Már zárás után volt, hat óra két perc.
Sulter Ágnes azért pakolt olyan lassan, mert bízott benne, hogy alábbhagy az eső. A fiú, aki belépett a félkör alakú helyiségbe, csöpögött a víztől.
Mormolt valamit, csálé kalapja alól könyörgőn nézett.
A nő tett egy megengedő mozdulatot.
Tessék, mondta.
Vállalnak szkennelést?, nézett rá továbbra is a fiú, mintha valamiképp a sorsa függne attól, milyen választ kap.
Persze, felelte Sulter Ágnes, és kissé elhúzta a száját. Mint aki többet, legalábbis mást várt volna. Hiszen ide mindenki azért jön, mert fotókat hoz nagyíttatni, naptárt készíttetni belőlük vagy éppenséggel szkenneltetni.
A fiú ekkor pultra a rakott egy kopott, kék sporttáskát, amin egy fakó olimpiai öt karika díszelgett és alatta a felirat, Barcelona 1992.
Ebben van minden, mondta.
Minden?, kérdezett vissza a nő.
Filmnegatívok és egy dobozban üvegre felvitt negatívok is.
Hogyhogy üvegre?, jött izgalomba, megérezve, hogy igen, mégis csak történik most valami, valami időn túli. Nyitva tartáson túli.
Régi képek, felelte a fiú, és letette a sildes sapkáját a pultra, a táska mellé.
Ágnes bele akart lesni, mire a fiú egyszerűen oda tolta eléje.
Mind kellene. Szkennelni. Nem tudom, mi van rajtuk.
Nem?, kérdezett vissza a nő, és megborzongott.
Nem. Tegnapelőtt beállított hozzám egy ember, aki azt állította, ő számolta fel az apám házát a halála után. Annyi tartozása volt, hogy mindent elárvereztek. Ez a táska nem kellett senkinek. Azért hozta hozzám, mert találtak egy fel nem adott képeslapot az apám asztalán, ami meg volt címezve, és az én címem állt rajta.
Hol halt meg az apja?
Texasban. De már két éve. Csak ez a férfi most tudott hazajönni. Ő is magyar. Azt mondta, reméli, fogom értékelni.
Ágnes fürkészőn nézett a fiúra.
És… értékeli?
A fiú várt egy pillanatot, és tán maga sem figyelt rá, de felhúzta a jobb szemöldökét.
Voltaképpen, igen. Ha már nem tudható, mi lesz, néha az is érdekes, ami volt. Pláne, ha arról sem tudok semmit.
A nő komoly akart maradni, mert úgy érezte, ez nagyon komoly mondat, mégis elmosolyodott.
Értem.
A fiú két centivel még közelebb tolta a táskát.
Fogalmam sincs, miféle képek ezek, mondta most gyorsan, mint aki végre le akarja zárni az eszmefuttatást. Majd kiderül. Ha beszkenneli.
Természetesen, felelte Ágnes, és megragadta a táska fülét. Nem volt nehéz, mégis érezte a súlyát. Érezte saját mozdulata súlyát, ahogy magához vette az – máskor úgy mondaná – anyagot.
Mikorra legyen meg? Bár nem tudom pontosan, mennyi kép lehet, kérdezte Ágnes személytelennek szánt hangon.
A fiú megint úgy nézett rá, mint amikor belépett.
Ráér. Illetve, amikor meglesz, meglesz.
Nem kíváncsi?, kérdezte Ágnes.
A fiú arca kissé felderült, de nem jutott el a mosolyig.
De, az vagyok. És türelmes is. Szerencsére.
Ideális együttállás, felelte Ágnes. Aztán mintha elszégyellte volna magát, lehajtott fejjel fordult meg, és tette a táskát a hátsó polc aljára.
Ha ad egy telefonszámot vagy email-címet, értesítem majd.
A fiú zavartan kezdett el kotorászni a kabátja belsejében, majd kisvártatva előhalászott egy gyűrött névjegyet. Ágnes elé tette.
Piros betűkkel ez állt rajta, Kovács Patrik, alatt pedig még annyi, Ember.
Nem kell komolyan venni, egyik agyatlan cimborám csináltatta pár éve. Tudja, amolyan vicces ajándék. A legrémesebb dolgok. Én meg szépen elhasználtam. Azt hiszem, ez az utolsó darab.
Ágnes megnézte a névjegyet. A hátoldalán talált egy email címet, ami kovácsemberrel kezdődött.
