájdító történet, ismerős helyszínen, ismerősnek tűnő emberekkel játszódik, ám ő valahonnan messziről nézi őket, felettük lebeg, és bár semmit sem tud tenni értük, pláne nem velük, a részvét, amit érez, tán átáramlik beléjük, átmossa a lelküket, e két szerencsétlenét.
Fél éve már, villant át rajta, amikor gurulós bőröndjét előszedte a szekrényből, és oly hosszú idő után először nem Sári pakolt neki össze a szokásos őszi, céges útra.
Ott ültek a konyhában, ami már nem tűnt olyan üresnek, mint az első este, illetve, az űrbe saját ügyetlenkedéseiket, sorozatos tányér- és pohártöréseiket, odakozmált ételeiket tömködték, ezzel töltötték ki Sári helyét, hogy próbálták pótolni őt, összerakni cserepekből, szagfoszlányokból és egyre gyakorlottabb mozdulatokból.
Tekerintette Vasárnap István a villájára a spagettit, amikor egyszerre a fiára nézett.
Te, nem tudsz szerezni nekem egy füves cigit?
Bazsi ránézett, hunyorított egyet. Ő meg várt.
Kellene?, csak ennyit kérdezett a fiú nagysokára.
Aha, felelte az apja, azt hiszem itt az ideje, hogy kipróbáljam. Ha már okos emberek is tüntetnek mellette.
Sose beszéltek ilyesmiről. Se régen, se most. Ez is Sári anyai dolga volt. A felvilágosítás, lányok, magömlés, védekezés. Talán az ivászat, ami neki megmaradt. Három éve, amikor Vasárnap sört bontott, nemes egyszerűséggel odafordult a tizenöt éves fiához, és megkérdezte, Kérsz?, mire ő azt felelte, Most nem. És ebben minden benne volt.
Csikordult a villa a tányéron, Bazsi egy menekülő zöldborsószemet akart keresztüldöfni.
Apám füvezni akar…, mondta aztán lassan és elmosolyodott.
Mért? Ciki?
Nem, ellenkezőleg. Tetszik. Mikorra kell a span?
Holnap indulok. Gondoltam, magammal viszem.
Hát akkor…, folytatta Bazsi és most kissé elkomolyodott az arca, Azt hiszem, az lesz a legegyszerűbb, ha én megsodrom neked.
Átnyúlt az asztal fölött, megmarkolta a fia vállát.
Csak aztán anyád meg ne tudja, mondta.
Bazsi rövideket bólintott, beszívta az ajkát, mielőtt válaszolt.
Nem fogja, erre mérget vehetsz.
Aztán valahogy túl volt a két legnehezebb napon, feküdt a hatalmas, rézveretes ágyon az eldugott kis hotel padlásszobájában. Lemondta az esti közös vacsorát a tóparton. Pedig a lengyel és a cseh kollégák szinte letépték róla a zakót, hogy nem mész te sehová, István, egy nemzetközi cégben az összetartás hajítófát sem ér egy jóféle, közös rókázás nélkül!
Elővette a fogkefetokba gondosan bekészített, celofánba csomagolt cigarettát. Zöldesbarna volt és göcsörtös, látszott rajta, hogy kézimunka eredménye. Ügyes gyerek ez, vidámodott meg a fiára gondolva, lakli kölök – Sári szokta így emlegetni az utóbbi időben, hogy Bazsi alaposan a fejére nőtt.
Megszagolta, épp csak a szájához érintette a rudacskát. Harminc éve nem cigarettázott. Próbált visszaemlékezni rá, mikor is lehetett pontosan. Bár, számítanak-e dátumok? Nemrégiben, az okmányirodán, ma sem érti miért, valahogyan az apja születési idejét diktálta be. A szigorú, szemüveges hölgy ránézett, fürkészte egy picit. Nekem ne mondja, hogy több, mint nyolcvan éves! Fiatalabbnak nézek ki?, kérdezte, és egyszerre meggörbítette a hátát, a bal kezét megtámasztotta a derekán. A nő most összehunyorította a szemét, a fejét is félrebillentette. Nem tudom…, felelte lassan, így ránézésre nem mondanám többnek hetvennél… vagy hatvanötnek… nyugdíjas már?
