Beült mellé a padba, az új lány. Ott volt üres hely.
A tanárnő, alig hogy az osztályba lépett, szinte felkiáltott. Nézzenek oda! Ti aztán jól megtaláltok egymást, a két Bella.
A két lányka összenézett és önkéntelenül is mosolyra húzódott a szájuk. Addig mindketten azt hitték, rajtuk kívül nincs még egy lény a földön, aki Bella lenne. Ez a szeptemberi reggel megpecsételte sorsukat.
Kicsiny Bellának hívták a régi lányt, Mérő Bellának az újat, aki az ország távoli sarkából költözött ide a szüleivel. Egymásra néztek, és a szívük csücskéig elmosolyodtak. Kezdődhetett az ötödik osztály, immár felsősök lettek.
Olyan volt, ez mintha egyre mélyülő barátságuk a „Bellák világa” lett volna. Ahol minden egy picit másképp történt, mint az igazi világban, ahol testi valójukban voltak jelen, ahol közben, álcázva mindent, ültek szépen az órán, feleltek, radíroztak, ceruzát faragtak. Ezt el kellett végezniük, ez volt az ára annak, hogy a „Bellák világában” senki és semmi ne zavarja őket.
Egyszer csak kitalálták a Redőnyözést. Szigorú dolog volt ez, hiszen a többiek butaságát mérték, azt, ahogy egyre lejjebb ereszkedett valakinek a fejében a redőny s lett ezáltal mind sötétebb. Lesték, ki milyen butaságokat mond órán. Ha felhívnak valakit, nyökög-e, forgatja-e a szemét a plafonra, potyognak-e ki a száján a fertelmes ökörségek. Kategóriák voltak. A Kerítés, a Nagykapu és végül a Lipótmező. Oda kapott beosztást, aki végtelen agylágyulásról tett tanúságot. Jöjjön, kinek nincs lakása, vár rá a bolondok háza!, fújták hazafelé menet a rigmust, miközben rúgták a vadgesztenyéket.
Gondosan adminisztráltak mindenkit, aki a Redőnyözés tárgykörébe esett. Jóindulatukat se lehetett elvitatni, hiszen még felszólító levelet is írtak a rohamosan végzetük felé haladóknak, úgy mint, Figyeljél, már, te Imi, szedd össze magad kicsit, különben egykettőre a Lipótmezőn végzed! Más kérdés, hogy ezeket a leveleket nem juttatták el az érdekelthez, csupán maguk számára archiválták, s hagyták, hogy szerencsétlen Imi és mind, a többiek a bolondok házában végezzék, mert teljesen lehullott náluk a redőny.
A „Bellák világának” alakuló mindennapjaira Kloss kapitány és Stirlitz is rányomta a bélyegét, a titok és a titkos küldetés a tizenegy éves lét egyik alappillérévé vált. Újabb és újabb levelek íródtak, amik a hazafelé vezető út mentén álló emeletes házak bádog postaládáiba kerültek. Apró spirálos noteszba, vékony hegyű ceruzával vezették, mely állampolgár, mikor és milyen tárgyú levelet kapott. Tisztelt asszonyom, figyelmeztetjük, hogy a férje tegnap délután majdnem a tilosban járt! Legyen résen! Vajon hogy s mint olvasták ezeket az agyafúrt üzeneteket, amik kitépett füzetlapon, gyermeki írással jelezték a felnőttek világának, hogy a titkok velünk élnek, teljesen soha nem szabadulhatunk meg tőlük.
Fő művűk a Kozsehuba-féle baszószék volt. Ennek az ördögi szerkezetnek a pontos, mérnöki terve is egy spirálfüzet cakkos szélű kockás oldalára került fel. Ki mit tudott, ki mit látott otthoni könyvekből lesve, azt beleadta. Az alkalmatosság leginkább egy nőgyógyászati fekvőszékhez hasonlított, ami egy vízszintes rúddal egészült ki. Sokat törték a fejüket, hogy ez a rudat miképpen lehetne ügyesen ide-oda mozgatni a szék síkjával párhuzamosan. Nem vihogtak összevissza, komoly tekintettel hajoltak a papiros fölé. És hogy ki volt Kozsehuba? Ő volt maga a titokzatosság.
