A lónyálat tyúklénak hívta. Lehet mondani, kifejezőbb. Nem is itta sose, csak az asztali fehéret.
A mi bányászunk, ahogy apám emlegette.
Sokáig a mi házunk volt az utolsó a domboldalban. Koratavasszal vettük észre, hogy mintha a földből nőtt volna ki, fent, a bokroson valamivel túl, egy kalyiba emelkedik ki, és sátortetős vaskéményéből vidám füstpamacsok pöfögnek az ég felé. Anyát az ilyesmi, illetve bármi változás mindig felettébb felizgatta, és aznap vacsora közben szokás szerint feszült hangulat alakult ki, mert apa csak a vállát vonogatta, és azt morogta, ugyan, mit törődsz te más dolgával, nem falun vagyunk, hogy azt lessük, ki mit csinál. Anya fojtott hangon előadta, hogy Kálmán, ez jellemző, téged magadon kívül semmi és senki nem érdekel, tőled akár a családodat is fenyegetheti bármi veszély, a legfontosabb, hogy békén bevacsorázz...
Anya egyre-másra leste, és így látta is, hogy a földből kinőtt házikó lakója ott közlekedik a környéken. Cseremángiék szolgalmi útján jön fel, nagy, csíkos szatyorral, Tudod, olyannal, mint a hajléktalanok szoktak vonulászni, tudósította továbbra is fojtott, de mégis szenvedélyes hangon apát, kék szerelőruha van rajta és – ezt anya sose felejtette hozzátenni – nagyon gyanús alak. Az „alak” anya szókincsében a súlyos elmarasztalás legfelsőbb foka volt. Az „alak” számomra úgy tetszett, mintha nem is emberről lenne szó, csak olyan alakú, aki így ólálkodik és rosszban töri a fejét. Apát is odavonszolta a hátrafelé néző fürdőszobaablakhoz, hogy nézze, nézze csak, de épp akkor semmiféle mozgás nem látszott, és apa valóban szeretett nyugton megvacsorázni, ha hazatért a klinikáról. Altató orvos, és este hétkor ki szokta jelenteni, hogy majd leragad a szeme. Anya néha megjegyzi, Tőlünk alszol el, ugye?
Anya pontosan tudja, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy apa beadja a derekát. Ez kettőjük játéka, már megvan a maga menete, anya nem sietteti a dolgot, apa viszont tudja, mikor jön el a pillanat, amikor lépnie kell. Ez esetben szó szerint, mert az óhaj végül is az volt, hogy apa vegye a fáradságot, menjen fel a domboldalra, és nézze meg, kiféle, miféle az új, hívatlan szomszéd. Cseremángiék se tudtak semmi, illetve a Petya bácsi annyit mormogott, hogy „valami kivénhedt bányász”. Megjegyzendő, hogy közben néhány nap alatt kitavaszodott. A természet megbolydult, úgy ugrottak ki a rügyek a fák és bokrok ágain, mint a gyorsított felvételű természetfilmekben. A zöld burjánzás, buja fortyogás szinte teljesen elfedte a házikót, ami a domboldalban épült. Talán ez tette még rejtélyesebbé: ott, a láthatatlanban bújuk az az odú, azzal a gyanús alakkal.
Apa vacsora után kerekedett fel, mondván, anyának címezve, természetesen, No, megyek, megnézem a barátodat... Anya az ajtóban állt, mintha apa világkörüli útra indulna, de legalábbis egy veszélyes kalandtúrára, és amikor már a kapuban állt, halkan utána szólt, Nyugodtan mondd meg neki... Apa erre csak legyintett, és anya nem folytatta, hogy mi az, amit apa nyugodtan megmondhat annak az embernek. Bizonyára előre megbeszélték már, ám apa legyintésében benne volt az is, hogy jó, persze, megmondja, de ugyanúgy az is, hogy szó sem lehet róla, esze ágában sincs megtenni.
Anya odament a fürdőszoba ablakhoz és nézett felfelé a nagy zöldbe, de még apát se látta, mert ő oldalról került a bokrok mögötti házikóhoz, az utat meg eltakarták a bozontos almafák. Akkor kezdett el izgulni picit, amikor apa még fél óra múlva sem volt otthon. Rám nézegetett, és úgy kérdezte, Csak nem csinált apáddal valamit az az ember? Mintha ezt nekem illett volna a legjobban tudnom, elvégre az én apám. Neki csak a férje.
