Június 28.

Ma lelőtték a Ferdinándot. Mért jut ez minden évben az eszembe, mintha a családban történt volna a tragédia, hogy lelőtték. Mert a szegény mama mennyit mesélt róla? Bécsben van az a múzeum, ahol a tárlóban látható a főherceg feketére alvadt vérfoltos inge, zubbonya. Amikor ott jártunk, két éve tavasszal, Lajosom mit mondott: Né’ már, azok a vérfoltok, szakasztott, mintha valami térkép lenne. Serbien – sterbien: ezt is a mamától tanultam.
Végül is, mindegy. Jó rég volt. Számítani az számít, ami most van.
Ma kezdődött meg a szabadságunk. Egyszerűen semmit se kell csinálnom. Most azért egy pillanatra elgondolkodom, tényleg ez-e a szabadság?
Ülni a napernyő alatt, és valóban, kötelezően nem csinálni semmit.
Illetve helyesbítek: nem csak ülök, hanem nézek is.
Így láttam meg a fekete embert.
Egy vénséges bácsikát. Szíjas, ösztövér emberkét, amint egy összecsuklás határán álló kempingszékben csücsült, egészen mélyen magába gubózva. Hátrafésült, hófehér hajába néha bele-belekapott a tengerparti szél. Felfelé fújta, a szék támlájánál magasabbra, muris volt, nem illet ez a lobogás a múmiaszerű jelenséghez.
A stéghez menet el kellett haladjak mellette, és iszonyattal vettem észre, hogy a szájába megnedvesített gézpólyát tett, hogy ne száradjon ki a nyelve. Csukott szemmel feküdt a tűző napon, ennyire barnára sült, gyíkszerűen ráncos bőrt még sose láttam. Öregségében, elesettségében, szájában a gézzel valamiért imponált, hirtelenjében szinte irigyeltem. Vajon mért? Ugyan szeretnék-e egy strandon feküdni majdan, pörkölődni, a csuda, tudja hány évesen? Aszalódni, így készülődni a végső sorvadásra, az elevenen való kiszáradásra?
Nem tehetek róla, de efféle gondolatok lengték be a szabadságolt eszecském teljes kiüresítésre szánt termeit…






Június 29.

Tűrhetetlen a meleg.
Ülök és nem csinálok semmit, mert ez a szabadság.
Elég rosszul aludtam az éjjel, dödögve zúg a légkondicionáló, Lajosom ágya csikorogva nyikorog. Egész este vártam, hogy felhívnak majd a gyerekek, de nem hívtak. Nem esett jól, hiába, hogy Lajosom ellen nyertem römiben.
Ma a kisöreg felállt a székéből, és eltotyogott a közös zuhanyozóig. Úgy kapaszkodott a kajla csőbe, miközben az aszott lábát papucsostul a víz alá dugta, egyiket a másik után, mintha már sose tudná elengedni. De legalább járóképes, ennek szinte megörvendtem, miközben a semmittevést keresztrejtvény-fejtéssel álcáztam. Lajosom nagyon kitett magáért, majdnem úgy viselkedik, mint egy normális férj. Egyrészt, amikor sörért ment, kérés nélkül hozott nekem egy jégkrémet; másrészt, amikor kérdeztem tőle, meg tudta mondani, ki a Bayer München kapusa, négy betű. Kán, mondta, mire én, hogy ez csak három, de akkor betűzte, hogy K-A-H-N, persze aztán hozzátette, hogy most láthatom, mire jó az Eurosport, és így maceráljam majd, amikor meccset néz, mert különben sose nyerem meg a házimozit, pedig jó lenne, mert plazmaképernyőn még frankóbban jön be az Eurosport.
A bácsika visszaült a helyére, szétdobta karját-lábát, hagyta, hogy süsse a nap, mintha nem nézett volna ki így is úgy, mint aki egyszer már lobogó lángok között összeégett. A haját megint fújta a szél, most oldalra, mint valami fehér zászló, ez tényleg lobogott, mint amikor a parlamenterek mentek, hú, de régen tanultam erről, te jó isten, úgy vitte az egyébként semmiféle enyhet nem adó szellő a haját, mintha megadná magát. No de kinek? Már a halálnak, vagy még az életnek adja meg magát az öreg?
Amúgy étvágyam alig. A semmittevés kiegészült semmit evéssel, még jó, hogy Lajosom falja a konzerveket, igazán semmi kedvem nem lenne ezt a sok tíz kilót hazacipelni. Csak lámpaoltás után jutott eszembe, hogy ezek a kutyafülűek megint nem telefonáltak, remekül megvannak a szülők nélkül, gondolom. De rögvest utána már arra gondoltam, hogy a fekete bácsikát vajon fel szokták-e hívni a gyerekei, vagy az unokái, vagy a dédunokái?


