Első év. Női hang


Szereted! Kacagnom kell. Ezt a legkönnyebb odavágni! A kisasszony érez valami kaparászást a szívében, aztán rohan neki fejjel a falnak. Hogyisne. Láttam én ezt a te lovagodat, miféle szerzet. Nekem itt ne grimaszolj, ezt akkor is végigmondom. Aztán úgyis azt csinálsz, amit akarsz. A saját életedet rontod el. Meg szegény anyádét, de hát az kit érdekel. Csak a szemébe kell nézni. Ó, persze, öklömnyi barna bociszemek, bámul rád velük epekedőn, el kell tőlük olvadni. Csakhogy ez nem elég. Én látom, amit látok. Vén anyádra hallgass. Tudom, sajnos nagyon is, miről beszélek. Ez egy aranyos gyerek, biztos az. De akaratgyenge, álmodozó. Talán nem lusta, de soha semmire sem fogja vinni. Mimóza, aki egy idő után úgy érzi majd, a világ összeesküdött ellene. És zsémbes lesz, és inni fog, és végül ott ül egy vadidegen a lakásodban, akiről azt se tudod majd, mi a baja. De legfőképpen azt nem, hogy kicsoda. Addigra már nem csak arra nem fogsz emlékezni, hogy valaha szeretted, állítólag, hanem azt se fogod érteni, miképp állhattál szóba egy ilyen jelentéktelen, pitiáner alakkal. Te, te, aki olyan szép vagy, olyan okos vagy, olyan pompás élet állhatna előtted…, ha nem lennél ennyire… Mindegy. Majd eszedbe jutnak ezek a szavak egy szép napon. És az nagyon csúnya nap lesz!



Ötödik év. Női hang.


Rég tudhatod, hogy én nem szólok bele az életetekbe. Utálom az anyósszerepet. Különben is. Amíg jól megvagytok, addig nincs semmi baj. Ne is legyen, én csak azt kívánom. Az életnek amúgyis megvan a maga menete, van benne jó is, rossz is, mindent ki kell bírni. De ezt ti is tudjátok, elvégre nem vagytok már gyerekek. Dolgozni kell, az az első. Dolgozni, amíg bírjuk. Meg amíg hagynak. A férjed is, úgy tűnik, csodák csodájára megemberelte magát. Lett normális állása, el tud tartani, ez a fontos. Aztán majd csak lesz valahogy. Az ember mindig jobbra számít. De leginkább azt kell megbecsülni, ami van. Még fiatal vagy, lehet kicsit álmodozni, várni valami csodát, viszont én mondom, nem érdemes. Mit akarsz még? Amire áhítoztál, megvan. Hozzámentél, szépen laktok, én meg segítek, ameddig tudok. Az évek úgyis elrepülnek egykettőre. Te is sok mindent másképp látsz majd. És talán néha eszedbe jut a te bolond anyád, hogy azért csak nem volt minden szava merő gonoszkodás és hiábavalóság, amivel néha traktált.



Tizedik év. Női hang.


Nem értem, mi a bajod. Most mondd meg, mit akarsz még? Neked aztán kiteheti az ember a szívét, az se elég. Sose nő be a fejed lágya? Az a szerencsétlen ember halálra gürizi magát, hajt, mint egy állat. Te meg csak froclizod folyvást. Mire jó ez? Más asszony megnyalná mind a tíz ujját, ha ilyen férjet kapna, mint te, de őnagysága kizárólag nyavalyogni tud. Én azt tanácsolom neked, te lány, csillapodjál. Nem vagy húsz éves, hová ez a rohanás. Ó, persze, tudom, te még élni szeretnél egy kicsit! Meg ne zavarodjak mindjárt. Hát nem élsz? Tán nem élsz? Különb életed van bárkinél. A férjed a tenyerén hordoz, szinte túlzás, ahogy kényeztet. Bárcsak nekem lett volna ilyesmiben részem apád mellett, nem ugráltam volna… Mindegy. Az a lényeg, térj végre észre. Ha én mondom, nekem elhiheted, hogy a férjed szeret. Mit szeret – istenít. Pedig ennyi év után… De ő olyan romantikus, hűséges fajta. Már azt hiszem sokszor, többet lát benned, mint ami vagy. Erre ahelyett, hogy hálás lennél és egy kicsit viszonoznád, még belé is rúgsz. Hidd el, hogy nem jól van ez így. Neked is meg kellene erőltetned magadat kissé. Kislányom, csak a kedvemért, naaa. Tudod, hogy nem bírnám ki, ha veled valami baj történne. Ha azt kellene látnom, nem vagy igazán boldog.




