Aki reggel távozik a lakásából, valaha is hazatalál-e?
Legyen belőlem Ulüsszész Jenő, megvívom a mai napra rendelt nagy élet-csatát, aztán csak megyek, megyek, és nem találom többé a helyet, ami az enyém, ami otthon, hanem meg kell elégedjek bármivel, bárhollal, lezöttyenve, körül se nézve, köpönyemet magara terítve motyoghatom magam elé, íme hát, megjöttem, feleim. Haza? Hazárd? Ha van ajtód, jól magadra zárd. De vicces.
Reggel nézem ezt az arcot. Negyven éves, kérem szépen, az már valami, a bölcs mondás szerint ekkora mindenki felel a saját ábrázatáért, hát nézem, felelek-e, ha kérdez ez az arc, meg tudok-e felelni neki. Negyven év, aranyoskáim, a kommunizmus tartott ennyi ideig, történelmi lépték ennyi idő, erre nem lehet azt mondani, huss, elrepült. Pedig minden elrepül, hús, csont, lélek, mind elrepül. Jó nekik, repülni, azt hiszem, jó.
Ulüsszész Jenő a könyvelőnél kezdett, pöcsétet kellett nyomnia egy papirosra, amit a szentséges hivatal csak így von kebelére, és jól van ez így, nem lehet mindig arra gondolni, hogy „elrepül”, a dolgok nem repülnek, a dolgoknak menete van, mint a csavarnak, a dolgokat így ismerjük, nem lenne jó összezavarodni. A könyvelőnő egy közeli utcában lakik, amit egy elcsatolt városról neveztek el, és a ház, ahol irodája működik, gettóként szolgált, Ulüsszész Jenő most arra gondol, tán ezért festették a ház falait kanári sárgára. Ez lenne az emlékezés? Azokra, akik elrepültek? Állok fázósan, várom a kilenc órát, süt a nap, a téli nap, körbeölel a hideg fény, minden sárgán ragyog. A könyvelőnő már előkészítette az iratot, csattan a pöcsét, vidáman dolgozik a kéz, miután kiderült, hogy ezúttal a féltnél jóval kevesebb pénzt kell átutalni az összevont szemű hivatalnak, tehát a dolgok menete, csavaros gondolkodással imitt-amott módosítható. Főképp ha Ulüsszész mindeközben tisztában van vele, hogy minden és mindenki repül. Van hozzá képe, vagyis negyven éve viselt arca.
A városházára siet. Biztossági ülést tartanak, ahol olyasmiről folyik a szó, ami momentán érdekli. Nem nagyon, nem vág a húsába, nem személyes élet-csatája ez, csupán figyel, szépen ül párnázott székén, füzetébe feljegyzéseket tesz, átmosolyog a terem másik végébe, fejet biccent, bólogat. Buzgón ír, ügyelve arra is, hogy utóbb képes legyen elolvasni saját kézjeleit. Van némi indulat a teremben tartózkodók között, akarások feszülnek egymásnak, itt is, ezúttal is szó esik pénzről, ám azt „forrásként” emlegetik, mert úgy szakszerűbb, s nem azért, mert úgy szebb. Ulüsszész érzi, hogy miközben az alacsony, téli nap betűz a szobába, és hunyorgásra készteti azokat, akik szemben ülnek az asztallal, most is évek telnek, bármi, ami kimondatik, de még az is, amit elhallgatnak, nem a jövőt, hanem a múltat gazdagítja. Negyven év, istenem, mennyire nem szeretném, ha végig kellene olvasnom az összes szót, ami valaha kihullott a számon. Néhányan a hátát lapogatják, rég láttunk, Ulüsszész, mondják, merre kujtorogtál?
A redakcióban, hát bizony ott. Papi bácsi valaha hátralökte csapzott fürtjeit, szívott egyet az orrán, és kimondta százezredszer, mert őt is kínozta, és gondolta, tán ha mondja, nem olyan alattomos, Barátocskáim, a tegnapi újságnál nincs semmi, ami halottabb lenne. Csakhogy a tegnapi újságot is meg kell írni, abban a szent hitben, hogy holnapi újság készül, hiába, hogy csupa-csupa tegnapi és halott ügyek krónikájával jelenik majd meg.