Jó, mondta kurtán, erre a címre fogok írni. Lehet, először csak annyit, hogy körülbelül mikorra vállalom.
Legyen úgy, mondta Kovács Patrik, az ember.
Úgy lesz, ígérte meg Ágnes.


Igen, mások életét élte.
Mások életének a képeit, és elképzelte, miféle élet lehet ez.
Hazavitte, amit lehetett, este otthon dolgozott tovább. És a főbb eseményekről, amiket annak ítélt, leírást készített. Próbálta egyszerű, tömör mondatokban szavakká kerekíteni, ami megjelent előtte. A legmindennapibb dolgokat. Tortát körbe ülő családot. Keresztelőt. Nyaralások és síelések jó-rossz fotográfiáit.
Egy család elképzelt életét tragédiába futtatta ki, bár bizonytalan volt benne, hogy a férfi öli meg a nőt vagy fordítva. Beküldte egy amatőr novellapályázatra, de nem került a nyertesek közé, még csak meg sem említették a honlapon, ahol az eredményt közölték.
Nem bánta igazán.
Béla halála után nagyon egyedül maradt.
A fia, Béluska, és a lánya, Márti nem tudták lekötni. Egy ideig vádolta magát emiatt, aztán mint egy mitológiai lény, álmot látott. Jásdi professzor úr, aki valaha sokáig győzködte, hogy álljon be hozzá famulusnak és kutassa Édes Gergely költészetét, most újból eléje toppant. Kopott, tintafoltos íróasztalánál ült, ami időközben bizonyára rég tűzre került, bólogatott, és ceruzája végével ütögette az asztal lapját. Mit akar még?, nézett rá egyszerre hideg, kék szemmel. Most már magának kellene éljen, nem gondolja? Édesem…!, mondta egyszerre torz hangon, és felkacagott Jásdi Kálmán, a felvilágosodás kori magyar irodalom tudora. Nyitott szája nevettében úgy nézett ki, mint egy félbe vágott gránátalma.
Most úgy számítja, attól a naptól fogva változott meg sok minden.
Úgy tekintett a gyerekeire, mint kész termékekre és nem mint életcélra. Bélus, szó, amit szó, nem volt épp szórakoztató vagy bármiben is izgalmas figura. Ha arra gondolt, huszonöt éves lány lenne, bizonyára irtózna tőle, vagy ha ez túlzás is, mert mégis csak a fia, de mint férfi egy csöppet sem érdekelné. Mártika meg szimplán üresfejű volt. Nézte sokszor, ahogy hosszú nyakán egy gombostűnyi fej billeg, vékonyka haját apró kontyba tűzte fel. Mielőtt megszólalt, mindig egy ideges vihogásféle tört ki belőle, majd, mint aki úgy érzi, már így is túl sokáig rabolta mások idejét, hadarva, alig érthetően darálta el a mondandóját. Beszélgetni lehetetlenség volt vele.
Béla halála után három hónappal és Jásdi professzor álombéli intelme után két nappal látta meg a kis táblát a fotólabor ajtaján, Gyakorlott szkennelőt felveszünk!
A bánatos szemű fiatalember, aki fogadta, feszengve emelgette a szemöldökét, De hát ki lett írva, gyakorlott szkennelő…, mondta és felvonta a vállát is. A kávéautomatából nyomott magának egy kávét, közben hátat fordított Sulter Ágnesnak, tán abban a reményben, hogy míg a kávét kiereszti, ellátja tejjel és cukorral, a nő kisomfordál.
De ő csak állt, és amikor a fiatalember ismét feléje fordult, ennyit mondott, Egy hét múlva gyakorlott szkennelő leszek. A laborvezető felnevetett, bár ez inkább olyan hangnak tűnt, mint amikor a kutya parkára lépnek. Megfordult, kavargatta a kávét a műanyagpohárkában a műanyag pálcával.
Aztán csak annyit mondott, Egy hét.
És egy hosszút pislantott. Ágnes azt érezte, hogy a férfi nagyon meg van elégedve magával, amiért ilyen jólelkű és rugalmas. Nem is érezte szükségét, hogy hálálkodjon, csak bólintott egyet, tudomásul véve a döntés.
Akkor kezdek, jelentette ki aztán.

Az eső nem akart elállni. Várt valamennyit, kezét úgy nyugtatta a Barcelona 1992 feliratú táskán, mint valami ereklyetartón. Nyugodtnak érezte magát, hiába járt benne fel s alá némi vibrálás.
