El van veszve, aki álmodik?
Vagy csak büntetését tölti?
Ahelyett, hogy imádkozna. S azonnal fölébredne, ha kísérteni kezdik azok a messzi képek. Hogy van belőle egy másik, egy valaki, akibe el lehet merülni, mint egy feneketlen tóban…!
Hideg kacagás.
Hideg kövek. Csúszás-mászás-fényesek. Tessék megcsókolni őket. Hajnalban, csontkék fényben.
Különben…
Különben minek van hajnal, ha nem ezért.

Sok ilyen éjszaka és hajnal telt el. Körbetekeredtek rajtam, ahogy a Föld forog, körbetekertek, mint múmiát a titkos levekben pácolt gyolcs. A szél elállt, az ablaktáblát most első éjszaka nem verték a sötét, bütykös ujjú ágak, mik az ég felé tekintve rázkódtak könyörgőn.
Nem volt más választásom. Álmodnom kellett. Persze, nem így. Nem egy szobáról volt szó, egy ágyról, paplanról, párnáról, rég nem erről. Még csak nem is nyitott vagy csukott szemről, nem testről… Ha szigorú bírám előtt állnék, akkor is azt mondanám, hogy ártatlan vagyok. Talán gyönge, de ártatlan – legalábbis a tudatlanok és mit sem sejtők ártatlansága nyomta lelkemet.
Álmomban márványtól és ragyogástól kongó teremben álltam. Úgy képzeltem, ez egy palota és én most ezzel együtt nagyon messze vagyok. Hogy kin múlott mindez? Bizonyos, hogy nem rajtam, sem a padlón nyúló és a falra is fölkapaszkodó árnyékomon, nem. Hisz annyi fény volt mindenütt, annyi szikrázás és tisztaság, hogy ez a belőlem álló és rajtam túlnyúlóan folytatódó sötét folt igazából annyi sem volt, mint a legtisztább égbolton egy pici pupilla-pont.
Valahonnan, a gomolygó, csak a szemgolyó fényeivel vetekedő fehérségből, mintha hirtelen szabadon engedték volna őket, tarka kutyafalka rohant át a vörösmárvány padlón. S tükröződtek a tükrös mennyezeten. Hátam mögött eltűntek, majd újra visszanyargaltak. Körmük kopogott a kövön, szertelen kergetőzésbe fogtak, csúszkáltak, nem tudtak a síkos padlón megállni, fölbukfenceztek. Éles vakkantásaik a levegőben siklottak velük együtt.
Már majdnem tettem egy lépést előre (?, vagy valamerre; az álomban nagyon nehéz kérdés, mikor lép az ember épp előre), kicsit megdőltem, mikor, varázsütésszerűen, elég toppant a férfi. A férfi, akinek nagyon is jól ismertem az arcát. Mondhatni: régről. Ez az alkalom esetünkben azonban nem támaszkodhatott holmi valahai bizonyosságra, cimboraságra – egy álom mindig hiúbb ennél és követelőzőbben hisz saját tökéletességében. Égőpiros pulóvert viselt a férfi és fehér nyári kalapot. A kalap karimája árnyékot vetett fél arcára, de így is láttam, hogy merőn néz, fürkészi arcomat. Házmester lehetett volna e pillanatban, egy fogorvos, tán író, akit semmi más nem érdekel, mint hogy miként történek én. Pontos vagyok-e illő. Hogy komolyan veszem-e ezt az egészet.
– Na látod – mondta sokára, és hosszú cigarettára gyújtott. Lassan eregette ki a füstöt az orrán. Egyre csak nézett, kissé nyitott szájjal. Még fejét is oldalt bólintotta, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha elmosolyodna, de vagy fegyelmezte magát, vagy én láttam rosszul. A kutyák a háttérben viháncoltak. Árnyékom magasabbra mászott a falon. A férfinak nem volt árnyéka. Átsütött rajta a nap, izzott belülről, egy pillanatra sem mertem volna megérinteni.
– Elképesztő, hogy ekkora helyen ennyi fény tud lenni – mondta aztán. – Nem látod? – Dünnyögtem valamit. Nem szoktunk mi (csapdába esés!!!) ilyesmiről beszélgetni ezelőtt. – Remélem, nem félsz tőle? Van, aki fél a fénytől. Egyszerűen rüheli. Feléje böködő késektől nem rettegne ennyire.
