Legteljesebb meglepetésemre Roppoli volt a vonal végén. Annyit kérdezett, Na, akkor jöhetek, vagy mi a lópikula.
Lassan tizenöt éve hangzott el az a látogatásra való felszólítás, aminek most óhajtott eleget tenni. Négy évig ültünk egymás mellett, egy padban. Aztán öt évig nem láttuk egymást, ám az első találkozón, azt lehet mondani, minden csodálkozás nélkül állapítottuk meg, hogy társalgásunk első mondata az öt évvel korábban abbahagyott beszéd utolsó mondatához szervesen kapcsolódott. Utána jött a nagy szünet. Roppoli se a tízéves, se a tizenötéves mítingen nem jelent meg. Tőlem érdeklődött mindenki, mi van vele, mit tudok róla. A világon semmit se tudtam, szégyenletes módon. Illetve azt tudtam (és ez a tudás az évek morzsolódásával inkább reménnyé szerényedett), hogy ha majd megint ott állunk (ülünk, fekszünk – mindegy) egymással szemben, akkor társalgásunk első mondata szervesen kapcsolódik majd ahhoz, ami az első találkozón utoljára elhangzott. És ez imígyen tökéletesen rendjén való.
Roppoli telefonált, és semmi mást nem tett, mint hogy folytatta azt a bizonyos mondatot, ami nagyjából arról szólt, ha bármikor felém jár, szívesen látott vendég a házamban. Telefonált, hogy részéről most érkezett el a megfelelő pillanat. Az illendőség kedvéért kérdezte, hogy jöhet-e, vagy mi a lópikula, de ezt inkább ki-, jobban mondva bejelentésként kellett értelmezni: jön.
Kedden jött. Nem derült ki, mi járatban van erre, se az, hogy az eltelt két osztálytalálkozói ciklus során merre lófrált, hol kereste a boldogságot. Vagy hol üldözte.
Semmi se derült ki. Csupán annyi, hogy Roppoli a közelmúltban egy digitális fényképezőgéppel ajándékozta meg magát, és mint bejelentette, azóta fotónaplót „ír”. Vagyis amit csak lát, azt lefényképezi.
Már az ajtónyitáskor azzal szembesültem, hogy tényleg majdnem kisült a szemem, olyan erős vakuval villantott a képembe. Hahó, megvagy!, rikoltotta, mintha én vesztem volna el. Bár – a számára tényleg én. És attól fogva, hogy betette a lábát a lakásomba, nem maradt olyan szeglet, amit ne került volna rá a hercig kis masinája 512 megabájtos kártyájára, 3 millió pixeles felbontásban. Ó, mintha itt se lennék!, mentegette magát Roppoli látogatása alig három napja során, és ha akadt volna, tán még a sarokban hálóját fonó pókot is archiválja az örökkévalóság számára. Ám alapvetően én voltam az, aki az ő hálójába került. Úgy körbe lettem fényképezve, hogy szinte már moccanni sem tudtam életem kimerevített képeinek páncélzatában. Roppolinak édesmindegy volt, mit teszek, milyen grimaszt vágok, állok-e, ülök-e, kapkodok-e a kezemmel, fordulok-e, ő nyomta a digitális gép gombját. Közben arról szónokolt, hogy lám, ez az igazi barátság, ő most szőröstül-bőröstül bekebelez engem, elment a memóriakártyára (ami, lényegében egyenlő azzal, hogy megment). Örök életre teszek szert, ami neki köszönhető, és természetesen ő is épül ezáltal, hiszen ezután majd csak leül a számítógépe elé, beizzítja a vetítőprogramot, ami oly szépen fog engem vetíteni, hogy Roppoli azt érezheti, megint itt van velem. A barátság eszenciája ez, minél tökéletesebben felidézni a másikat, érezni eleven közelségét, még a leheletét is. Hogy az adott fájlból belénk fúródó pillantásáról ne is beszéljünk.