Amikor elárulta a valós korát, és egyben azt is hozzátette, hogy sajnos, immáron özvegy, a nő mintha páncélt öltött volna, fejét lehajtotta, és amikor viszontlátást köszönt neki, csak annyit mondott, Vasárnap úr, ezekkel a dolgokkal viccelni Isten ellen való vétek, tudja?
Úgy érezte, nem tudja már, ötvenegy éves fejjel, mi Isten, mi ember, mi a maga ellen való vétek. Végighúzta a gyufát a foszforos lapocskán, a láng komótosan fellobbant. A bal kezével a szájába dugta a cigarettát, a végét a lángba tartotta, szívott belőle egy mélyet. Nagyon ügyetlennek, topának érezte magát, pontosan úgy, mint amikor valaki először csinál valamit.
Bazsi röpke gyakorlati oktatása arról szólt, hogy a füves cigi csakis akkor hat, ha mélyen letüdőzik. És mi fog történni? Mit érzek majd?, érdeklődött. Repülsz egy kicsit, mondta fia, és röhögsz, mint a fakutya, még azon is, hogy jé, ablak…
Újabb mély, ahogy valaha mondogatták, homlokhorpasztó szippantás. Érezte, amint füst leér a tüdejébe, ott kevereg, elillan a legkisebb hörgőkbe is, majd izomműködésével lassan kibocsátja, látta, amint a száján és az orrán át a szürke pamacsok távoznak.
Behunyta a szemét fektében, várta, mi történik. Figyelte a testét, a tudatát, vajon van-e már nevethetnékje, de a világon semmi különöset nem érzett. Tovább szívta a cigarettát, aminek lassan a feléhez ért minden különösebb csoda nélkül. Felkelt az ágyról, a kezét óvatosan a hamu alá tette, nehogy a takaróra vagy a szőnyegre pottyanjon. Odaállt az ablakba, ott szippantott további kettőt, és nézte merőn az ablakot, mikor kapja el az eszement nevetés, hogy jé, ablak… De egy csöpp plusz jókedvet nem érzett. Ahogy lenézett az utcára, azt látta, hogy egy öltönyös férfi az eső miatt a fejére teszi szép, fekete lakk aktatáskáját, és a pocsolyákat átugorva igyekszik a szemközti házat elérni. Máskor talán elmosolyodott volna, ahogy ez az ember hosszú lábaival szinte balettozva kel át az úttesten és fut a járdán, ám most rezzenéstelen maradt az arca, még szinte mérges is lett, Mit ugrálsz, kis hülye, vittél volna ernyőt, akkor nem áznál szarrá…, ez futott át a fején.
Bámulta a lassan a körmére égő cigarettát. Egy utolsót, végtelen nagynak tűnőt szívott belőle, amit úgy lepréselt a tüdejébe, mintha ott akarná elraktározni befőttnek. Levegőt se vett egy jó ideig. Hadd vigye a vére a füves füst molekuláit. Már gyürködte a csikket a hamutartóban, amikor szaggatottan, pamacsokban távozott belőle az utolsó adag. Kezét összekulcsolta a tarkóján, hátrafeszítette a nyakát, a karját is meghúzogatta hátrafelé. Várt. Visszament az ablakhoz. Még mindig özönvízszerűen esett. De most már senki sem futkározott odalent. Mindössze nyolc óra múlt. Mindegy, abban biztos volt, hogy ráfér a pihenés. Lezuhanyozik, fogat mos és máris mehet az ágyba. Ez is valami. A legjobb kábítószer az alvás. Az álomban történnek a legmurisabb dolgok. Hányszor ébredt már arra, hogy nevet, azon nevet, amit álmodott.
