Mért van az, hogy a végső, mindent eldöntő dolgok nem időben történnek? Mért huszonhét év után döfött bele Géza egy törött pohárral az arcába? Mért nem rögtön az elején, amikor még suttyó egyetemisták voltak? Mért kellett ehhez kereken huszonhét év, a maga minden kisebb-nagyobb örömével és lassan állandóvá váló torzsalkodásával, hogy Géza megtegye azt, ami ezek szerint mindig is benne rejtezett, és döfjön.
Ült a kék képernyő előtt és csetelt a Ferikével. Tizennyolc éves alig múlt ez a fiú, az ország keleti fertályában lakott, és fényképészlaboránsnak tanult, most, a digitális gépek korában. Angéla Krasszívaja néven jelentkezett be a 40 felettiek csetszobájába. Később ezt külön el kellett magyarázza Ferikének, mit is jelent a neve, neki ugyanis nem mondott semmit se a krásszívüj. Ferike még csak álnevet se választott magának, Feri86ként szerepelt, és nem tudta megokolni, voltaképp mit keresett a 40 felettiek szobájában, és mért klikkelt rá a neki semmit sem mondó Krásszívájára. Angéla ezért is érezte úgy, hogy ez picit a sors, valamiért így kellett lennie, gyereke nem született, férje is már csak volt, hát most erre futja. Egy Ferikére. Azt is jól tudta, mekkora butaság, hogy így érez, hiszen csak egy mozdulat, és ő maga is beköszönhetne bárkihez, Szőrös Farkúhoz, vagy Nyalógéphez, vagy egyszerűen csak Kisbélához, Egy Bácsihoz, vannak ezren, kétezren, és akkor velük beszélgetne, és az lenne a „sors”.
Ferike két hónapja szinte minden áldott este visszatér hozzá. Tegezi, mint itt mindenki mindenkit, de sose köszön Sziá!-val, makacsul azt mondja, Jóestét, Jóéjszakát. Pedig úgy érzi, nem is túl kedves a fiúval. Kérdezgeti folytonosan, faggatja. És egyszerűen megmondja neki, amit gondol róla. Megszidja, ha rosszat mond - szerinte rosszat. Az apjával él ez a kölök, az anyja meghalt, elgázolta egy vonat évekkel ezelőtt. Az apja a vasműben melózik, amelyikről annyit hallani mostanság, hogy hol leáll a termelés, hol újra indul. Dolgozik, mint egy állat, örül, hogy van még munkája. Ember vagy? Hát persze, hogy ember vagy, szokta mondogatni a fiának. No, akkor nem siránkozunk. Egy hónapban egyszer ez az apa megüti a fiát. Ferike nem képes megmondani, miért. Úgy érzi, ez hozzátartozik az élete menetéhez. Az övéhez és az apjáéhoz. Tartja magát az intő szóhoz, még itt, a cseten se siránkozik. Angéla nem tudja pontosan, miféle siránkozásról van szó, de nem tud segíteni azon a kényszerképzetén, hogy ez a vasműves apa alapvetően olyan férfi, mint az ő Gézája. Csinálja, dolgozik, hajt, és azt hiszi, hogy ezzel be van fejezve, most már minden el van intézve, lehet örülni, illetve teljesen mindegy, ki örül, ki sem, a legjobb csöndben maradni, hiszen ember vagy, immár rég tudod, milyen az élet, nincs mit siránkozni. Huszonhét év múlva pedig jöhet a csorba pohár, lehet döfni, bele az arcba, mert valakit meg kell büntetni a feleslegesen eltelt életért. Ferike alig múlt tizennyolc éves, van még egy kis ideje.
Tényleg szép vagy?, kérdezte a fiú három héttel azután, hogy felvilágosította, mit jelent a fedőneve.
Mi neked a szép?, kérdezett vissza cselesen-rejtőzködőn.
Ha egy nőnek nagy a melle, az szép, felelte Ferike.
Nekem nincs nagy mellem, inkább kicsi. Hirtelen visszaemlékezett a harmincöt évvel korábbi tornaöltözőre, a Zachorácz Margitra, neki volt a legnagyobb melle nyolcadikban, koslattak utána fiúk. A Faludi Gyöngyivel, barátnőjével beszélt egyszer erről, hogy vajon mekkora mellük nő majd, meddig növekszik, most már teljesen megnőtt-e avagy várható még valami. Azóta nem került ez szóba senkifiával, csak most, a Ferikével.