Kicsiny Bella, nevét meghazudtolva a legnagyobb lánnyá nőtt az osztályban. Kifejlődött nőiessége is, bár az arca megcsúnyult, a bőre pattanásos-kelésessé vált, a haja vékonyszálú és zsírosodó volt. Viszont a karja, a keze és a lába maga volt a tökéletesség, legalábbis Mérő Bella a tornaöltőző szentélynek aligha nevezhető közegében úgy érezte, csakis művészi alkotásokon látni ilyen végtagokat, márványból faragva, reneszánsz ecsettel festve, hófehéren. Nem is nevezte másképp, csak hókarú Nauszikának – mert akkor meg épp az Odüsszeusz-sorozatot vetítette a televízió, onnan kölcsönözte a nevet. Mi tagadás, irigyelte Kicsiny Bella „faragott” kezét és lábát.
Kicsiny Bellának lett először fiúbarátja is, és addigra a két Bella olyannyira összetartozó világot alkotott, hogy úgy lehetett venni, ez a Szabó Marci nevű nyolcadikos mindkettőjük barátja, vagyis neki a két Bella a barátnője. Holott beszélgetni csak Kicsiny Bellával beszélgetett, vele „járt”, ami szó szerint volt értendő, mert csupán sétáltak, járkáltak és beszélgettek. De Kicsiny Bella minden egyes elhangzott szót elmesélt aztán Mérő Bellának. És aznap, amikor azt közölte, hogy a Szabó Marci már nincs meg, vagyis nem járnak, nem járkálnak többé, Mérő Bella zokogásban tört ki, arcát a két tenyerébe rejtette, s úgy rázkódott a sírástól a teste, hogy a hátán ugrált tőle hosszú, vastag copfja. Kicsiny Bella azzal vigasztalta, nem érdemes sírnia, a boldogság nem valaki harmadik személyben, hanem csakis kettejükben rejtezik.
Mégis, „közös” szerelmük elvesztése jelentette a határvonalat. Ösztönösen megérezték, hogy lehetnek bármennyire is egymásba olvadó testi-lelki barátnők, külön életet élnek, külön genetikai kóddal ellátott örömökkel és fájdalmakkal. Amit egymással megoszthatnak, az leginkább a vágy, hogy szeretném veled megosztani azt, amit nem lehet: tudj róla, annyira szeretlek, mindenem a tiéd, az is, ami soha nem lehet a tiéd.
Így vált a két Bellából lassacskán újból egyik Bella és másik Bella. Az idő pedig, mint régi szokása, amit egyik kezével felépítgetett és szép simára formázott, a másikkal, mintegy szórakozásképp, elmorzsolgatta az ujjai között.


* * *


A professzor felnézett a könyvből.
Most? November végén, nyuszikám?
A díványon vékony nő ült törökülésben. Tépettre vágott haját élénkvörösre festette. A nyaka köré a szobában is horgolt sálat kötött.
Mért is ne. Szép idő van. Menjünk. Azonnal!
Azonnal!, ejtette az olvasószemüvegét a könyvre az őszes szakállú férfi.
Jó, nem azonnal. De holnap. Én már mindent tudok rólad. A két házasságodat, a három gyerekedet, Amerikát, az egész életedet. És te rólam? Szinte semmit…
Ugyan már, nyuszikám. Hiszen kívülről-belülről ismerlek. Mit gondolsz, nem tudom, kit szeretek?
A férfi rácsukta vastag könyvet a szemüvegére.
Aha…, felelte a nő, és beletúrt szerteálló frizurájába. Talán azt a Bellát ismered, aki órákra kezdett járni hozzád, és akivel két éve együtt élsz. De a többit? Az előző harminc évet?