Aztán ott állt a tükör előtt, pucéran, és nem tudta megmondani, mennyi ideje szopogatja a fogkefét. Hát nem nevetséges? De nem volt az, csak egyszerűen finom.
Aztán fura, egyszerre éles és tompa hangot hallott. És a következő pillanatban azt is tudta, honnan ismerős ez a számára. A gimnázium folyosóján adott ilyen hangot a ronggyal körbecsavart felmosófa, ha hozzáütközött a fal kőszegélyéhez. Látta a tükörben az öreg takarító néni arcát, ahogy rá nézett, ha a friss felmosáson tornacipősen átnyargalt.
Visszament a szobába, végigdőlt az ágyon. Továbbra is azt erősítette magában: nem és nem, nem érzek semmit. Elbambultam fogmosás közben, na és. Nehogy már ez legyen az a fene nagy kábulat, hogy nem veszem ki a szájamból a fogkefét és a sörtéket nyalogatom.
Behunyta a szemét. És máris ott volt a nagyapja udvarában, ahol kisgyerekként sokszor szaladgált mezítláb, a keményre döngölt, tyúkszaros földön. Nagypapa tarkóra tolt, ócska kalapban guggolt a ház sarkánál és egy rozzant lavórba kukoricát morzsolt. Feltűrt ujjú, fehér inget viselt, erős, barna karján kidagadtak az erek. Feléje bökött az állával, Aztán egy ekkora legénykének már munkához kéne fogni ám, hékás!, szólt rá, Vagy te nem fogsz itt kukoricázni, azt mondod, ugye?, és ezen felnevetett a nagyapja, afféle vicces bácsi hírében állt, nevetett, de úgy, hogy már szinte gurult tőle, kis híján hátrabukott a guggolásból, a kukoricacsövet kiejtette a kezéből, bele a lavórba, és csak nevetett váltig, utóbb már a kezét is kinyújtotta, és rá mutogatott. Ő pedig ott állt az udvaron, érezte a talpára tapadó tyúkszart, fel is emelte a jobb lábát, hogy a bal lába szárához dörzsölve lepucolja kissé. Nézte a nagyapját, amint ilyen eszelősen röhög ezen a baromságon, és három vagy négy éves kis gyermeki agyában az a mondat kezd kergetőzni, Mi a lópikula, befüvezett az öreg, hogy röhög itt, mint a fakutya…?
Vasárnap István nyögött egyet, fordult az ágyán. A tenyerét a hasára szorította, mint a nők, amikor gyereket várnak. Élvezte a matrac keménységét, az eső dorombolását az ablakpárkányon.
Nem érzékelte, mennyi idő telt el, a mobiltelefon hangjára ébredt, amint kékes túlvilági fénnyel televillogta a sötétet.
Na, megvolt már?, hallotta a fia nem is picit kaján hangját.
Mi?, adta az értetlent.
Jaj, hát az, na. Milyen volt?
Nem is tudom… Olyan semmilyen.
Hogyhogy? Ne már.
Se lebegés, se röhögés.
Semmi? Nem hiszem el. Immunis vagy a fűre?
Lehet. Vagy túl öreg hozzá.
Hamar elbúcsúztak, a háttérből nagy hejehuja hangja szűrődött át, arra gondolt, Bazsinak azért jutott eszébe, mert otthon ő is most gyújtott rá egy füves cigire. Talán ha nem egyedül lenne, ha itt lenne Sári, és együtt próbálták volna… Neki elmesélhetné a nagyapja nevetését, ő még találkozott az öreggel egyszer-kétszer.
Megint elhelyezkedett vízszintesen, kedves „halotti” pózában. Hát akkor nincs mese, alszom, jóéjszakát, gondolta.
Ám ekkor közvetlenül a füle mellett, hogy szinte még a leheletet is érezte a fülcimpáján, egy suttogóra halkított, öreges hang szólalt meg, tisztán, érthetően.
A világon minden puszta véletlen csupán, még a fatál is.
Nem gondolkozott rajta egy pillanatot sem. Elaludt.