És a kék szem is szép, tette még hozzá a fiú.
Szürke szemem van, felelte azonnal.
Szürke?, kérdezett vissza Ferike, mintha még sose hallott volna szürke szemről. De aztán hozzátette, A szürke is szép, a kék után az következik.
Feladta Ferikének olvasni a Micimackót, mert még a hírét sem ismerte. Aztán a fiúnak el kellett mesélnie, hogy a könyv szereplői közül önmagát melyikhez érzi a leginkább hasonlatosnak, és van-e a környezetében olyan ember, aki hasonszőrű valamelyik állatfigurával. Ferike azt felelte, a nagypapája olyan volt, mint a Micimackó, szeretett méhészkedni, és közben énekelgetett is. Azt mondta, hogy az apja leginkább Fülesre hasonlít, mert amikor ő látja, többnyire ül csöndesen, és majdnem olyanokat mond, mint Füles, hogy Bizonyára, meg Ja, vagy úgy… Tévézik, ölében van egy műanyag tálca, úgy vacsorázik, zsírpapírból, dobozból issza a sört. Cifrán tud böfögni, ezt is elárulta a fia, ha sok szénsavasat iszik, elböfögi a Szózat első két sorát.
Mért pont azt?, érdeklődött Angéla borzongva.
Mert azt az éneket szereti a legjobban, mondta Ferike.
És te? Te melyik könyvbéli állat vagy?, faggatta még Angéla.
A fiú várt a válasszal, de aztán kibökte, hogy Malacka.
Csak nem vagy dagi?, szaladt ki Angélából a kérdés, és a mondat végére kitette a nevetést jelentő jelet.
Nem, dehogy is!
Hát akkor?
Nem tudom… Olyan aranyos. Picike. Őt mindenki szereti.
Feküdt este az ágyban, egyedül. Néha önkéntelenül is oda-odanyúlt a bal arcán lévő forradáshoz. Simogatta. Végighúzta rajta az ujjait, egyenként. Mintha minden ujjával mást tapintott volna. Arra gondolt, milyen furcsa érzés lenne, ha hirtelen nem lenne rajta ez a seb. Nem is seb, inkább jel. Hogyan telne ez a pár perc, ez a sok-sok pár perc enélkül a sötétben?
Felbukkant benne a Ferike is. A sok kósza, kérkedő, keresgélő hímnemű lény között ennél a fiúnál ragadt le. Ugyan miért? Régen látott egy filmet, A kis Valetino címűt, abban szerepelt egy fiú, valamiért vele azonosította be Ferikét. Egy nagykamasz a hetvenes évek közepéről. Akár találkozhattak is volna. Mesélte is neki, hogy járt a fiú messzi szülővárosában egy iskolai kórustalálkozón, csakhogy akkor a Ferike még nem is élt, majdnem másfél évtized volt a megszületéséig. Legfeljebb az apja lehetett ott a fellépésükön, de erre a Ferike azt felelte, lehetetlen, az apja még sose hallgatott meg egy kórust, igaz, ő maga sem.
Ember vagy?
Mindenki ember, akár hallgat Kocsár Miklós-feldolgozásokat, akár nem, akár szurkál törött borospoharakkal, akár nem.
Elképzelte Ferike szobáját. Mondta ám, melyik popzenész a kedvence, csak Angéla elfelejtette a nevet, annak ki van rajzszögelve a képe a falra. Asztal, rajta számítógép, aminek segítségével esténként társalognak. Az ágya. Abban fekszik most a Ferike. Vajon maszturbál-e? Ilyesmiről sose esett még szó, lányokról, szexről, fantáziákról. Egyszer, még a legelején megkérdezte tőle, hogy van-e barátnője. Volt, felelte Ferike, de egy szóval sem árult el többet. Angéla hirtelen úgy érezte, ez is csak füllentés lehetett, nem volt ennek a szerencsétlennek semmiféle barátnője, megnézegeti a pornóoldalakat a neten, aztán bebújik a paplan alá és elkezdi húzogatni a fütykösén a bőrt. Szinte érezte a sötét fiúszoba fülledt levegőjét, hallotta, hogyan zizeg a paplan huzata az ütemes mozgástól.
