Rohadt nyár.
A nyár, ami megöli lelket.
Vagyis a vakáció. Jönnek és gyilkolnak.
A Sellő utcában valaha… á, minek ezt felemlegetni?
Apám ott állt a stégen, amikor Klébelsberg Kúnó behajózott ’29-ben. Bizony, cilinderben állt ott, amikor a stég leszakadt, és szépen bugyborékolva süllyedni kezdett. Még mielőtt bárki kacajra fakad, ez a világ nem akkor süllyedt el. Bár…, tessék nyugodtan kacagni.
Aztán elkezdtek jönni. Mások, de még mennyire, hogy! Negyvenöt évvel később. Azt már innen néztem a teraszról. Felparcellázták az egész mindenséget. Szerencsétlen középkáderek, tanárok, mérnökfélék lepték el a terepet. A Sellő utcából kis híján sugárút lett. Hogy tudják fújni a magukét a mai napig. Jaj, hát kiselvtársak voltunk ám mi, örültünk, hogy lyuk van a fenekünkön. Mi ez a nyamvadt telek? Balaton? Jó vicc, hiszen nem is látni innen a tavat. A hegyoldal, tódították, kérem, az sokszor többet ér, mint a víz. Mármint, hogy ezt mondták nekik, ott, mit tudom én, Győr-Sopronban, hogy örüljenek még jobban.
A vég kezdete, azon a tavaszon kezdődött. Amikor kijöttek a földmérők, kimérték a telkeket. Ültem a teraszon, bámultam őket. Mondtam Mancinak, most eszik meg a lelkünket. Ő meg, amilyen angyalka volt, hogy jól van, ők is csak emberek.
Is. Csak.
És mi lett? Megjelentek ezek az úgy nevezett emberek. Elkezdték túrni a földjüket, organizálták a betont meg a téglát.
Egyszeriben én lettem a Emil szomszéd. A hányinger kerülgetett.

A vakációt úgy utálom, mint az ebolát. Illetve, dehogy is. Vagy az túl flancos, túl divatos. Mondjuk, a csótányt. A csótányt viszont eltaposom.
Június tizenöt, kicsöngetnek, és azzal mindennek vége.
Hányan vagyunk még régiek, tősgyökeres Sellő utcaiak? Egy kezemen… hülyéket beszélek, két ujjamon meg tudom számolni. Gábriel és én. De Gábriel mindig is kretén volt. Ötvenkettőben hithű pionír azért akart megverni, mert Édesapánkra, a népek Géniuszára azt mertem mondani, hogy Sztalin Jóska. Erre én jól megvertem, mire ő hazament árulkodni. Az apja átjött az én apámhoz, rendesen bepálinkáztak. Az apja hazament és elverte Gábrielt, az én apám a biztonság kedvéért elvert engem. Nesze neked, Sztalin Jóska!, kiabálta apám ütlegelés közben, és láttam, hogy vigyorog. Sztalint verte, csak az én fenekemen.
A többit nem is mondom. Egyetlen érdeme, hogy még él, és így nem egy szál magam vagyok a régiek közül. Oxigénmaszkot visel, beszélgetni úgysem tudnánk.
A jöttmentek közül, akik ásták az alapokat, meg keverték a habarcsot, hát, azok közül sem él már sok. Meg lehetett szokni őket végül is. Harminc év nem kis idő. Jöttek minden évben, épült egy első szint, aztán a második. Vagy csak faház. Bepöfögtek a Trabantok meg Wartburgok, a tetőn a talicska. Ha lementek fürödni, oda is csak autóval lehetett. Jól bebüdösítettek mindent.
Azért akadt köztük egy-egy rendesebb fószer.
Valami főkertész volt az egyik, Veszelszky nevű. Nálam is csinált egy kis sziklakertet. Nyolcvanegyben vagy nyolcvankettőben menő dolog volt az. Ő is külföldön látta, a nyugat-németeknél vagy hol.
Nem is szólva Sárvárinéról, a Juciról. Fodrász kátéeszt vezetett Sopronban. Ott már akkor is volt pénz. Az osztrákok akkoriban kaptak rá, hogy átjöttek hajat és fogat csináltatni. Nagyon mulya férje volt, a Gáspár. Kollégiumi nevelőtanár. No hisz. Elvoltunk a Jucival. Tartott legalább nyolc évig. Aztán meghalt mellrákban. Egyetlen tél elvitte.
Ja, ha az ember sokat él, annyi története lesz, hogy már-már belezavarodik. Mindenről eszembe jut valami.