Aztán Roppoli távozott. Leeresztette az autójának jobb első ablakát, s miközben sebességbe tette a váltókart, és gázt adva lassan gurulni kezdett, búcsúzóul készített még néhány felvételt, amint állok a kapuban, emelem a kezem, intek neki. Azt kiáltottam utána, És mikor látlak megint?, de efféle felesleges, kétségbe esett kiáltást a digitális gép nem rögzít, legfeljebb azt, hogy a szám nyitva van, no, hát eléggé idétlen képet vágok…
Két nappal később, este, a rádióban egy zenetudós arról mesélt, hogy Schubert mennyire szeretett volna egy operát írni. Jegyzetelgetett, vázlatokat készített, de már beteg volt és hamarosan meghalt. Ám az operát megírta helyette valaki más, egy hű tanítvány. Tehát van egy Schubert-operánk, amit nem a mester írt. Minden nagyság árnyékában ott rejtezik néhány homályos arcú, de hallhatóan szuszogva dolgozó, igyekvő szerzet, vonta le a tanulságot a tudós.
Megszólalt a telefon. Ropolli szólt a kagylóból. Te vagy ez?, kérdezte izgatott, halk hangon. Ki a csuda lenne?, feleltem vissza. Erre sokat sejtetően elhallgatott. Vártam, nyögje már ki, mit óhajt. Csak nem azt akarja bejelenteni, hogy visszatér a fedélzetre, mert, mondjuk, a vécén ülve nem készült rólam a barátságunkat tovább mélyítő dokumentáció?
Letöltöttem a képeket, közölte aztán. És? Jók lettek?, kérdeztem, mert hát mit lehet ezügyben kérdezni. Aha, persze…, mondta szinte nyögve, Túl jók is. Ez azért furcsa volt. Hogyhogy túl jók? Megint várt, mintha keresgélte volna a szavakat. Látszik rajta…, motyogta. Mi látszik? Látszik rajta a Gonosz!, kiáltotta visszafojtott hangon. Kicsoda?, mint aki nem érti kristálytisztán az említett nevet. A Gonosz! Aki ott ólálkodik körülötted! Vigyázz, vigyázz! Ez a fotómasina leleplezte! Minden képen ott áll mögötted, jól látszik a rusnya pofája és a parázsló szeme. Rettentően vigyorog… Szárazon felkacagtam. Most nagyon át akarod játszani a fejemet, mi? De Roppoli egy másodpercnyi csönd után olyan komoly hangon szólt, hogy beleborzongtam. Ne bolondozzunk, István, kérlek! Életében nem szólított Istvánnak. Ez a mondata annyira kizökkentett, hogy önkéntelenül is azt kérdeztem, És akkor most mit tegyek? Azt hiszem, erre várt úgy igazából. Egyet tehetsz… Gyökerestül megváltoztatod az életedet. Ahogy én is tettem. Nekiállsz, keresel és kutatsz, hogy megtudd, mi is a te elvégzendő dolgod… A dolgom?, rebegtem, és arra gondoltam, mennyi fontos munkában ülök benne nyakig, legalábbis eddigi legjobb tudomásom szerint. Igen, igen!, felelte sürgetőleg Roppoli. Hiszen most a cselekedeteidet a Gonosz irányítja, ott áll mögötted és a vállad fölött áthajolva némán kacagva szemléli, hogy a parancsai szerint történik minden!
Éreztem, hogy kiver a víz, felemelt, telefont tartó karom alól elindul az oldalamon egy izzadságcsepp.
Nem tudok mást tenni, mint hogy figyelmeztettelek, súgta Roppoli. Mindennek másképp lennie, István…, mondta még, és köszönés nélkül letette a kagylót.
Álltam megkövülten, és lassan, nagyon lassan próbáltam megfordulni, vajon látom-e… azt. De a hátam mögött nem volt semmi egyéb, mint az ablak. Odakint a sötét utca. Közelebb léptem az üveghez, bámultam kifelé. És akkor lassan, mintha egy tényleg láthatatlan lépcsőn lépegetnének lefelé, elindultak a hópelyhek odafentről. Jöttek, nekiálltak fehérré tenni a világot. Hogy nekem segítsenek-e? Roppoli intésének szellemében nekigyürkőzni, hadd legyen ezentúl minden másképp?