Aztán jött az a bizonyos álom. Angéla a karosszékben ült, a monitor előtt, amikor ott termett előtte a Valentinósan elképzelt Ferike, mintha tényleg a gépből, a nagy kékségből lépett volna ki. Valamit motyogott, a haja szemébe lógott, nem tudta megállapítani, milyen színű a fiú szeme, lám, nem kérdezte meg tőle. Ferike viszont egy csöppet sem volt zavarban, alaposan megszemlélte, sőt, a kezével is babrálni kezdett rajta, ujjai közé fogta a haját, kicsit morzsolgatta, mint egy finom szövetet, a mutató ujját végighúzta a szemöldökén. Váltig vizslatta, hogy ez a Krásszívájá nem csapta-e be, tényleg szép-e, vagy megint az kell kiderüljön, hogy a „szép” nem jelent semmit, mert hol tényleg szép, hol semmilyen, hol valósággal csúnya. És az állához nyomott hüvelykujjával elfordított kissé a fejét. Meglátta a szája vonalától egy centivel feljebb húzódó forradás. Nyújtotta a fiú az ujját, hogy megérintse, de Angéla elkapta a fejét.
Az álomban és a valóságban is, egy rebbenésnyi időre felébredt. Ám a következő pillanatban újra aludt, és álmodott tovább. Ferike meztelenül állt előtte, és a vesszője, ami inkább kisfiús volt, mint férfias, némi izgalmi váladékot csurrantva ott ágaskodott az arcánál. És amit egy perccel előbb nem engedett, hogy az ujjával megérintse, most hűvös nyugalommal hagyta, hogy a makk puha, síkos végét Ferike a heghez irányítsa, és lassan végighúzza rajta. Egyszer oda, egyszer vissza. Angéla szeme az álomban is csukva volt, és csupán arra figyelt, érez-e bármit is? Nem érzett. Csak Ferike elképzelt, mély, motyogós, Malackáéra egyáltalán nem hasonlító hangját hallotta, Most már tényleg nagyon szép vagy, Krásszívájá!
Két napig nem kapcsolta be az internetet. Olyan gyakran kapott oda a sebhez, olyan sűrűn kellett a bizonyosság, hogy még ott van, hogy feldörzsölte, be is gyulladt egy kicsit. Újból tapaszt tett rá, és elment a háziorvoshoz, hogy még egy hónap táppénzre írja ki. Vitt neki egy szépen becsomagolt Mercyt.
Este, kilenc óra után, alig hogy belépett a 40-en felüliek csetszobájába, Ferike azonnal rákattant.
Jóestét! Meglátogathatlak?
Hogy jutott ez eszedbe?
Sehogy, felelte a fiú.
Sehogy? Akkor mit akarsz?
Egy hónapos gyakorlaton vagyok egy laborban, és hétfőn vegyszerért megyünk. Azt mondta a góré, vele jöhetek, ha akarok.
Vegyszerért…
Aha, de a górénak ezer a dolga, és a cuccost úgyis csak hazafelé menet rakjuk be. Azt mondta, napközben azt csinálok, amit akarok.
És mit akarsz?
Meglátogatlak…, ha lehet.
Angéla érezte, hogy jegessé válnak az ujjai, megcsúsznak a billentyűkön.
Mért, mit akarsz látni?
Nem tudom. Talán…
Mondd csak ki!
A szürke szemedet.
Hm… Nagyon összeszedted a bátorságodat, ugye?
Ferike hosszan várt a válasszal. Angéla meg volt győződve róla, hogy a fiút megdöbbentette a leleplezés, de jól is esett neki.
Álmodtam veled, jött a felelet.
Velem?, odakapott a sebéhez, de csak a tapaszt érezte. A háziorvos viccelődött vele, Azt mondja a tapasztalat, gyógyul a seb tapasz alatt! Most egy mozdulattal letépte.
Olyan furcsa…, habozott Ferike.
Minden álom furcsa.
Egy szűk szobában voltam, kavargott minden, de azt is tudtam, valaki van mellettem, aki vigyáz rám, mintha mondta is volna, hogy nem lesz semmi baj. Amikor felébredtem, totálra úgy éreztem, hogy ez nem lehetett senki más, csakis Te.