Még örülni kell, ha az eredeti jöttmentek közül felbukkan valaki. Mert már mind nyugdíjas, aztán ingyen ide zötyög a vonaton. Megjelennek már áprilisban, kapirgálnak picit, és azt hiszik otthon vannak. Az van otthon, aki itt él. Beszélgetni akarnak. Így Emilkém, úgy Emilkém. Bezzeg a mi időnkben…, ilyenekkel jönnek. Ez már harminchatodik nyaram lesz, még dicsekszenek is. Jó vicc. Nekem meg kétszer annyi. Nem is ez számít. Nyár! Hová szarjak, édes kisszívem. A november. Meg a karácsony. Az mennyi? Na? Nulla. Egyszer, megvan már huszonöt éve, a Kozákék, egy győri flincflac ügyvéd, itt akartak szilveszterezni. Azt hitték, fél nap alatt egy villanyradiátorral be lehet fűteni. Megtudhatták, milyen a Balaton télen. Annyi eszük volt, hogy lementek a strandhoz, hogy vegyenek halat. A bódét sem találták, nem hogy hekket.
Semmit sem tudnak.
És akkor Emilkémeznek és harminchat éveznek. Nem mondom, pont az öreg Kozák Dodival elvoltunk. Zajlottak a nagy nyár éjszakai pókercsaták, húsz filléres alapon. Most már bent van valami otthonban. A fia néha kiviszi. Mennek a kocsival, a Kozák megkérdezi, Ferike nem jön? A fia, a Ferike azt feleli, hogy itt vagyok, papa. Te vagy a Ferike?, néz rá a Kozák, megpaskolja a fia kezét. És fél perc múlva folytatja, Szóljon majd, kedves uram, ha megérkezik a fiam. Már nagyon várom, hogy jöjjön. És közben ülnek egymás mellett, mennek valahová.
Ez lett a nagy alapozásból és a pallón zajló talicskatologatásból.
Beletörődik az ember lassan, hogy mindenki elmegy.
Csak a vakáció ne lenne. Az szívja a véremet, mint hétszentség.

