Birtalan morogva öltözött, Olyat teszek, hogy magad is megbánod, ezt dödögte többször is a foga között. A hajnali fenyegetés Zsáknak, az ofőnek szólt, aki néhány perce nyitotta ki a hálóterem falába vájt ablakocskát, a géppuskafészket, hogy jó szokása szerint onnan rikoltozza az ébresztőt.
Némán öltözött mindenki. Kárl is, Birtalan ágyszomszédja, de még így, az öt órai álmossággal aszemében sem kerülte el a figyelmét, hogy Birtalan, fene a bűzös fajtáját, negyedik nap is ugyanazt a fakóbordó inget és sötétkék, magasszárú zoknit húzza fel… Hát, Birtalannak ezt a cselekedetét tényleg ő bánja majd, ha az egész napos túra után lekerül a fiú lábáról a bakancs.
Mert most elsétálnak szépen B-ig, ahonnan Oszi valósi. Ott kapnak kaját, ezt Oszi régóta hajtogatja, hogy az apjáék hány csirkét ölnek ma a tekintetes Zsák úr és kedves fiúk tiszteletére és jóltartására. De ezért a mennyei lakomáért huszonhat kilométert kell gyalogolni. Utána meg vissza. Márpedig itt, a kóterben a második huszonhat kilométer után nem várja őket semmi olyan, ami megszaporázná a lépteiket. Főleg nem az a tudat, hogy Birtalan majd leveszi a cipőjét…
Zsák úr a kártyát tényleg az ördög bibliájának tartotta, csak Kárltól már két pakli magyar kártyát kobozott el, kinézett a géppuskafészken, látta, verik blattot, és már jött is a szózat, ami arról szólt, milyen szomorú, ha valakinek nincsenek gondolataik. Pedig mind a négyen gondoltak valamit játék közben. Olyasmit, mint amit Birtalan morgott, már harmadjára, mert alig tudta kibogozni a cipőfűzőjét.
Zsák úr az ép testben ép lélek örök bölcsességét hangoztatta, és helyénvalónak tartotta, hogy havonta legalább egyszer meghajtsa az ifjúságot. Kárl Feri ebből gyártotta sikeres szellemességét, ami úgy szólt, hogy gép testben gép lélek, és úgy érezte, hogy ez nagyon ráillik Zsák úrra, meg a sok ügybuzgóra, Beneyre, Pinnyére, Pikárra, a törpe Soósra: nekik mindegy, mi volt a kiszabott feladat, teljesítették. Dehogy is átkozódtak, hogy vasárnap öt órakor kell felkelni – érteni vélték, hogy ez is értük történik.
Október huszonharmadika volt, és az őszi opáltájon úgy terült el a reggeli pára, olyan gyengéden és óvón, hogy Kárl, amint ott állt hátizsákjával a nagykapu előtt, úgy érezte, ilyen lehet az is, amikor fátylat borítanak a múltra.
Amint elindultak lefelé a szerpentinen, hogy aztán a domb tövében már tényleg a mezőknek és a girbegurba ösvényeknek vágjanak neki, hirtelen nagyon erős vágyat érzett, hogy ezen a napon, épp most elmesélje, miképp járt az apja ötvenhatban, mert az egy szép történet.
Nonius caplatott mellette, akitől néha irigyelte a nevét, de csak a latin hangzású Noniust, mert amúgy Elemérnek hívták, és ha valami, akkor Elemér biztos nem szeretett volna lenni.
Zsák úr már kiáltozott feléjük, Mittinger, Virág, nem lemaradozni!, és hátraküldte hű segédjét, Baltaváryt, hogy jó kápóként hajtsa a népet, miközben az elöl vele loholóknak azt kezdte magyarázni, hogy a hideg levegőben több az oxigén, ami egy belélegzéssel a tüdőbe kerül, és ez különösen a fiatal, fejlődő szervezet számára elengedhetetlen.
Ma van ám október huszonhárom, vetette oda Kárl Noniusnak, aki mindkét hüvelykujját beakasztotta a hátizsák gurtnija alá, úgy ballagott.
Nonius ránézett.
Tudod, a forradalom, az az ötvenhatos.
Mi van vele?
Pont huszonöt éve tört ki.
