Kopogtak. Talán ezért. Hogy nem csöngetett. Mindegy, miféle ösztön súgta, de tudtam, ő az.
Otthonka volt rajta, a haja furán feltűzve a feje búbjára. Ő volt, de mintha mégis valaki egészen más lett volna, mint akit három hete a lépcsőházból ismerek. Akit – így helyesebb - a lépcsőházban néha látok. Megy, jön. Egy hadaró jónapot.
Most nájlonharisnyában volt és papucsban.
Olyan volt a szeme, mint a burkából frissen előugrott vadgesztenye.
Három hete nem csókolt meg senki, mondta. Nem tudok csók nélkül élni. Szenvedek.
Sütött a szeme, holott nem a gesztenye szokott sütni, hanem azt sütik. De csak a szelídet, nem a vadat.
Tudom, hogy ez nem olyan, hogy átcsöngetek egy kis lisztért. Ad egy csókot? Nem baj, ha hagymát evett.
Nem ettem hagymát, dadogtam. Alsónadrágban voltam. Zokniban. Kitaposott papucsban.
Belépett, és épp csak behajtotta az ajtót.
Nos?, és már ágaskodott is. Átkarolta a nyakamat, de csak a könyökhajlatáig, a keze valahol a levegőben lebeghetett a hátam mögött.
Vajon mi a csók mértékegysége? Az idő? Az idő csók közben megáll vagy éppen nyargal, mérésre alkalmatlan.
Nagy-nagy levegőt kellett utána venni.
És most…?
Ne tojjál be, nem jövök át minden este. Legfeljebb három hetente.
Mi történt vele…?
Ki az a „vele”?
Aki eddig csókolt.
Porrá égett a Trabantjával együtt. A szája és a nyelve is elégett.
Úgy nézett rám, mint aki nagyon oktondit kérdezett, hisz kitalálhattam volna.
Ezentúl a lépcsőházban…
Ezentúl a lépcsőházban jövünk és megyünk. Vagy köszönök, vagy nem. Nem szeretek köszöngetni.
Bólintottam, mint akinek immár minden világos.
Megrebbent a keze, mint aki még hozzám érne, ha csak egy újjal is. Sarkon fordult is kilépett a folyosóra.
Most rögtön csukd be az ajtót, légyszi. Mert különben, ha itt állnál, még visszafordulnék egy pillantás erejéig, és az olyan baromira giccses lenne.
A következő másodpercben helyére kattant a zár nyelve.
Csöndes, jellegtelen februáreste volt.


* * *


Eltelt a következő három hét. Alig láttam a csóksóvár nőt ezalatt. Ha igen, tényleg úgy viselkedett, ahogy előre megmondta. Nem köszönt, ha ugyan rám pillantott, morgott valamit. Egy ízben úgy véltem érteni, annyit mond „bogyót”… De hát mit jelenthet ez? Fél éjszaka törtem a fejemet, a bogyó összes létező mögöttes jelentését végigpörgettem a fejemben. Még a Bibliai Kisszótárt is előkerestem, hátha a pátriárkák vagy az evangélisták mondtak valaki okosat a bogyóról. A harmadik találkozásnál, a kukáknál értettem meg végleg. A mormolásnak semmi köze nem volt a bogyóhoz. Most szinte tisztán hallottam, azt mondja: csókot. Közben eleresztette a szemeteszacskót. Nem nézett rám, belehajolt a kukába.
Eltelt a három a hét. Semmi sem történt. Aznap este úgy ültem ott, mint aki élete legfontosabb találkozására készül. Rendesen felöltöztem. Cipőt húztam. Délután és a sebtében magamba tömött vacsora után is fogat mostam, ha kapkodva is, nehogy míg a fürdőben tartózkodom, elmulasszam a kopogást. A kopogót…
Ültem, felálltam. Az ablakhoz nyomtam a fejemet, lestem az egyre néptelenebb utcát. Egy kóbor kutya baktatott fázósan a járdán. Aztán odahúzódtam közvetlenül az ajtó elé. Hallgatóztam, mi történik kint. Semmi se történt. Van egy állapot, amikor az ember szíve nem mellkasában, hanem a gyomrában dobog. Ez olyan volt. Már későre járt, amikor mégis mintha ajtócsapódást hallottam volna. Afféle diszkrétet, amikor csak behúzzák, ügyelve, hogy minél kevesebb zajt okozzon. Hátraugrottam, beleütköztem a fogasba, nagy zörgéssel a kőre esett az esernyő. Odébb rúgtam. A szobáig menekültem, hogy a kopogás felhangzásakor ne azonnal tépjem fel az ajtót, hanem mint aki lassan, méltóságteljesen sétál oda. Mint aki egyáltalán nem várt senkit és semmit. Mint akinek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy azt számolgassa, hogy vajon eltelt-e már három hét azóta.
Hiába álltam készen a „méltóságteljes ajtónyitásra”. A kopogás nem érkezett meg. Egyáltalán nem.
Alig aludtam egy szemhunyásnyit. Felültem az ágyban, füleltem. Visszahanyatlottam a párnára, mint aki haldoklik.
Ha esetleg összefutnék vele a lépcsőházban, erre gondoltam. Csak annyit kérdeznék, udvarias szomszédként, hogy hogy’ van. Vagy itt tényleg minden szó puszta kölönc? Csak az számított, a csók? És bele kell nyugodjak, hogy ilyesmi nem három hetente esik meg valakivel, csupán egyszer az egész életében?
Este egy percre se tudtam nyugalmat találni otthon. Pólóban, alsógatyában, kitaposott papucsomban tébláboltam. Lelkem vigasztalására vastag szelet kenyeret, vörös kolbászt és hagymát faltam. Állva, mint a lovak.
Aztán megint ott támasztottam az ablakon a homlokomat. És ugyanúgy, mint az előző nap, odalent a járdán végigbaktatott a kóbor eb.
A gyomromból kilökődött a szívem. Hát nem, én nem leszek ilyen kivert kutya!
Úgy, ahogy voltam, kirontottam a folyosóra. Villanyt se gyújtottam, hanem elszánt léptekkel haladtam a negyedik ajtóig. A csengőre nem volt semmi se kiírva. De hát nem kell ide csengő. Csak egy mutatóujj, amivel kopogok.
Kopogtam.
Aztán ott állt előttem. Hosszú, térdig erő ing volt rajta. A haja két csutka copfba fogva. Mezítláb, papucs nélkül.
A két szeme most is úgy fénylett, mint két vadgesztenye.
Ugye nem gondoltad komolyan, hogy három hét múlva majd újból megjelenek? Megint én…
Nézett, véletlenül se mosolyodott el. Kicsit hátrébb lépett, épp annyira, hogy beférjek, és be tudjam hajtani magam mögött az ajtót.
Hagymát ettem, mondtam rekedten.
És ez megakadályoz benne, hogy…
Felágaskodott, átkarolta a nyakamat. A könyökhajlatáig csupán. Még azt éreztem, hogy a meztelen lábfejével feláll az én zoknis lábamra.
Egyetlen szó sem esett több. Se lépcsőházról, se következő három hétről. Immár mindent tudtunk.
Alig léptem ki, máris csukódott mögöttem az ajtó.
Csöndes, üres februáreste volt. De a csontjaimban, valahol mélyen már éreztem, hogy néhány nap múlva itt a március. Tavasz lesz, minden megváltozik, kivirul. Egy csapásra el fogom felejteni ezt a hideg és sötét telet.