Aztán, hogy az eső még inkább rázendített, taxit hívott, és hazamenekítette a zsákmányt.
Igyekezett magát lelassítani. Teát főzött, megmelegítette a maradék paradicsomlevest. Elmosogatott, majd hirtelen ötlettől vezérelve felhívta a fiát és a lányát is. Mindketten érezhetően elcsodálkoztak, amikor közölte velük, hogy nincs semmi különös, csupán szerette volna hallani a hangjukat.
Azt érezte, tényleg így van. Jól esett velük egy két perc beszélgetés a semmiről, hiszen egyikükkel sem történt semmi eget rengető, és kissé udvarias kérdésükre, hogy vele mi újság, most könnyed hangon felelhette, mi lenne, csak szerettem volna hallani a hangodat.
Nyolc óra is elmúlt már, amikor feltett egy Philippe Jaroussky-cd-t, és bekapcsolta a szkennelő gépet. Béla halála után sok minden megfordult a fejében, mit kéne vegyen a hátra maradt pénzen. Nem adott mindent oda a gyerekeknek, úgy érezte, neki is jár valami. Hiszen a férje halála után minden más lett, és itt az ideje, hogy ezt a más-világot ne csupán a körülmények alakítsák a számára, hanem ő maga is.
Csak ült és semmi nem jutott eszébe hónapokig. Aztán jött a fotólabor. És eldöntötte, ha szkennelni fog, az nem munka lesz a számára, hanem életforma. Valami, ami szinte nem is létezett a számára korábban, viszont élete lényegévé tehet, ha oda adja magát. Megvett egy olyan gépet, ami a bentinél sokkal profibb volt, ráadásul kisebb és nagyobb felbontású.
Amikor meghozták, ugyanoda állítatta, ahol addig huszonöt éven át az elektromos varrógép állt, amit ifjú feleségként, anyukaként még használt párszor, aztán örökre lezárta a fedelét. Bélától kapta, nagyvonalú ajándékképp, mert ő ezt hozta otthonról. Az anyja mély elhivatottsággal és szorgalommal varrt. Mindent, függönytől báli ruháig.
A Barcelona 1992 táskában felül voltak a kartondobozokba gyömöszölt filmnegatívok. Tizenhat doboz, amiben eredetileg A5-ös fotópapírok voltak. Némelyik dobozba akár tíz tekercset is belehajlítgattak, de akadt olyan is, amiben csak egy-egy hevert, egy pedig üres volt. Igaz, ennek a doboznak az aljára valaki ceruzával egy hosszú számsort írt fel, és egy dátumot, Aug. 12.
Ezek alatt helyezkedtek el az ezüstözött üveglapok. Amikor kiszedte őket, kiderült, voltaképp csupán darabról van szó, selyempapírba bugyolálva.
Mivel biztos lehetett benne, hogy ezek sokkal régebbiek, mint a filmek, kiemelt egy üveget, és behelyezte a szkennbe. Tovább kellett vele kísérleteznie, mint szokott, az üveg sokkal vastagabb, az átvilágítással is hosszabban bíbelődött.
Végül, ahogy várni lehetett, egy tizenkilencedik század végig úr bukkant elő a múlt ködéből. Asztalnál ült, egyik kezében könyvet, a másikban távcsövet tartott. A cvikkere mögött bújó szeme a kontúrozás ellenére fehér maradt, és mint egy ősi vak látnok meredt előre, Sulter Ágnesre.
Bele is borzongott kicsit.
A második üveg, mintha csak így ellene, egy fiatal nő képe volt, aki furán biccentette előre a fejét, s így látszott, hogy hátul feltűzött hajában több, felettébb díszes hajtűt visel. A szája sarkában különös mosoly vibrált, hetyke, de közben azt is lehetett érezni, hogy kissé restelli is ezt a hetykeséget.
A harmadik üvegről egy kikötő bukkant elő. Kisebb halászhajók mögött egy komolyabb gőzös állt. A kéményéből nem szállt füst. Valaki vagy valami elmosódott foltja látszott a kép jobb szélén.
Arra gondolt, hogy az ilyen képek a legjobbak arra, hogy bejegyezze őket a füzetébe, mert leginkább az számít, amit nem látni rajtuk. Amit elképzel a fénytelenül maradt szempárról, a csiricsáré hajtűkről és arról a bemozdulásról, ami a hajós fotográfia értelmét adja.