Ha belenézek a számítógép képernyőjébe, egy negyven éves ember néz vissza belőle, számlálhatatlanul sok vezércikk, nagy riport, kis színes, hírfej és interjú alakította ilyenre az ábrázatát, agytekervényei telexkopogással és sima szavú fax- és e-mail üzenetből állnak össze. Csak abba a csapdába nem szabad esni, hogy bárki is kijelentse: íme, valaki, aki mindent tud!
Ulüsszész Jenő szívesen, tehát szívéből zengi hogy s mint volt. Szépen, mívesen, könnyfakasztóan tudja. Csak elhinni nem szabad.
Korán sötétedik, az aranyaló nap egyre kisebb lesz, s végül, mint egy, csupán véletlenül megcsillanó gombostűfej tűnik el a hegyek mögött. De tán jól is van így, tán méltó is e sötét. Egyszerűbbnek tetszik sok minden. Az a – mi másnak lehetne nevezni? – hír, hogy holnap temetik a Sanyát. Aki…, Ulüsszész legszívesebben legyintene, a nekrológ, hát kérem szépen, az is egy műfaj. Hagyja inkább, hogy a dobhártyáján kopogtasson a Wohltemperierte Klavier, a jóféle bánásmód, igen, akkor repül igazán jól az idő. Tudnillik a Sanya… Legyint. Átkozottul nehéz történet ez, ezzel kurva hazatéréssel. Görbe orra volt, mert eltörött neki, és folyton vitázott a Sanya, hadonászott a cigarettát tartó kezével. Rettenetes, hogy mindenképp mondani kell valamit. És akkor ennyi a negyven éve, ami el…
Elindulok a sötét városban bolyongani. Nyakamba akasztva pen-drive, a fütyi, ahogy magyarul mondják, azon minden rajta van, ami kell, kettőszázötvenhat megabájt. Ó, vajon mennyi bájt rejtek én magam? Arcom leírhatatlan, hiába lesek a visszapillantó tükörbe, látom azt, akit ismerni vélek, akiről el kell hinnem, hogy ugyanaz, annyi éve már, most így néz ki, így néz rám, voltaképp nincs mit tenni, tessék szépen előre nézni, figyelni, kicsit lefagyott az úttest, ilyenkor könnyen összejön egy csattanás.
Ulüsszész a borbélyszékben. Szemüvegét letette, a tükörben, maga előtt, alig egy méterre, semmit se lát. Illetve látja a foltokat, aki egyrészt ő maga lenni, meg Feri bácsi, aki épp húsz éve a fodrásza. Eljátszik a gondolattal: akkor, amikor először ült ebben a székben, és megszabadul akkori hajzatának egy részétől, a húsz év meg az egészet jelentette, most már csak a felét. Miféle infláció ez? Mi lesz több, mi lesz kevesebb? Az a temérdek haj, ami belőle nőtt ki. Szokta nézni Ulüsszész, amint összesöprik a hajat a vendégek után, nem egyszer eszébe jutott már, lehet, hogy tényleg minden felesleges? Frizura, szépség…, az arc. Jönne egy nagy szél, vinni a kupacokba terelgetett hajakat, mind elrepülne. …Olyan messze van egymástól, mint a nagylábujjam a kisujj a kezemen, mondja vágás közben Feri bácsi, és nem tudom, mire érti, talán ezért felelem, kissé kötözködve, De hát a kisujját könnyen hozzáérintheti a nagylábujjához, nem? Az is igaz, Ulüsszész uram, igaza van, egyezik bele készségesen az idős fodrász, és fen egy sort a beretván, mielőtt kiszedi a nyakból a rakoncátlan pihéket.
Hát akkor? Kész? Csak mert este van? Mert szép vagyok? Nincs más dolgom? Hiszen most jön a java: hazatérni. Ulüsszész zavartan köhög, zörgeti a slusszkulcsot, leejti a hártyásodó pocsolyába. Az autórádióból vers kúszik elő, ó, süllyedő Atlantiszom, mit iszom?, minden szóban ott rejtezik egy másik, hát akkor jó, menjünk haza… Hm? Erre mit mondok, hogy „haza”, mi rejtezik benne? Ulüsszész, felelj: Hogy az a…!