Június 30.

Nincs okosan kitalálva a világ. Itt ez a temérdek meleg, szenved csak tőle az ember, ahelyett, hogy a felesleget elraktároznánk télire, aztán magunkra eresztenénk, amikor tényleg szükség van rá.
Lajosom olyan piros már, mint egy főtt rák, bár még sose láttam főtt rákot, mondjuk, olyan piros, mint a tulipán, bár kétségtelen, hogy a vízparthoz jobban illik a rák, mint a tulipán.
Azon töprengek, ugyan mért ragadtam le ennél a fekete embernél, mért nem pécézek ki magamnak valaki mást, annyian vannak, mint a nyű, deltás szépfiúk, legeltethetném azokon a szememet, a dagadó izmon feszülő bőrükön, nézhetném, ahogy napszemüvegben röplabdáznak meg lábteniszeznek, minden mozdulatuk maga a fiatalság, az üde egészség, robbanó életöröm. Keresem, kutatom emlékezetemben, kire hasonlít az öreg bácsi, ki az a múltból, aki miatt ilyen fontos lett a jelenben. Még Lajosomnak is megmutattam, mert magától effélére nem pazarol figyelmet, ő bezzeg leplezetlenül bámulja a kebleket meg fenekeket, ám belátom, mégis csak ez a természetes, addig örüljek, amíg ez is érdekli, nem csak a foci. Odanézett, a kedvemért alaposan megszemlélte szegény bácsikát, majd kijelentette, Baromira szarul néz ki a papa. Pedig én már kezdem megszokni, hogy ilyen, lehet, hogy már húsz éve így néz ki, vagy harminc, és lám, él, szereti a partot, az embereket, szereti az éltető napocskát, különben nem lenne itt, hanem elbújna ő is szobájába, nézné az Eurosportot, és úgy várná a halált… Azért elég rémes dolgok jutnak eszembe.
Kérdeztem Lajosomat, ne hívjuk-e fel mi a gyerekeket, mégis csak jó lenne tudni, mi van velük, de leintett, és lehet, hogy tényleg igaza van, ha már egyszer belementünk, hogy nem kell velünk nyaraljanak, mert már nagyok, akkor hagyjuk békén őket, bár szerintem az, hogy aggódunk értük, nem jelenti azt, hogy ne bíznánk meg bennük.
Délután befelhősödött, úgy vártam egy kis esőt, mint a Megváltót, de csak a szél jött, kavarta a homokot, meg vitte a sok szemetet, végül nem esett egy csöpp se. Pedig a légvárat milyen sürgősen leeresztették és összecsomagolták, ezen mulattam este, kissé kárörvendőn.


Július 1.