Felkelt, átült az asztalhoz, és miután bekapcsolta a vízmelegítőt egy újabb teához, megnézte a kamrában, van-e egy rum otthon. Egy kortyot kívánt csak, nem többet. Béla halála óta nem ivott egy csöpp alkoholt sem. Pedig valaha sok estéjük telt úgy, hogy minden különösebb alkalom és ceremónia nélkül kibontottak egy üveg pezsgőt, és elkortyolgatták.
Ágnes akkor vette észre, hogy a magára erőltetett nyugalom hamis, amikor írni kezdett. Ezt is szépen, pedánsan szerette volna elvégezni, mint aki élvezi a mai estének minden pillanatát. De hirtelen kapkodni kezdett. A rumot kicsöpögtette a fehér terítőre, amit reggel rakott fel. A teával megégette a szájpadlását. Az írás pedig egyszerűen nem ment. Fogta a tollat, ám mintha a toll is önálló életet élne, ugrált összevissza, egészen más betűket szaladtak ki a hegye alól, mint amit szeretett volna.
Félrelökte a füzetet, maga elé húzta a laptopját. Kinyitotta a levelezést, és a következő pillanatban már be is írta a fiú címét, kovácsember.
A levélbe is belefogott, Tisztelt Uram!, írta.
Itt azonban hirtelen bezárta a levelet, lecsukta a laptop tetejét.
A szkennelőből kivette az utolsó üveglapot, becsomagolta a selyempapírba. Aztán kinyitotta azt a dobozt, amiben mindössze egyetlen tekercs film pihent.
Arra gondolt, az a jó titok, ami segít megfejteni önmagát.
Ezek a réges-régi üveglapok nem ilyenek. Szép dolog, hogy megajándékozták a meseköltés lehetőségével, de lám, nem ment.
A filmeken kell legyen az a különösség, amit abban a pillanatban megérzett, amikor Kovács Patrik, az ember belépett a laborba.
Csöngött a mobilja.
Márti hívta vissza.
Anya, minden rendben? Ugye nincs baj?, kérdezte, és hangjából őszinte aggódás csengett.
Dehogy is. Jól vagyok, felelte.
Mit csinálsz?, kérdezte még lánya.
Szkennelek.
Szkennelsz…, ismételte meg a lánya. Akkor jó, tette hozzá, mint akit ez az információ nyugtatott volna meg végképp.
Sulter Ágnes most hirtelen vágyott rá, hogy Márti még azt is megkérdezze, mit szkennel. De nem kérdezte, csak annyit mondott búcsúzóul, Akkor jó.
Csókollak, édesem, mondta ő, holott ez is idegenül hangzott, állapította meg rögvest, elvégre nem szokták így cirkalmazni. Akkor, szia!, így végződtek a telefonálásaik.

Nézte, nézte csak.
Szinváti Dide.
Nézte hosszú percekig. Lehet ez? Lehet valami ennyire történet-szerű, hogy még leírni is túlzásnak tűnik?
Az első tekercs után remegő kézzel nyúlt a következő doboz után. Abban sok film volt, egymásra tekercselve, fekete-fehérek és színes diák vegyesen.
Szinváti Dezső, ahogy Sulter Ágnes tudta, Dide, sok-sok felvételen.
Ahogy ő már nem ismerte.
Mindig is tudtam, hogy Ágnes lesz az igazi szerelmem, ezt mondta neki a fiú, idestova harminc éve.
Örült neki. Mint ahogy mindennek örült, ami Didével kapcsolatos, ami csak egy picivel több bizonyosságot csempészett a kapcsolatukba.
Mennyi kép erről az emberről, akiről ki merte volna jelenteni, hogy őrültül szereti, holott az őrület szó csak akkor nyert értelmet Sulter Ágnes számára, amikor Szinváti Dezső egy szerdai napon csókot lehelt a homlokára a 30-as busz Kürt utcai megállójában, és aztán soha többé nem látta.
Most már a „soha többé” sem igaz, hiszen itt van, több száz példányban.
Ezek a fényképek nem Szinváti Dezső képei, hanem valakié, aki róla készítette. Ha igaz, amit a fiú, ez az újabb titokzatos fiú, Kovács Patrik, az ember, mond, az ő apja. De ez sem feltétlenül igaz. Annyi tudható, hogy valaki, egy harmadik, vagy ki tudja, hányadik férfi, Kovács Patrik, az ember halott apjának hagyatéka maradékaként hozta el a táskát, amiben ez a temérdek Dideről szóló kép rejtezik.