Nonius mintha számolt volna, jól mondja-e Kárl, aki nem állt valami nagy matekos hírében. Majd beleegyezőleg bólintott, Ja.
Faterom akkor katona volt, folytatta Kárl, illetve csak most kezdte a történetet, amit annyira szeretett volna elmesélni, leginkább azért, hogy lássa: képes-e úgy, olyan megkapóan előadni, mint az apja szokta egy-egy alkalommal. Nonius bámult előre,
úgy tűnt, nem bánja, ha Kárl szórakoztatja, tán valamivel érdekesebb, mint Zsák úr fejtegetései a menetoszlop élén.
De olyan katona volt, folytatta az apja történetét, aki nem kapott fegyvert, valami büntetőszázad, mert osztályellenségnek számított, tudod, az ellenség keze betette a lábát, meg ilyesmi… Kárl érezte, hogy ez a pompás fordulat az ő szájából messze nem hangzott olyan frappánsan, mint amikor az apja szokta mondani. Nonius nem nevetett, el se mosolyodott.
Erre kicsit elbizonytalanodott, és hadarni kezdett, mint a feleléseknél, ha nem biztos teljesen a tudásában, és azzal akarja leplezni, hogy pörgő nyelvvel összehord tücsköt-bogarat, csak ne hallgasson, mert akkor úgy tűnik, nem tud semmit.
És amikor kitört a forradalom, apám meg néhány haverja, akik muszosok voltak, úgy hívták őket, megszöktek. Csak az volt a baj, hogy pont szembe jött velük egy alakulat, így rögtön elkapták őket, és hajtották valahová máshová, fogalmuk nem volt, merre. Tök nagy sár volt, már kilós koloncok lógtak a bakancsukról, és persze jól be is voltak rezelve, mi lesz. Ja, mert azt meg is mondták nekik, hogy őket most szépek kivégzik. Képzelheted…
Nonius megvonta a vállát, ám nem szólt semmit. Lehet, hogy csak képzelte.
Kárl már nagyon szeretett volna az apja máskor olyan titkosan izgalmas történetének a végére érni. Érezte, nem tudja úgy mesélni, mint saját kalandját a roncstelepőrrel, tavalyról.
Még a lépéseit is meggyorsította kicsit.
Odaértek egy telepre, ahol bezárták őket egy épületbe. Kiderült, valamiféle raktár volt. De ahelyett, hogy kivégezték volna a szökevényeket, a katonák sebtiben továbbmentek. Talán parancsot kaptak, nem tudni, csak az biztos, hogy ott felejtették a foglyaikat bezárva abban a házban. Körülnéztek, és semmi mást nem találtak, hogy mint iszonyatos mennyiségű ládákba csomagolt vermutot. Olyan édes szar löttyöt. És azt itták, napokig, éhség ellen is. Mert nem volt más, kijönni meg nem tudtak. Vagy nem mertek. Csak amikor négy nap múlva rájuk találtak. Akkor előjöhettek, és el is engedték őket, nem volt semmiféle kivégzés. De apám azóta se issza a vermutot.
Nonius most nézett rá először érdeklődve.
Nem issza?
Nem. Azt mondja, az neki a rabság íze.
Akkor igyon pálinkát, mondta Nonius, és ezen az ötletén felnevetett.
Friss telepítésű fenyőerdő mellett baktattak el. Zsák úr elöl megint hátrafelé kajabált. Nézzétek meg, négy-öt év ám, amire ebből karácsonyfa lesz! De így van ez, fiúk, mindennel, csak komoly munkával lehet elérni valamit.
Hol van még a karácsony, te nagyon okos, mormogta mellettük egyszerre Birtalan, akit utolértek az erőltetett menetben. Kárl ösztönösen is a fiú lábára nézett, a sárga, nyersbőr túracipőre, amiben ott rohadt Birtalan négy napos zoknija.
Aztán az villant az eszébe, hát apám se cserélt zoknit akkor, amikor be volt zárva abba a raktárba négy napra, és itta a vermutot. Csak hát az más világ volt. Mégis csak forradalom zajlott, vagy mi a fene.
Felnézett, Kárl észlelte, hogy a hajnali pára felszállt. Fellebbent a fátyol.