Mert mi van? Ki a fene tudja már követni ezt a népvándorlást. A jöttmentek gyerekeit még csak-csak ismerte az ember. Betoppantak minden évben, rajcsúroztak, rendetlenkedtek, nyavalyogtak, ha be akarták fogni őket munkára. Szétrúgták a labdarózsákat a kis dögök. Kitették a kazettás magnót a kertbe, azt nyekergették, de ha rájuk szóltam, ők még értettek a szóból. Emil bácsival illett tisztesség tudóan viselkedni. Ezt a szülők is a lelkükre kötötték. Emil bácsi itt van egész évben. Figyeli a házat. Szól, ha bármi baj akad. Figyelte a rosseb. És milyen baj akadna? Néha feltörték egyiket-másikat. De ez természetes. Tőlem is elvittek az ősszel egy nagy kosár diót. Amúgy már negyvenkilencben is betörtek, apám észrevette valahogy, és a gazember után lőtt sörétes puskával. Fel is jelentették tiltott fegyvertartásért, csak hogy volt engedélye. Ma is megvan az a puska, de lőni már biztos nem lehet vele. Tán jobb is. Mert egyszer közibük durrantanék.
Ez a nyomorult siserehad.
Ki képes követni, hogy miféle feleségek meg férjek, aztán új feleségek és új férjek, sógorok, unokák, unokák csajai és pasijai meg a jó ég tudja, ki mindenki jelenik meg. Mindegyik azt hiszi, ez itt az övé, ide hazajön. Visít, kutyát fürdet, sövényvágót berregtet, vállalkozókkal veszekszik, kizárólag a kertben vagy a teraszon mobilozik, mert hiszen megérdemli, mert nyaral.
Most is ez következik.
Eső jöjjön. Jó kis hidegfrontok. Akkor hazatakarodnak. Vagy bekuksolnak a házba.
Jó lenne, ha idén lehoznák a Heim Fricit. SZTK-s fogász volt, csak parkinsonos lett, és ebben a szakmában ez végképp nem szerencsés. Talán ő az egyetlen… A feleségével réges-rég jártak itt egyszer szüretkor is. Andrea gyönyörű volt. Az az igazi, sugárzóan érett szépség, a rőt levelek között, a napsütésben. A vicc az, hogy mennyi évvel később, be akartam vallani. Furdalt a lelkiismeret, olyanokat gondoltam, szegény ördög. Ám kiderült, semmi szégyellnivalóm nincs, mert a doktor úr sem volt tétlen. Illetve, az én Mancim. Úgy látszik, ha szüret, akkor tényleg szüret. Mért maradjon ki belőle bárki is. Ezen kis híján meghatódtam, mondtam neki, dokikám, eszerint félig-meddig rokonok vagyunk. Odahajoltam hozzá, valahogy meg akartam rázni, vagy mit tudom én. De ő olyan idegesen rándult egyet, hogy a fejét ösztönös erővel belevágta az orromba. Basszus, nem mondtam semmit, mert mit lehet mondani erre, de a fájdalomtól könnybe lábadt a szemem.
Ennyit a rokonokról meg az egész szarról, amibe beleöregedtünk.
Nem szoktam csúnyán beszélni, mert mit segít. De nem tudom máshogy kifejezni, mint hogy basszátok meg a vakációtokat mind. Mikor lesz szeptember…?


xXxXxXx


Kozák Bence vagyok, 4. oszt. tan. Vagyis nem is, már 5-ikes. Ezt a mappát a nagyitól kaptam, aki ott volt az évzárón. Elég jó lett a bizonyítvány, csak két négyesem van. Matekból és szorgalomból. Apu ilyenkor szeret vicceskedni, rögtön mondta, hogy ettől még akasztott ember is lehet belőlem. Aztán elmentünk fagyizni és négy gombócot kaptam, vaníliát, Hupikék Törpikéket, Velencei álmot és Mozart csokist.
A fő, hogy itt a vakáció, és én elhatároztam, hogy most naplót vezetek. Remélem, menni fog, hogy legalább a tényleg érdekes cuccosokat leírjam.
Szombaton utazunk a Balatonra. Ez nagyon király, mert ott a legszuperebb. Jönnek a Csanádék, Lóciék, meg szerintem mindenki, akit ott szokott lenni. Igazából azt várom a legjobban, hogy megint találkozhatok Emil bácsival. Sokan félnek tőle, nekem viszont a titkos barátom. Már elég öreg, legalábbis nagyon foltos az arca és a karja is. A füléből meg rengeteg szőr nő ki. Tavaly majdnem elgázoltam bicajjal. Nagyon szentségelt és fenyegetett a botjával. Megálltam, és bocsánatot kértem, amiért nem figyeltem. Ez teljesen meglepte, látszott. Megérkezte, hogy hívnak, és amikor megmondtam, rögtön tudta, a Kozák Dodi unokája? Így hívta a nagypapát. Meghívott egy bodzaszörpre. Nagyon különös háza van. Sok kép meg mindenféle érdekes holmi. És mindegyikről tud valami jó kis történetet az Emil bácsi. Nem mesét, hanem ami tényleg úgy volt. Joci papáról is mondott sok mindent. Hogy hogyan kártyáztak, és hogy a Joci papa néha csalt, de ő mindig észrevette. Ezen jót nevetett. Elég furcsa fogai vannak, de ez csak akkor látszik, ha nevet.
Azt mondta, másnak ne áruljam el, hogy nála járok néha. Augusztusban megegyeztünk, hogy jövő nyáron megint elmehetek hozzá. És ez most van. Már úgy várom. Egész évben erre vártam, igazság szerint. Éljen a vakáció!