Nagy betűvel írta azt, hogy „Te”, most először.
És hogy néztem ki?
Nem tudom, mondom, hogy nem tudom. Nem volt arca.
Semmiféle arca? Nem hasonlított senkire?
Nem.
És mégis én voltam?
Igen.
Tehát ezért akarsz látni?
Ferike nem válaszolt.
Angéla arra gondolt, mennyire igaz tud lenni a mondás, hogy a hallgatás beleegyezés. És az is eszébe jutott, hogy a beleegyezésen kívül mi minden más lehet még a hallgatás.
Nem tudok most mit mondani. Egy találkozás nem a világ, elismerem. Elvégre, hogy nem jelent semmit, nem kötelez semmire, de mégsem ilyen egyszerű. Érted, ugye?
Ferike nem válaszolt.
Holnapra kitalálom, mi legyen. Rendben van?
Ferike nem válaszolt. Angéla leütötte még párszor az Entert, aztán a kék mező alján megjelent a felirat, hogy Feri86 kilépett. Lehet, hogy kidobta a program, előfordul néha. Különben nem hagyta volna itt egy mukk nélkül, úgy, hogy el se köszön. Épp ma este! Biztos szerverhiba. Ezzel mentegette magában Ferikét, csakis szerverhiba lehet, senki nem tehet róla.
Bekapcsolta a tévét, amit két hónapja sose tett. Gézával szoktak ők kettesben tévézni. Mert az olyan meghitt. Legalább a kanapé, amin ülnek, közös. Mert Angéla alig-alig vetette a szemét a képernyőre. Recepteket írt ki a női magazinokból a virágos fedelű füzetkéjébe, vagy leginkább rejtvényt fejtett. Géza tízpercenként nyomta meg a távkapcsoló gombját. Néha ránézett, látta, hogy épp beírja a vízszintes tizennyolcba, hogy „Szovjet nagykövet 1956-ban, majd az SZKP főtitkára”, hát hogyne emlékezne, Andropov, még szép – jisó krásszívüj. Géza a huszadik kapcsolás után förmedt rá, Hát neked semmi se, jó? Tessék, akkor mondd meg te, mit nézzünk!
Most valami thriller ment, egy feldúlt lelkű, fura járású, copfos leányka kis levélkékkel akarta rávezetni az apját a nagy titokra, aminek ő már tanúja volt, hogy az anyja valaki mást szeret. Kivágott újságbetűkből ragasztgatott üzenetek vezették az apát, lépésről lépésre, egyre közelebb a leányka tudomására jutott helyhez, ahol az anyja és egy szerelőféle ember következő légyottja zajlik majd.
Egyetlen találkozás se véletlen. Adja ég, hogy nem véletlen.
Neki mért nincs gyereke? Aki aztán figyelmeztethette volna, hogy a Géza… Sose vizsgáltatták meg magukat, hogy miért nem lett gyerekük. Kinek a „hibájából”. Nem adott a Jóisten. Holott egyikük se hitt Istenben. Legalábbis így tudták egymásról, hogy nem hisznek. De ezt mindketten ezzel a négy szóval mondták, nem adott a Jóisten.
Kiment a kamrába, ahol halomban állt a két hónaposnál régebbi újság. Felmarkolt egy adagot, a hóna alá csapta. A konyhában ollót keresett, Technocolt. A dolgozószoba redőnyös irodaszekrényéből finom, elegáns levélpapírt vett elő és hozzá való borítékot. Bevitte a gyűjteményét a nappaliba, és az ebédlőasztalra tette. Elrendezte, mint egy terítéket: az újságokat és a papírt tette középre, vízszintesen, jobbról az ollót (a kés helyére, elvégre azzal vág majd), balról a ragasztót. Ahová a desszertes kiskanál való, felülre, a boríték került.
Hát legyen, ha így kell lennie, gondolta.
A képernyőn az apa épp dermedten meredt befelé egy sufni aprócska ablakán. Kikapcsolta a tévét.
Az ágyban fekve már csak a szóba jöhető helyszíneket vette sorra, miféle állomások során érjen el hozzá hétfőn ez a Ferike. Hogyan lehet megközelíteni Olt Angélát?