Semmi. Még melegebb van, mint tegnap. Mintha már délibábot látnék, ha a víz felé kémlelek. Lajosom meg azzal jön, hogy ő már be se megy a vízbe, tisztára pocsolya lett, az kéne, hogy egy medencét teleeresztenek hideg sörrel, abba csobbanni bele, lubickolni és inni közben a sört. Nem akartam elrontani a viccelődős kedvét, de ennél gusztustalanabb dolgot ritkán hallottam eddig.
Az én kis öregem, már csak így hívom szegénykét, megint a hullapózt vette fel. Bár, direkt figyeltem, a járása mintha fürgébb lenne, ahogy a zuhanyig csoszog, meg vissza, egészen friss. Úgy látszik, a tenger neki sem tetszik, mert csak zuhanyozik, azt is szinte csak deréktól lefelé. Már az jutott eszébe, hogy a fejét meg a szívét nem akarja lehűteni, hadd izzanak, addig szép az élet, míg ez a kettő forró tud maradni. Aztán az enyém izzik-e még? Lajosomra néztem, de csak az újságot láttam belőle, meg az újság alól kibuggyanó pocakját. Pedig finom az a pocak, olyan jól meg lehet paskolgatni, nekem aztán nem kellene egy amolyan kockahasú ficsúr.
Néha eszembe jut, már négy nap eltelt a szabadságból, maradt három. És az is, hogy lám, ezek szerint a szabadság egyben a gondolkodás szabadsága, amikor csupa olyasmire gondolok, amire az év többi ötvenegy hetében soha. Kérdés, egyáltalán szükség van-e erre az egy hét okoskodásra, vagy sem? Még ha Lajosommal meg lehetne beszélni egy s mást. De előre kijelentette, hogy erre az egy hétre kikapcsolta az eszét, úgy szokta mondani, „nincsenek otthon nálam”. Alig is szól kettőt, ha mégis, többnyire azt, Na, hozok egy sört. Szép, hogy általában megkérdezi, én nem kérek-e. Persze, tizenkilenc év után tudhatná a választ. Vajon a srácok otthon mennyi sört nyakaltak már be? Lajosom, végül is bölcsen, azt felelte erre a felvetésemre, hogy valamikor el kell jönnie az első berúgás idejének. Igaz, utána azon mulatott, hogy legfőképpen azért, mert csak első berúgás után jöhet a második.
Az öreg fel-felkel és fordít egyet a rozoga nyugágyán, hogy pontosan szemben legyen a nappal.


Július 2.

Olvasom, hogy azért kell három hétig nyaralni, mert az ember az első héten még az otthoni dolgain, feladatain agyal, aztán egy hétig lazul, és az utolsó héten már megint hazagondol, mi minden zúdul majd a nyakába, ha kipihenten munkába áll. Nekünk ebből az első hét adatik csak. De sebaj. Igenis érzem, hogy ezt a fajta tunyulást nem bírnám tovább. Megfejtettem három óriás keresztrejtvényt, beküldtem, lehet várni a csodát.
Aztán láttam ma valami egészen elképesztőt. A fekete bácsika…, egyszer csak felhúzza az egyik lábát, és a körmét kezdi szemlélni, majd piszkálgatni. Ez még hagyján, de a következő percbe egy laza mozdulattal a szájához emelte a lábfejét, és rágni kezdte a lábkörmét! Azt hittem, a szemem káprázik, ez volt az igazi délibáb. Lajosomnak is szóltam, nézzen már oda. Gumiember az öreg, vagy mi…, mondta. Később óvatosan kipróbáltam, vajon meddig tudom emelni a lábamat. Hétrét görnyedtem, de akkor se ment a mellemnél feljebb, és volt legalább tíz centi a nagylábujjam és a szájam között. Mit mondjak, nem éppen esztétikus dolog lábkörmöt rágni, ám ettől a kis elszenesedett csontváztól szerintem igenis nagy kunszt.


Július 3.