Rejtezett.
Becsukta a szemét. Huszonkilenc-husszonnyolc évvel korábbi mondatok zizegtek a fülében.
Úgyis elmegyek…
Amerika…
Én ezeknek…?
Majd megmutatom…
Ha másnak sikerült…
Itt akarsz meggebedni…?
És hallotta a saját hangját is, a huszonhárom éves Sulter Ágnesét, aki csak mosolygott, noha kissé vagy egyre inkább zavartan, és azt mondta, Bolondos Didém…, és megsimogatta a fiú dús, szőke haját, aki ezt hagyta, úgy, mint egy rács mögött tartott csikó hagyja, hogy borzolgassák a sörényét.
Előző nap tüske rövidre vágatta a haját. Sulter Ágnes megsértődött kissé, hiszen Dide tudhatta, mennyire szereti szőke csigás haját, és akkor ezt tette vele. Igen, vele, a szerelmével.
Aztán jött az a homlokpuszi a Kürt utcában.

Átült a laptophoz.
Az ujjai jegesek voltak, alig talált el egy-egy betűt.
Töltött a csészébe egy ujjnyi rumot. Tea nélkül.
Folytatta a levelet, ami egyelőre csak annyi volt, Tisztelt Uram!
Próbált maximálisa hivatalos hangot megütni.
Áttekintettem az Ön által ma délután átadott anyagot, és sajnálattal kell közöljem, hogy a fotók szkennelését nem áll módomban vállalni. Azt is megmondom, miért. Személyes érintettség okán. A képeken felismertem, kétséget kizáróan, Szinváti Dezsőt, aki egykoron… ezt itt törölte, és úgy folytatta: nagyon régen fontos volt a számomra, ám a jelek szerint mindez nem volt olyan régen mégsem, hogy ezt a munkát lelki megrázkódtatás nélkül el tudja végezni. Megkérem, holnap jöjjön el a laborba táskáért, és vigye el máshova a negatívokat. Üdvözlettel, Sulter Ágnes.
Ráklikkelt a Küld gombra.
Aztán ivott még egy korty rumot, ami már nagyon esett jól. Megrázkódott, ahogy lecsúszott a torkán.

És elkezdett szkennelni, oly sebességgel, mint még soha. Ha a főnöke látta volna, milyen gyakorlott szkennelő, még tán a fizetését is felemelte volna. Egyik tekercset rántotta ki a másik után, a kész képeket külön mappákba mentette, amik Dide-1, Dide-2, Dide-3 neveket kaptak, egészen 41-ig.
Már tizenegy is elmúlt, amikor megint megszólalt a telefon.
Bármilyen hihetetlennek tűnt, Béluska volt az.
Anyuci, jól vagy?
Jól, felelte szárazon.
Biztos?
Biztos.
Csak mert…
Ne aggódj, drágaságom!
Márti azt mondja…
Most felcsattant.
Márti csak ne mondjon semmit! Mit tudhat ő?
Béluska egy pillanatot hallgatott.
Még mindig szkennelsz?, kérdezte óvatosan a fia.
Nem, édesem, már nem szkennelek. Rumot iszom.
Rumot?
Csak vicceltem. Jóéjszakát, mondta, és kinyomta a vonalat.
A laptopra esett a tekintete. Rögtön látta, jött válasz a levelére.
A gép elé vetette magát.
A kovácsembertől rövid mail érkezett.
Kedves Ágnes. Megértem döntését. Apám, Szinváti Dezső különös lény volt a jelek szerint. Anyám is akkor látta utoljára, amikor még nem is tudta, hogy terhes tőle. Csak levágatta gyönyörű szőke haját és másnap eltűnt az életéből. Megörvendtem, hogy végre megtudok róla valamit a fotók alapján. Talán majd valaki más beszkenneli őket. Vagy én beletanulok. Úgysincs munkám. Jóéjt. Kovács Patrik.
Sulter Ágnes a szkennelőgép monitorja elé állt. A jobbra nyíllal húzta egymás után a képeket. Igen. Amennyire ki lehetett venni, Szinváti Dezső vonásai keményebbek, markánsabbak lettek. De a haja, szőke avagy ősz haja, puha fürtökben koronázta a fejét. Az egyik képen pedig szinte vízszintesen röptette a szél.