Tovább szívta a cigarettát. Én csak toporogtam. A focit nem mertem szóba hozni, bármennyire is szerettem volna. Hanem hogy az öreg Flóris… szóval, hogy meghalt az öreg, úgy éreztem, nem hagyhatom szó nélkül. Mégis csak ő nevelt minket, közülünk mindenkit, engem és a férfit is. Hogy az életben két dolog van, maga az élet és azon kívül csak a foci. „Urak, gyalázatos világ lesz az, ha egyszer majd ez nem így lesz.” Mindenki úgy hitte és tudta, hogy az öreg Flórist nem is annyira az élet, mint a foci élteti. És most… mostantól nincs többé. Hát eljött volna az a bizonyos gyalázatos világ?, ettől féltem. Ám mielőtt megszólalhattam volna, mintha valahonnan – ha ugyan van „valahol” – ellökték volna, fehér abrosszal terített, guruló asztal indult el felénk, s pontosan kettőnk közé érve megállt. Két szék is került, de nem volt ez varázslás, csoda, sokkal inkább e sok-sok rendkívülien fénylő pillanat szinte természetesen s nagyon is kellemesen megvalósuló lehetősége. Bár mindezt inkább csak a férfi viselkedéséből szűrtem le; én hajlamos lettem volna (ha csak magamban is) megjegyezni, olyan ez, mint az álom.
Az asztalon fonott kosárkában pirítóskenyér állott, s egy üvegtálban hatalmas, sárgára főtt velőscsont. A férfi hellyel kínált, ő fölhúzta piros pulóverének ujját, s az ingét is föltűrte. Fehér asztali kendővel körbetekerte a vaskos csontot, és a csuklójára mért, szakértelemről tanúskodó ütésekkel kezdte előcsalogatni a velőt öröknek vélt lakhelyéről. Egészben maradva, halkan és súlyosan csúszott ki a tányérra. Elámultam a férfi precíz szertartásán, mivel eddig csak füstös kocsmákban ücsörögtünk együtt az öreg Flóris társaságában a meccsek után, s hadonászva, hangos kajabálással vitattuk a történteket, sört ittunk, s ha nagyon megéheztünk, pogácsát vagy olcsó sárgaborsófőzeléket ettünk, hozzá feltétként pörköltzaftot. A férfi soha, egyetlen szóval sem mondta még addig, hogy őt ennyire izgatná, ennyire szeretné a velőt.
– Velő – mondta, rám nézett, s mintha megint elmosolyodott volna, de bizonyára megint nem mosoly volt az, csupán én bámultam túl sokat a szája sarkát.
Aztán ettünk. Hang nélkül, egyáltalán nem úgy, mint a füstös kocsmákban. Azt kellene mondjam talán, komolyan és méltósággal fogyasztottuk a velős pirítóskenyeret, de részemről ez inkább bamba és gépies rágicsálás volt, hiába készített számomra a férfi két kenyeret is, s ajánlotta föl szó nélkül a magasba tartva a paprika- és borsszórót. Az erős fényben mindent áttetszőnek és üvegszerűnek éreztem, s egyre attól kezdtem félni, bármibe harapok, akár csak a levegőbe, üvegszilánkot fogok nyelni.
A férfi sokat evett, s ami szintén nem volt szokása, a rágáshoz bólogatott. Mikor a velő nagyobbik részét egyedül eltüntette, megtörölte a száját, és hátradőlt. A körülöttünk, az asztal alatt rohangászó kutyákra nézett, akik közben előkerítettek egy labdát, és csaholva, vinnyogva, egymás fülét-farkát tépve fociztak a síkos márványon.
– Na, ti buta kutyák – mondta a férfi –, hát nem fértek a bőrötökbe? Nézz oda, szabályosan rúgnak! A nyavalyások, azt hiszik, csak játékből áll a világ…
A férfi újból cigarettára gyújtott.
– Amúgy hogy tetszenek? – szól aztán, ugyanúgy fújva ki a füstöt, mint az előbb.
– Kié ez a sok kutya? – kérteztem vissza.
– Az mindegy – felelte kissé hanyagul. – Itt élnek. Tudod, hol lehet látni őket? A Velasquez-festményeken.
Elcsodálkoztam. Nem ismertem ezt a furcsa nevű föstőt, és sejtelmem sem volt, hogy a férfi konyít a művészethez. Idáig csak az oltári triblikől és kihagyott ziccerekről beszélgettünk, s hallgattuk az öreg Flórist, aki régi meccsekről mesélt könnyező szemmel.
– Ezek a kis dögök egész életükben palotában élnek – folytatta a férfi a kutyák bemutatását –, mindenki megszokta őket, és ők is tudják, hogyan kell viselkedni. Illedelmesek és szófogadóak. Még akkor is, ha néha szertelenek és fölborítanak egy-egy vázát.
Sehol sem láttam vázát.
A férfi hátratolta a székét, odaszólt az egyik kutyushoz, a combját csapkodva:
– Gyere ide, te kis futballista! Gyere ide, ha mondom! – Egy foltos kutya odaszaladt hozzá, a férfi pedig ölbe kapta. – Azu összes állat közül nekik van a legmagasabb homlokuk. Ők hasonlítanak legjobban az emberre – mondta, és mutatóujját lassan végighúzta a kutya szeme között a homlokán. – Csak épp az a vicc, hogy ezt a magaqs homlokot mesterségesen alakították ki, fáslizták őket. Ám nagyon hamar, két-három generáció múlva kialkult ez a fejforma. Az egyetlen baj, hogy emiatt enyhén vízfejűek lettek így szegénykék, kissé gügyék.