De apa nem sokkal később megérkezett. Nem szólt semmit, érezni lehetett, azért, hogy anyát még egye egy kicsit a fene, mi történt odafent. Érdekes módon anya sem sürgette, csak járt a nyomában, mint aki a megváltó hírre vár. Apa kezet mosott, visszatért a konyhába. Visszaült az asztalhoz, mint aki épp csak kiugrott egy pillanatra, és végül is annál fontosabb nincs, mint hogy egy családfő békén befejezze a vacsorát, az mindennek az alfája és ómegája. Biztos nem volt már éhes, mégis vágott még egy szelet kenyeret, megvajazta, de olyan akkurátusan, mint aki kenyérvajazásból most készíti a diplomamunkáját. A kész vajaskenyeret megszemlélte, kicsit megsózta, de azt is lassan, majdhogynem óvatosan, hogy a sószemek is megfelelő eloszlásban helyezkedjenek el a vaj tetején. Aztán a szájához emelte, de ahelyett, hogy beleharapott volna, végre kibökte.
Ez egy jó ember.
Csak ennyit mondott.
Ezzel meg is tört a varázs. Főképp a csönd. Anya, aki állt, és az asztal szélét úgy fogta, mint aki kapaszkodik, rákezdte a magáét.
Ez? Ez jó ember. No köszönöm szépen. Sikerült téged megint bepalizni. De én csak annyit mondok…
Anyának megrögzött véleménye volt, hogy apa a világ legjóhiszeműbb embere, de ez a tulajdonsága egy csöppet sem számít valami pozitívumnak, épp ellenkezőleg. Kihasználják, kiröhögik, és mint most is, bepalizzák. Kik? Hát ők. Mindenki, a gonoszak. Mert a világ olyan, tudjuk meg, hiába képzeljük mi, MI azt, hogy lehet számítani másra, hát nem. Nem tud ő olyan csúnyát gondolni az emberekről, ami aztán be ne következne. És csak figyeljünk, majd meglátjuk. Meg fogjuk látni.
Este apa dudorászni kezdett. Valami régi mozgalmi nóta volt, azt hiszem A párttal, a néppel egy az utunk kezdetű. Néha gyártott saját bejáratú közmondásokat, többek között ilyen volt a „Lónak négy lába van és mégis van egy farka”, és e sorban a ma estére rendelt bölcsesség így hangzott: az emlékezés annyit tesz, hogy nem felejtünk. És egyszerre fújni kezdte a pártnótát, teli tüdőből.
Anya bejött a konyhából, kezében demonstratívan a törölgető rongyot lobogtatta. Ilyenkor, egyszer-egyszer, belőle is kibújt valamiféle ösztönös szarkazmus, holott nem annak szánta. Mulat az úri középosztály?, kérdezte, és csapott egyet a ronggyal, mintha apát ezzel el lehetne hessegetni, mint egy kellemetlenkedő, túl hangosan zümmögő legyet.
Apa egyszerre elhallgatott, megmarkolta a rongy csücskét.
Ez egy jó ember. Szerencsétlen sorsú, de jó. Ernőnek hívják.
Ernő, felelte erre anya, mintha ez a név mindennek a betetőzése lett volna. Kirántotta apa kezéből a rongy csücskét.
Ernő, a bányász pedig ott élt – velünk.
A nyár lett ennek a jó-ember-Ernőnek az évada. Remegett a levegő, az alkonyok belenyúltak az éjszakába, és a fények lassan olvadtak bele a kékségbe.
Néhány nappal apa látogatása után hangzott fel először a rekedtes énekhang a házunk feletti dombról. Vörös Csepel, zúgjon a hangod, Váci út, felelj neki…
Mi ez?, kérdezte anya, aki a napi munkálkodás után szívesen kiült a teraszra, felrakta a lábát a szemközti székre, és bekapcsolta szeretve dédelgetett rádióját, mert onnan megtudható volt a világ valósága.
Az Ernő, felelte erre apa, olyan természetességgel, mintha egy Placido Domingo koncerten jelezte volna: a Placido.
Mégis, hogy képzeli?
Énekel.
És? Azt hiszi, már minden lehet?