Hiszen szoktál mesélni, nem?
Szoktam, de alig kezdek bele valamibe, arról neked mindig eszedbe jut egy másik történetet, ami veled esett meg, és az, ami veled esett meg, rendszerint sokkal érdekesebb és izgalmasabb, mint amit én mesélnék.
A professzor mosolyogva csóválta a fejét.
Szóval én egy ilyen lehetetlen alak vagyok.
Nem vagy lehetetlen, egy szóval sem mondtam. Azt állítottam, hogy nem ismersz eléggé. És ha nem ismerünk eléggé valakit, akkor nem is tudjuk szeretni annyira, amennyire szerethetnénk.
Ó, hát innen fúj szél. A kisasszony nincs eléggé szeretve!
Igenis!, legyezett egyet a horgolt sál lecsüngő végével. Engem mindennél jobban kell szeretni, tudja meg, maga szőrmók bácsika. Azért hívnak Mérő Bellának, mert én mérek ki mindent! A szerelmet főképp. Tetszik érteni?
A professzor felállt, odalépett a nőhöz. Két kezébe fogta a fejét, és belepuszilt a hajába. Úgy morogta.
Ugyan nagyon buta vagyok, ezért is választottak be az akadémiába, de ezt még én is megértettem.
És ne a fejivel ércse ám!, mondta a nő kissé elváltoztatott hangon, miközben átkarolta a föléje hajoló férfi derekát. Hanem a szivivel ércse, ércse?


* * *



Járták az utcákat. Úgy sütött az alacsony novemberi nap, úgy fénylett minden, mintha csak tudatában lettek volna a házak, az utcák, hogy most mutogatják őket. Nem feltétlenül szépnek, sokkal inkább a múltból felragyogónak kell lenniük.
És a nő mesélt és mesélt. Holott nem hitte, hogy az a kislány, akiről, íme, „mindent” elmond, az ma is ő lenne, a mostani Mérő Bella, aki sétál a régi helyszíneken és a lelke egy merő emlékezés. Mégis annyira jól esett beszélnie, sokat, csapongva kissé és szabadon, mintha ez lenne az ő nagy tudománya, mert ebből a tárgyból, Mérő Bellából egyedül ő a professzor, és most előadja a mellette lépkedő és hallgató férfinak, aki meg nem engedhető módon semmit sem tud. Hiszen azért jöttek, mert Mérő Bellából nagyon buta, Mérő Bellából sose lenne akadémikus.
Megkeresték a régi házat. Még most is látszik az első emeleti fürdőszobaablak alatti beázás, amit ő okozott a csempe mögötti lyukba való mérhetetlen zuhanyozással. A professzor megcsókolta a kezét, Hát ezzel a kézzel tetszett olyan szertelenül zuhanyozgatni?
Járták az iskolába vezető útvonalat.
Itt dobáltuk be végig a figyelmeztető leveleket. Házról házra. És errefelé sétálva ötöltük ki a Kozsehuba-féle baszószéket, hú, de komoly dolog volt az!
A professzor a szája elé tette a kezét, mint aki most agyonszégyelli magát. Addig örüljek, amíg erre a székre nem lesz szükség, ugye?
Több komolyságot!, emelte fel a mutatóujját Mérő Bella. Gyorsított a léptein, úgy érezte, még temérdek sarok, ablak, pad van hátra, amit végig kell mutogatnia.
Az iskola. Nagy kapu, hatalmas kilincs. A folyosó falai hosszúkás, fehér kővel kirakva. A professzor azt találta mondani, Hisz ez olyan, mint egy kórház, mint egy tekintélyes, előkelő kórház.
Ó igen, belém oltották a tudást!, tett egy nagy ívű mozdulatot Mérő Bella. Felnevetett, ám a professzor az előző intésnek megfelelően komoly maradt, és meghajolt e tudás előtt.