Nem tudtam erre mit mondani, idegenül éreztem magam ebben a beszélgetésben. Párhuzamosra állítottam a villát és kést a terítőn, néhány morzsát pöcköltem le látszólagos szórakozottsággal, mikor borzasztó dolgot vettem észre. Az egyik kis idétlen, lógó fülű kutya egyenesen odahányt a fényes padlóra. Sokat, de valójában nem is annyira gusztultalnul.
– Jézusom! – kiáltottam első riadalmamban. – Hány! – hajoltam izgatottan a férfi felé, székemet hátralökve. Ő éppen csak lenézett a földre, aztán tovább vakargatta a másik kutyát.
– Nem tudtad? – kérdezte. – Szoktak néha hányni.
– Mitől?
– Így dolgozik a gyomruk. Hánynak, aztán fölnyalják az egészet.
– Fölnyalják?
– Föl.
– Kérődznek?
– Olyasmi. Csak ez rendes hányás.
S valóban, a kutya már jóízűen lefetyelte, amit odarondított. Még lefegő füle is belelógott. Ezt a férfi is észrevette.
– Fúj, malac! Hogy nézel ki? Malac kutya! – hajtogatta.

Ebben a pillanatban (nehéz erről szólni, mert egy álom nem így ér véget, ha van neki vége egyáltalán) fülemben a férfi feddő hangjával iszonyatos távolság nőtt köztem és minden egyéb között. A fényes termet immár nem láttam, de tudtam, mégis roppantul, szinte kínosan közel vagyunk még mindig egymáshoz, a férfival és a vízfejű, labdát kergető kutyák seregével együtt. Én magam voltam a messzeség és a tűnékenység, a fejemben látható végtelen képekkel egyetemben. Saját velőscsontjaim partjain. Szóltam volna, hogy igen, emlékszem, ez a mindent beborító, örökké történő emlékezés éltet, de csak vékony vakkantás tört elő a torkomból.

Én tudtam meg legutoljára, hogy az öreg Flórist, aki annak idején, mikor lekapcsolták a fél tüdejét – saját álítása szerint – csak az mentett meg a biztos haláltól, hogy bajnok lett a csapat, a férfi ölte meg. Egy télvégi este volt, mikor megjelent az öreg lakásán. Akkor ő már egy másik csapatnak drukkolt, meccsekre se járt velünk, se a füstös kocsmákba. Gyűrött zakót kezdett hordani, nyakkendővel. A környékünkről csak délelőtt távozott, mikor már mindenki munkában volt, és éjfél előtt sose tért haza. Egyszer a fején tapasz volt, és a szeme alatt sokáig kék monokli sötétlett. Lassan már köszönni sem akart nekünk, az öreg Flórist, aki egyik vállát leejtve estefelé mindig az utcán sétált, és a focizó kissrácokat (olyanokat, mint mi is voltunk valaha) edzette, egyenesen kerülte.
A bajnokságban mindjárt a tavaszi első fordulóban szembekerült egymással a két csapat, a miénk a férfi választotta új csapt. Ott voltunk, hogyne lettünk volna ott! Mit mondjak? Sok-kevésre nyertünk, ahogy a nagy ruhát finomabban emlegetik. A hó csak nemrég olvadt el, merő sártenger volt a pálya. De a mieinket ez csöppet sem zavarta. Sáros-feketén, akár az ördögök, csak bűvölték a labdát.
A mérkúzés után a férfit három napig nem is látta senki. Mikor visszajött, új csapatának égőpiros mezét viselte, bár egy kicsit koszos és tépett is volt az a mez. Egyenesen az öreg Flórishoz ment, valósággal rárontott. Annyit tudni csak, hogy azzal a kapufával verte agyon, amit az öreg a pályáról hozott haza, mikor a régi, fekete-fehér csíkozású kapukat újra cserélték ki; kiszámolta, hogy összesen 953 gólt rúgott ebbe a kapuba a csapat a bajnokik hosszú során.
Úgy találtak rájuk, a férfi a karjában tartotta a csurom vér öreget.
De mondom, ezt csak nagysokára tudtam meg. Épp aznap kicsit beálltam a srácok közé rúgni párat. Ilyenkor még mindig olyan vagyok, mint egy gyerek. Kiszaladtam az útra, a labda után, pont egy autó elé. Két hónapig kómában feküdtem. Azt mondják, olyan ez, hogy valaki még él, közben már halott. Meg azt is, hogy piszok szerencsém volt, amiért visszatérhettem az életbe.
Az egyetlen baj csak az, hogy azóta nem alszom. Egy percet sem. A szemem sem tudom lehúnyni, a szemhéjam nem engedelmeskedik. Huszonnégy órán át talpon vagyok, járok, kelek, megállok. Ha pedig azt a szót hallom, hogy „álom”, heves és undok hányás-ízt érzek a torkomban. Éjjel kimegyek a néma és sötét utcára egy kopott bőrlasztival, és hatalmas gyertyákat rúgok a csillagos ég felé.