Úgy aludt el, hogy egyetlen ujjal sem ért hozzá az arcán a forradáshoz.
Klein Ferenc e-mailen kapta meg az első utasítást. Krásszívájá azt írta indoklásul, e próba azért vár rá, nehogy azt higgye a fiatalúr, hogy olyan könnyű becserkészni egy negyvenkilenc éves asszonyt.
A góré kitette a belvárosban. A furgon lehúzott ablakán át még utána kiáltotta vigyorgó képpel, Aztán semmi gubanc, aranyapám, ugyanitt találkozunk négykor, és tudod, mi a lényeg, hogy tartsd szárazon puskaport és a farkadat! Klein Ferenc csak bólintott erre, a kezét kihúzta a zsebéből, csípőmagasságból intett. A másik kezében szorongatta az úton agyonizzadt papírt, amin az első akadály leírása állott.
Négy lépésben érsz majd el hozzám, három helyszínen át, a negyedik a ház, ahol lakom. Mivel délután már bizonyára hazaindultok, rajtad múlik, mire lesz idő. Hogy egyáltalán ideérsz-e, hogy épp csak köszönünk-e egymásnak, hogy leülünk-e és beszélgetünk, hogy megmutatom-e a szobát, ahol csetelni szoktam, hogy iszunk-e egy teát, hogy lesz-e idő bármi egyébre is. A helyek, ahová irányítalak, mind-mind fontosak nekem valamiért. Tehát, ha úgy adódna, hogy mégsem jutnál el a házig, tudjad, hogy azért nagyon közel jártál hozzám. Gondolj Micimackóra és Malackára, amikor eltévedtek a havazásban, és körbe-körbe jártak, mégis milyen jól érezték magukat. Nos, ez első helyszín a hegyi kisvasút alsó végállomása. Van ott néhány pad a peron mellett. Amelyik a legközelebb áll a parkolóhoz, annak kijár az egyik hátsó lába a betonlapok közül. Alatta lesz a következő utasítás. Mit is kívánjak neked? Inkább nem kívánok semmit. Amikor azt írom ide, hogy „Rajta!”, nem óhajtása valaminek, csak a legegyszerűbb bíztatás.
Klein Ferenc nem kellett, hogy a forgalmas utcán újra elolvassa a kinyomtatott levelet, hiszen szinte kívülről fújta. Felnézett, és a következő pillanatban odalépett egy borostás férfihoz, aki felhajtott gallérú zakóban ácsorgott egy kapualjban, és kinyitható kempingasztalkán sorsjegyet árult.
Jónapot, meg tudná mondani, hol van a hegyi kisvasút alsó állomása?
A férfi ránézett és összevont szemöldökkel komolyan bólintott egyet.
Persze, hogy meg tudnám. Meg is mondom neked: kurva messze van. Mért nem veszel egy sorsjegyet inkább? Lehet, hogy aztán nem is kell már semmiféle kisvonat, mert te leszel az országos király, he?
Nem király, csak ember, erre gondolt Klein Ferenc, amikor belevetette magát a tömegbe. Egyszeriben azt érezte, a mai legfontosabb nap az életében. Ha hibázik, magára vessen.
Angéla reggel ötkor kelt, és elindult a „kihelyező körútra”, így nevezte magában a három levél elrejtését. Alig aludt valamicskét. Egész este és fél éjszaka azzal foglalatoskodott, hogy gondosan kinyírta az újságokból a címbetűket, kis kupacokba rakta szavak szerint. Utána jött a ragasztás, szinte művészi precizitással. Amikor készen lett egy levéllel, összehajtotta, és beletette a borítékba. A borítékra is újságbetűből ragasztotta fel a címzett nevét: háromszor Feri86ot. Mind a három Feri86 másképp nézett ki, más betűkből készült. És ez így rendjén is volt, hiszen nincs két egyforma Feri86.
Hét óra után ért haza, lerogyott a kanapéra. Mára egyetlen dolga maradt: türelemmel várni. Még akkor is, ha semmi sem fog történni, ha senki sem jön, se délelőtt, se délután, ha – bár ezt teljes bizonyossággal nem tudhatja majd –, a kihelyezett levelek ott maradnak, ahová rejtette őket.
