Nekem is olyan hóembert építs, mint a tiéd!, kiáltottam, és megtapogattam annak a hóembernek a hátát, amit apám magának épített.
Rám nézett, összevonta a szemöldökét, a cigarettát kivette a szájából.
Nem tudod, hogy nincs két egyforma hóember? Csak olyan, hogy az egyiket én építem, a másikat meg te. De ha tiédet is én építeném, az se lenne olyan, mint az enyém. Érted?
Nem értettem.
Visszaszaladtam ahhoz a hókupachoz, amit a magam hóemberének szántam, de sehogyan se akart sikerülni. Nem azért, mintha olyan végtelen topa lettem volna, hanem főképp amiatt, hogy folyton azt figyeltem, milyen hóembert épít apám, és az egyre szépülő hóember látványa egyszerűen lebénította a kezemet.
Apám átballagott az én építményemhez, melléje guggolt, kifújta a füstöt. Úgy nézte, mint a Buksi kutyát szokta, mikor az valami helytelent művel, és beszélni kell a fejével. Apám nagyon tudott nézni égő, fekete szemével, mi tagadás, alkalmanként rám is, és érdekes módon, ebben a nézésben alig lobogott harag, inkább valamiféle lassú tűzű, láthatóan őt emésztő szomorúság, amitől rettentő rossz érzése lett annak, akire nézett, legyen szó Buksi kutyáról vagy éppen rólam.
Persze, egy félig se kész hókupacra hiába nézett így, nem várhatta, hogy a verésnél is jobban fájjon neki a tekintete.
Jó lesz, mondta aztán lassan. Mindenki olyan hóembert épít, lánykám, amilyet tud. És az lesz az ő legszebb hóembere. Érted?
Nagyon sűrűn használta ezt, hogy „Érted?”, mintha belém akarta volna égetni ezzel az egy szóval, amit mondott, mert ha értem, akkor ő megfelelően cselekedett – értem.
Mindez most, Alíz néni és Jakab bácsi aranylakodalmán jutott eszembe. Amikor Alíz nénitől, és húgától, Emíliától megtudtam, hogy bátyjuknak, Tivadarnak, aki az én apám volt, már házassága előtt született egy lánya, akit Margarétának keresztelt.
És amikor megszülettem, anyámtól, engem is Margarétának nevezett el. Két Takács Margaréta, két leány, egy apa.
Vagy kettő?
Mint ahogy apám prédikálta, mindenkinek a sajátja adatik, és az lesz számára a legszebb. Az egyik Takács Margarétának is volt egy apja, meg a másiknak is.
Három évvel felettem járt az iskolába ez a lány, és élesen emlékszem rá, mennyire dühös voltam rá, amiért ugyanúgy hívják, mint engem, azt hittem, ilyen szép nevem csak nekem lehet, a mezők fehér virága, az vagyok én, és akkor tessék.
Alíz néni a kicsit már sükebóka Jakab bácsi mellett ücsörögve ingatta fejét, annyit mondott, Fura dolgok vannak a világom, virágszálam.
Lám-lám, sokan még ma is így neveznek.
Alíz néni azt is elmesélte, még amikor reggel felkeltek, a Jakab bácsival egymásra néztek a hitvesi ágyban, és hitetlenkedve, de széles mosollyal mondták egymásnak, hogy íme, elhussant ötven év, de ők még csak egy hangos szóval sem bántották egymást soha. Hát van ilyen?
Így jutott eszembe, hogy akkor már azt is megkérdezzem, hogy vajon anyám mit szólt mindehhez? Lehetetlen, hogy ebben a picinyke P.-ben ne tudta volna mindenki, hogy apámnak már van egy lánya, és ha ez nem is esett szörnyű súllyal a latba, azt miképp engedhette, hogy saját gyermeküket apám ugyanarra a névre keresztelje, mint azt a másikat.
Ki tudja, hogy működik egy fiatalasszony lelke?, nézett rám Alíz néni az okuláréja mögül hatalmasra nőtt szemmel. Szegény anyád tán azt remélte, hogy az új Takács Margaréta elfeledteti apáddal a régit. Hogy te leszel számára az igazi, s minden és mindenki, aki volt, előző, a házasság előtti életében, az végképp megszűnik számára létezni.