Szerintem nem hiszi.
Hát akkor?
Épp ezért örül, hogy énekelni lehet.
Na szép, jelentette ki anya megfellebbezhetetlenül.
Nem szép, ismerte el apa, de ha ettől boldog…
Boldog!, csattant fel anya, mint akit ez a szó, hogy „boldog”, kígyómarásként ér. Egy ilyen alak nem lehet boldog. Mért pont egy ilyen alak lenne boldog, ha egyszer…
Közben Ernő már azt dünnyögte, hogy Fel, vörösök, proletárok… Apa a fejét billegtette és dúdolta bele az éjszakába a dallamot, mint egy trubadúr tücsök.
Apa a későbbiekben is fel-feljárt a kalyibához. Néha vitt magával egy üveg jobb fajta bort, hogy a mi bányászunk ne csak a kupakos asztali fehéret igya. Mondta Ernőnek, hogy szoktuk hallani esténként, ahogy énekel. Nem tudni, erre Ernő mit felelt, minden esetre, rendületlenül dalolt. Egy este még anya is azt találta mondani, amikor felhangzott Ernő gajdolása, hogy már hiányzott volna, ha nem zendít rá. Igaz, mint anyánál sokszor, ezt úgy is lehetett érteni, hogy egy csöppet sem bánta volna, ha aznap este csönd marad.
Mint ahogy augusztus végén tényleg csönd lett. Éppenséggel azután, hogy a kert végében liluló szőlőfürtök magasából magasra szárnyalt a szovjet himnusz utolsó sora, miszerint… győzelemről győzelemre viiiigye… És még anya is hozzáfűzte, hogy Hát, nem vitte győzelemre, hála a jó égnek. Apa pipázott, a pipa szárát úgy fogta bal keze mutató és középső ujja között, mint a cigarettát szokás. Szippantott egyet, és azt találta felelni, Legalább ez az Ernő még örömét leli benne, hogy bőgheti bele az éjszakába.
Utána jött a csönd.
Véget lett a dalnak. Másnap este se hangzott fel Ernő hangja. Se utána.
Apa és anya ültek kint a teraszon, szólt a rádió. De anya volt az, aki rendre kikapcsolta a készüléket, és fülelt, mikor kezdődik meg a koncert. Nem kezdődött. Visszakapcsolta, de érezhető volt, képtelen odafigyelni a műsorra. Apára pislogott. Tőle várta, tegyen végre valamit. Elvégre az ő bányásza volt leginkább ez az Ernő, még ha többes szám első személyben is szoktuk emlegetni.
Apa a harmadik Ernő-ének nélküli este ment fel a dombra. Rögvest ébredés után, kora reggel. Szombat volt. Anyával ugyanúgy ott álltunk a fürdőszobaablak mögött, mint három hónappal korábban, amikor apa először kereste fel a szomszédot. Ugyanúgy nem láttuk, mint mászik fel az immár barnuló szélű levelekkel sűrűsödő bokrok között, fel, ahhoz a kalyibához, ahol egy boldog-boldogtalan bányász élt.
Csakhogy már nem élt. Olyan egyszerű ez. Szörnyű, hogy milyen egyszerű. Ahogy apa ott állt aztán a kertkapuban. Azt éreztem, mint egy filmszereplő, olyan most. Így szoktak állni, akik halott emberre lelnek. És persze sajnálják. Anyára néztem, aki a szája elé kapta a kezét. Holott apa nem szólt egy szót sem. Csak állt. Úgy állt. Lógó karral, görbedt háttal. Anya megértette. Szegény, ezt mondta halkan a tenyere mögül.
Aztán intézkedni kellett.
Este a teraszon nem kapcsolta be senki a rádiót.
Csöndesen ültek ketten, mint akik a hallgatásból értik meg egymást a legjobban.
Apa mégis megszólalt egy idő után.
Énekeljünk?
Anya felkapta a fejét. Hát jó, énekeljünk…, egyezett bele.
A Munkás gyászinduló? Megvan?
Melyik is?
A zsarnokság dőzsölt és ülte torát, kezdett bele apa.
Még szép, pont ez ne lenne meg…
És elkezdték fújni halkan, ketten, Ernő emlékére. És betársultak hozzájuk a késő nyári tücskök és kabócák, bele, az immár végtelen éjszakába.