Ugyanoda ültek be vacsorára, ahol valaha az előfizetéses ebédet ették a lányok, a négyes asztaltársaság. Csokornyakkendős pincér szolgálta fel a 14,70-es menüt. A Rácz Évi nem szerette az ischlert, odaadta nekünk, osszuk el, három felé. Mi ketten, a mérnöki pontossághoz szokott Bellák, elővettük a szögmérőt, úgy jelöltük be, kinek mennyi jár.
A professzor a szakállában babrált. És mondd csak, nyuszikám…
Na, mit óhajt még tudni ez az eminens diák?, nézett rá a nő, kezét a teásbögrén melengetve.
A másik Bella…
Mi van vele?
Épp ezt kérdezem. Mi van vele? Csak volt és már nincs?
Valahogy úgy. Van még, de leginkább nincs. Azután, hogy én eljöttem innen, évekig leveleztünk. Olyan leveleket tudtunk küldtünk egymásnak, hogy csak úgy sisteregtek a sorok. Le mertük írni minden gondolatunkat, érzésünket, vágyunkat. Kicsit gyónásszerű is volt. Bella bevallja Bellának, miképp is áll a világ dolgaival. Aztán jött…
A nő itt elhallgatott, a szájához emelte a bögrét. Sokkal tovább tartotta ott, mint amennyi ideig egy kortyolás tart.
Mi jött?, kérdezte meg a professzor kis idő után.
Nem mi, hanem ki. A Szabó Marci. Már volt róla szó. Nem emlékszel, Pistike? Akkor egyes. Szabó Marci volt az első lovag, még a suliban. Bella ebben valamiért a sorsot látta. Hogy újból eléje vezényelte a Szabó Marcit. Ő volt az első, és ezek szerint az egyetlen, csak akkor még nem volt rá szeme. Bele akart szeretni, hát beleszeretett, hozzá akart menni, és hozzáment. Technikus lett ebből a gyerekből, szerelőként dolgozott. Bella akkor végezte el a tanítóképzőt. És ettől fogva semmi sem úgy történt, ahogy kellett volna. Bár, tudj’ isten, van-e olyan, hogy bárminek is bárhogyan kell történnie. Kiköltöztek a férje falujába, ott legalább volt hol lakni, kapott állást. Három év alatt szült három gyereket. Közben egyszer csak megszűnt a Szabó Marci munkahelye. Otthon ült álló nap. Pálinkát főzött, megitta. Fát aprított, levágta két ujjának a végét. Bella a gyerekekkel foglalkozott odahaza és az iskolában egyformán. Azt éreztem: megállt az élete. Se előre, se hátra. Ami hülyeség, hiszen a napok és az évek telnek. Ha eszembe jutott, azt gondoltam, szegény Kicsiny Bella, hát egy kicsiny boldogság sem jut a számodra. És biztos nem volt igazam, mert akinek gyerekei vannak, sose lesz kicsinyt sem boldog.
A professzor szakállban babráló ujjai kitéptek egy szálat.
Sose látogattad meg?
De, egyszer. Ültünk egymással szemben a konyhában. Egy nagy fazékban rotyogott valami. És mi, a két Bella, akik egyek voltunk, és a legincifincibb gondolatunkat is közöltük egymással, alig tudtunk kinyögni egy-egy ép mondatot. Amikor eljöttem, ahogy vitt a vonat, rángatta előttem az őszi tájat, rájöttem. Azért nem beszéltünk, mert feleslegesek voltak a szavak. Minden látszott. Mindent lehetett tudni. Úgy éreztem, mindent tudok. Ami volt, azt azért, mert emlékszem rám, és azt is, ami van és lesz. És ez rettenetesnek tetszett.
Hát igen, mondta halkan a professzor, és lángra lobbantotta az öngyújtóját. Tényleg szörnyű tud lenni, ha az ember azt is tudja, amit nem akar.
A hosszú, ősz szőrszálat a lángba tartotta, ami egy pillanat alatt elizzott a semmibe.