Emlékszem erre a lányra: magas volt, és nem csak azért, mert három évvel idősebb volt nálam. És mintha mindez még nem lett volna elég, a fejét is felszegve hordta, az orrát – nekem úgy tetszett – mintha az égbe bökte volna, és úgy járt-kelt az iskolában. Nem sötétkék, hanem égszínkék vászonköpenye volt, aminek a felső zsebére veres cérnával odahímezték a monogramját. Én is megkértem anyámat, hogy varrja a nevem kezdőbetűit a köpenyemre, de ő azt mondta, az olyan óvodás szokás, hiszen én már nagylány vagyok.
Se anyámnak, se apámnak nem szóltam róla, hogy van még egy Takács Margaréta az iskolában.
Nem is sejtettem, hogy sokkal jobban tudják azt nálam.
Rengetegen voltak az aranylakodalmon, olyan rokonok Németországból, Amerikából és Finnországból is, akikről csak ködös mendemondákat hallottam az eltelt évtizedek alatt, de egyszer-egyszer leesett a húszfilléres, hogy ez vagy az az idős bácsi jószerével kedves ismerősöm, mivel apám vagy apám öccse róla mesélte azt, beszakadt alatt a Rábca, mondjuk, 1946 telén, arról nem is beszélve, amikor szekérrel elmentek látogatóba Cs.-be, ahol száj- és körömfájás miatt karantén volt, és ott ragadtak hat hétre, vagyis szinte ez egész nyarat ott kellett tölteniük, és persze befogták őket aratni, csépelni, nem volt kegyelem meg ingyenélés.
Takács Margaréta nem volt itt az aranylakodalmon.
Mért is lett volna, nem vagyunk rokonok.
Mi, Takács Margaréták.
Alíz néni, már a rétesek fölött lihegve szinte bocsánatot kért, amiért ezt az „információt” (így mondta, felettébb hivatalosan fogalmazva) a tudomásomra hozta, de úgy érezte, hogy ennyivel tartozik anyám emlékének. Anyámat szerette a legjobban a testvérei közül, de sose helyeselte, hogy hozzáment apámhoz, de ő olyan volt, egy ponton túl senkinek sem szólt bele az életébe. Azt tudta, hogy anyám szenvedett a másik Takács Margaréta létének tudatától, ráadásul ő is, nyilván, rendszeresen találkozott is vele az utcán, a boltban, bárhol. Alíz néni tudta, hogy anyám sose mesélte el nekem kettős életem titkát, a néhai zenebohóc öröknek tetsző viccét, miszerint van mááásik…
Virágszálam, tette a kezét a kezemre Alíz néni, aztán ne emészd magad emiatt egy percig sem. Vannak az apák és az anyák és a gyermekeik. Ők egy család, így mondjuk, és közben mégsem. Mindenki külön ember, egyik sem hasonlít a másikra, és titkaink feneketlen mélységekbe hatolnak le. Nem jó bolygatni azokat. Látod, virágszálam, egy aranylakodalmon én már mondhatok ilyesmit.
Töltött egy korty pálinkát, hogy a sok evés után rendbe hozza egy kicsit a hasunkat. Koccintottunk, amikor Alíz nénivel szemben lerogyott a székre egy jócskán kapatos, ragyás arcú öreg bácsi, és már-már könnybe lábadó szemmel azt mondta, Látod, Alízka, ha annak idején hozzám jössz, akkor most minket ünnepelnének…
Alíz néni elmosolyodott, rám pislantott, majd kinyújtotta a kezét az öregember felé. De hát Kálmán, ne mondjál már ilyet, hiszen neked is olyan boldog életed volt a Pannival, vagy nem?
Erre az öreg férfi megvonta a vállát, aztán sóhajtott egyet.
Én pedig ott rögvest elhatároztam, hogy soha nem fogok kutatni a másik Takács Margaréta után, mi történt vele, mit csinál, hol él, miképp él.
Apámat láttam megint a későszeptemberi, melegsárga fények ellenére is a szikrázó hóban guggolni. Hogy is mondta? Az egyik úgysem olyan, mint a másik. Nem szebb vagy jobb, hanem egyszerűen csak más. Érted, lánykám?
Értem, apácskám.