Végigdőlt a kanapén, a karfára feltette a lábát. De a szemét nem hunyta le, a mennyezett vékony erekkel átszőtt festékrétegét nézte, és ezek a kis hajszálvonalkák elvezették a képzeletét oda, ahová minden történt és történik ma is.
A hegyi kisvasút állomása. Ott találkozott először Párkányi Gézával, 1962 szeptemberében. Mindketten első osztályosok voltak, egyformán évvesztesek. Álltak a peron mellett, a Szamuely Tibor-akadályversenyre ment az iskola, és ebből az újdonsült elsősök se maradhattak ki. Várni kellett, a kisvonat nem jött, bágyadtan sütött az őszi nap, és ez a Párkányi Géza a bordó kötött kardigánjában egyszer csak feléje fordult, megnézte magának, és azt kérdezte, Te hogyhogy ilyen szép vagy?
Ő pedig felvetette a fejét, előre rakta a jobb lábát a kavicson, és visszafojtott hangon felelte, Nem is vagyok szép, hagyjál békén, jó?
Párkányi Géza erre hunyorogni kezdett, mint akinek a szemébe tűz a nap, tétován fel is emelte a karját, de nem tette a szeme elé.
Mért hazudsz? Hiszen szép vagy, mondta halkan.
Akkor már hallatszott a kisvonat kerekeinek kattogása a fák mögül.
És a kilátó, fent a hegyen. Október volt, rettentő szél, a monarchiabéli építmény tetejére erősített zászlórudat csak úgy csapkodta ide-oda, hogy az ütemes kondulásoktól zengett az egész környék. Ide másztak fel délelőtt, mert semmi másra nem vágytak inkább, mint hogy végre egyedül, ketten-egyedül legyenek. Megszöktek szegény Galina néni oroszórájáról, és nevetve nyargaltak felfelé, s kiabálták, hogy zsoltüj trámváj, végig a ragozást, aztán egy rendhagyó nőneműt is, a Krásznájá plóságyot, bemenekültek a kilátó hideg, koszos épületébe, ahol legalább a szél nem fújt. Párkányi Géza a két szint közötti lépcsőfordulóban kapta el a kezét, és rántotta magához. Ő még mondta volna tovább, csak azért is, hogy pláságyéj, de Párkányi Géza a száját a szájával némította el, a nyelvét érezte a fogai között, ami nem az orosz nyelv volt, hanem egy szerelmes férfi mohó nyelve.
Végül a régi Napsugár Eszpresszó. Az alacsony, fekete, megrepedezett műbőr bevonatú puffok, a csálé műmárvány asztalka, a színezett a pléhtányérkán kihozott üvegpoharas dupla fekete. A Fecske cigaretta. A Filtol cigaretta. 1979 koratavaszán Párkányi Géza majd’ kibújt a bőréből, mert a minisztériumban hosszas huzavona után őt szemelték ki, hogy fél évre Karagandába menjen bányaműszaki továbbképzésre. Erre ittak. Hogy minden stílszerű legyen, vodkát. A harmadik pohár előtt Géza megfogta Angéla kezét.
Szeretném, ha mielőtt elutazom, elintéznénk még valamit, mondta és hunyorgott a kintről betűző éles, márciusi naptól.
Micsodát?, kérdezte ő és visszatette a poharat az asztalra.
Az esküvőt, mondta Géza.
Esküvőt?, ismételte lassan.
Hát persze. Te nem akarod?
Érezte, amint a farkcsontjából indulva forró hullám önti el az egész testét, csak a feje, az agya marad jéghideg.
De, dehogy nem, mondta.
Géza mosolygott. Na látod, azért szóltam. Annyi időnk még pont lesz, hogy ezt elintézzük.
A Napsugár Eszpresszót néhány éve lebontották. Gazos, üres foghíj maradt a helyén. Akkoriban egy autógumiba betonozott cölöpre kiraktak egy táblát, hogy a telek eladó. A jelek szerint nem kellett senkinek. A harmadik levelet az autógumi alá dugta. Ha majd azt is megtalálja a Ferike, akkor öt percen belül kopoghat az ajtaján.
Most oldalt fordult a kanapén, és becsukta a szemét. A tenyerét az arca alá dugta, hogy a csomós bútorszövet ne bántsa az érzékeny bőrfelületet.