Végre egy kis igazi szél, ami hűsít is! És hogy hullámzik a víz! Az ember mégis csak így képzeli el a tengert, egy kicsit haragosnak, tajtékosnak, nem azt a végtelen pusztaságot, ami eddig honolt a víz felszínén. Figyeltem, mintha a kisöreg is nyugtalanabb lett volna, mint egyébként, fel-felült szokásos halotti pózából, és a habok felé bámult. De mintha számára mindez csak távoli vágy maradhatna, néhány pillanat múlva visszahanyatlott, sőt, ahogy el-elbóbiskolt, még az álla is lenyeklett, tényleg bárki azt hihette, már nincs benne élet.
Nagyon finom volt a víz. Hagytam, hogy püföljenek, csapkodjanak a habok, mintha átmosnák az egész testemet, még a sós íz is valamiféle tisztaságérzetet adott, hogy most, a szabadság utolsó előtti napján, a holnapi indulás előtt ezennel felkészít a következő egy évre, kimosdat hullámkezeivel a végtelen, mehetek, nem tud semmiféle baj érni. És telhetetlenné is tett. Lajosom délután már le sem akart jönni a partra, mert az erkélyen is lehetett érzékelni, hogy a szél mind jobban fúj, egy-egy gyengébben leszúrt napernyőt ki is kapott a homokból, és csak vitte, vitte. A tenger tényleg olyan volt, mint egy régi festményen, ahol az egeket ostromolják a hullámok. Most az egyszer csak magamra gondoltam, és azt mondtam magamban: nekem ez kell! Fújjon és fröcsköljön, hiszen tényleg ez az, amire majd emlékezni lehet, a következő hónapokban tán az ad majd néha erőt, ha behunyom a szemem, és fel tudom idézni magamban egy pillanatra a sós szél és a sós víz ízét és illatát.
Leszaladtam, egyenesen a vízhez. Azt lehet mondani, nem csupán hullámzott, hanem háborgott. De nekem most ez kellett. Belevetettem magam a habok közé, és már az első pillanatban éreztem, hogy ez mennyire jó. Szinte eggyé válni a vízzel, ezzel a hatalmas, erős tömeggel. Úszni sem kell, mert visz, dobál, körbefog, és közben vigyáz is rám, nem kell féljek, a lábammal éreztem a buckás homokot. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, ebben a vad ringatózásban, de már csak vizet láttam körben mindenütt. Fellöktem magam, és lehet, rossz felé néztem, de sehol sem volt a part. A stég végében álló kis világítótornyot se láttam. No, erre aztán akkorát vert a szívem, hogy az is külön hullámot vetett a vízben. Akkor már mit számított az! Csapkodtam és kapálóztam, és azt mondogattam magamban, hogy nem, nem óhajtok teljes mértékben egyesülni a tengerrel, nem maradok itt vele, én akartam őt magammal vinni, haza, és nem fordítva. A nem rég még oly pikánsnak tetsző sós íz átjárta mindenemet, végül, mintha tényleg sóbálvánnyá váltam volna, már moccanni sem tudtam nagyon, hagytam, hadd csináljon velem, amit akar. És valóban így tett: egy erős mozdulattal megragadta a karomat, aztán a hónom alá nyúlt, és vonszolt, vitt magával, végtelen birodalmának mélyére, pont engem szemelt ki magának, Árvay Lajosnét, Magyarországról, két kamaszfiú anyját, én kellettem neki, senki más. Fogott erősen, vitt.
Kinyitottam a szememet. A vizes homokon feküdtem, többen álltak körülöttem és néztek. Ám amikor oldalra pislantottam, mellettem térdelve a fekete kis öreget láttam, amint a kezével, ami olyan volt, mint egy tűzhalált halt emberé, kisimította a hajamat az arcomból.
Bella signora, l’alta marea molto sporgersi, ma io aiture lei, mondta rekedtes, mégis lágy hangon, s bár egy mukkot nem tudok olaszul, ezt úgy megragadt az agyamban, mint a Himnusz szavai. Azt gondoltam hirtelenjében: lám-lám, tényleg milyen rövid a szabadság. Nem három hét, nem egy hét, nem is egy nap, csupán pár pillanat.


Július 4.

Lajosom azzal fogadott, hogy telefonáltak a skacok, szereti így hívni őket, ilyen haverkodva. Tisztelettel érdeklődtek, hogy mikor esz haza bennünket a fene. Mondtam nekik, mesélte nagy hangon Lajosom, holnap estére otthon vagyunk, de aztán olyan rend legyen, hogy anyátok megnyalhassa utána mind a tíz ujját.
Csak mosolyogtam halkan. Bármelyik ujjamat is nyalom meg, semmi egyebet nem érzek, csak sós ízt, sósat, örökké sósat, és közben távolról, végtelen messzeségből valaki azt duruzsolja a fülemben kissé rekedt hangon, Bella signora… Istenem, oly csodás volt az idei nyaralás.