Tizenötödik év. Női hang.


Rettenetes vagy. De most már nagyon komolyan. Nem is tudom, mit szóljak. Mért, mért, mért, mondd meg, hogy mért kell innod. Követelem! Hát ez a hála, hogy felneveltünk, hogy babusgattunk, hogy mindent neked adtunk? Apád meg én. És a férjed? Jobban szeret még nálam is. Egy szent ember. Aki ennyi szenvedést és megaláztatást elvisel…, csak csodálni tudom. Talán meg is csalod… Na, csak nézz rám ilyen szemekkel, már látom is, hogy így van. Szerencsétlen, amilyen jámbor lélek, sose jön rá. Vakon szeret. Sajnos, szó szerint. De ha ki is derülne, rögvest megbocsátana. Ha én férfi lennék, bizony isten…, ilyet inkább nem is mondok. Rémtörténet. Még szerencse, hogy csupán az anyád vagyok. Csak hát így is ugyanolyan nehéz. Mindenkit a sírba akarsz vinni? Látni ezt, amit magaddal és másokkal művelsz! Ez segít, ez? Az ital? A mi családunkban ez sose dívott. Hagyd abba, kérlek, nagyon szépen kérlek! Ha rám fütyülsz is, tedd meg a férjedért, a házasságotokért… Bár tudom, az se érdekel. Akkor az apád emlékére, kislányom. Mennyire szeretett, milyen büszke volt rád mindig. Emlékszel? Tedd meg, akkor egyedül az ő kedvéért, hogy megint büszke lehessen rád.



Huszadik év. Férfi hang.


Hogy tetszik lenni, kedves mama? Fáj még lába? Mutassa. Ó, egészen szép, messze nem olyan dagadt, mint tegnap volt. Nem kell annyit ácsorogni, mászkálni, megmondta az orvos is. Készítek egy igazi kávét, ez a legjobb a hétvégében, hogy lehet rendesen kávézni, nem csak azzal az instant vacakkal. Kér a mama is, ugye? Jót fog tenni, meglátja. Csak egy kortyot. Elkávézgat az ember, nem rohan sehová. Kitaláljuk majd, hogy mi legyen a mai nappal. Ketten csak meg fogunk egyezni, nem igaz? A rádió azt mondta, szép idő lesz megint. Én még ilyen csodás novembert nem is láttam. Szinte túlzás. Kirándulni kéne, amíg így kényeztet minket a napocska, mit gondol? Nem valami nagy sétára gondoltam, ne féljen. Csak felmegyünk a hegyre, az Ilona-pihenőig. Kicsit élvezzük a finom meleget. Viszünk majd párnát is, amire ülünk. Jó lesz? Ebéd előtt? Vagy inkább utána. Aztán hazafelé bemegyünk a temetőbe is. Persze, hogy bemegyünk. Az én kis drágámhoz. A halottak napi virágok már biztos elhervadtak a sírján. Viszünk valami szépet neki. Amit szeretett. Fehér rózsát. Két szálat. Egyet én, egyet maga. Majd együtt kiválasztjuk. Hm, mama? Mit szól hozzá? Ugye jó lesz így?