Visszatértem haza, ahol, hihettem, mindent és mindenkit ismerek. Hiszen egyelőre pontosan ugyanúgy történt minden, amint az előző négy évben. Véget ért a tanév, még ha ezúttal érettségivel tetézve is, de ez nem adott semmiféle érettség-érzetet, csak az volt biztos, most egy ideig nem kell tanulni. Mert nyár van, és egy tanuló számára nincs áldottabb idő, mint a vakáció.
Nem így volt.
Már nem számítottam tanulónak, abban az oly kényelmes, megszokott értelemben, ahogy valaha általános iskolás voltam, majd egészen mostanáig a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákja. Igazából hirtelenjében semmi sem voltam. Úgy költöztem vissza a Zrínyi utcai lakásba, a régi szobámba, ugyanarra az ágyra aludni, mint aki kissé elnyúlt, négyévnyi távollét után tér haza végleg, és ez akár megnyugtatónak is nevezhető. Ám arról, hogy mi lesz, mi leszek, semmit sem lehetett tudni.
Jobban mondva, minden teljesen nyilvánvaló volt. Csak a képzelgés, a vágy, szülői vágy és valamennyire az enyém is, még egy kissé délibábosan remegővé tette az elkövetkezőket.
Apám nógatására végül is a Külkereskedelmi Főiskolára adtam be a jelentkezési papírokat, német-angol levelező szakra. Nem az oktatás formája volt levelező, hanem a leendő képesítése megnevezése, és ezzel bíztattak, hogy remekül tud majd levelezni külföldiül az, aki ott diplomát kap. Teljesen reménytelen volt a helyzet. De mivel a bölcsészkar, ahová igazából vágytam volt, úgy is mint ifjú költő, a bölcsek egyetértő ítélete szerint még a külkernél is elképzelhetetlenebb lett volna egy bencés diák esetében.
Az angol elég jól ment, nem hiába jártam meg egy évvel korábban Broadstairs és Margate partjait, szöktünk meg Mihókkal, Várnaival és Herrmann-nal az oxfordi kirándulás elől Brands Hatch-be, a Forma-1-es futamra. Én, aki az egyházi iskolák műfordítóversenyén Thomas Hardy A weydon priors-i asszonyvásár című novellájának magyarításával Nemes Nagy Ágnes dicsérő szavait vívtam ki, nem vérezhettem el egy vacak kis felvételin, ahol legfeljebb a KGST országok gazdaságpolitikájáról kellett cikket fordítani. De a német, a fránya német. Teri néni, Ince atya, a kisdiákkori házi tanítók hiába nyüstölték velem a nyelvtant, hogy már zúgott a fejem a sok Präsenstől és Plusquamperfekttől, a der, die, das és összes ragozott alakja teljesen hidegen hagyott; evidens volt, hogy amikor a teszten a kipontozott helyekre épp ezeket kellett volna beirkálni, a hasra ütés, de még az osztrák tévén edzett fülhallás sem lehetett üdvözítő.
Ücsörögtem a Mogyoródi úton álló Külker Főiskola folyosóján, a sok izgatott lány között, akik hol egy rúzst kaptak elő, hol valamiféle gyöngybetűkkel írt, de már szétizzadt ragozási listát, és némán mozgó ajakkal sorolták, amit amúgy álmukból felébresztve is tudtak. Az egyik, aki mellettem ülve rázta idegesen a lábát, megkérdezte, hova jártam, aztán, amikor megmondtam, mintha leesett volna neki, mért nem izgulok és bújok salátává olvasott tankönyveket, Ja, hát ott beléd verték a tudást papok..., biztos perfekt vagy, ugye?
Megvontam a vállam, elvégre ilyesmit szóval ismer be az ember.
Apám jött értem, ő közben a Bókay utcai Gyerekklinikán vagy az Akadémián intézkedett, és együtt furikáztunk vissza Győrbe.
Levettem a zakót, a nyakkendőt, a Volkswagen hátsó ülésére dobtam. Leeresztettem az ablakot.
Hogy sikerült?
Elég jól ment.
Majd meglátjuk...
Igazából nem kellett rá több szó vesztegetni. Elmentünk nyaralni Bulgáriába, és mire hazajöttünk, ott volt a postaládában a nagy boríték. A nagy boríték eleve rossz hírt jelentett, mert ebben visszaküldték az összes okmányt, bizonyítványt – nekem még szükségem lesz rájuk, nekik nem.
Akkorra két dolog volt bizonyos. Az első az volt, hogy mivel apám kapott egy bázeli ösztöndíjat a kis fokú születési rendellenességek vizsgálatára, de csak anyám és a kisebbik öcsém tarthat vele, a nagyobbik öcsém pedig járja tovább a Pannonhalmát, én, a fel nem vett – no, micsoda is? – egyedül maradok itthon.
Érett vagyok, erre értem meg.
A másik evidencia az volt, hogy dolgoznom kell. A „hol” és „mit” sem volt igazán kérdés. A szembe szomszéd nem más volt, mint a megyei tanácselnök, Cs. Gyula bátyánk. Fajdalom, ő már nem élt, mivel egy szép estén, a ház valahai mosókonyhájába vezető lépcsőn legurult, és a nyakát szegte; a mosókonyhában némi házi bort tartott néhány hordócskában.
Felesége, vagyis az özvegye, Teca néni a Magyar Vagon és Gépgyárban tevékenykedett, és mivel a jószomszédi viszony eleve adott volt, még Gyula bátyánk idejéből való ritkás poharazgatás okán, továbbá apám néha receptet írt fel Teca néninek, most szinte automatikusan adódott a nagy sansz, hogy kedves patrónusom közbenjárására a Vagongyár dolgozója lehessek. Apám úgy vélte, hogy a pannonhalmi pedigrét valamelyest ellensúlyozhatja a jövő évi felvételikor, ha alámerülök a munkásosztály bugyraiba, és a szocialista ipar egyik fellegvárának számító Vagongyárból viszem majd az ajánlást.
Teca néni hamarosan jó hírt hozott: a Műszaki Tájékoztatási Osztályon számítanak rám, örülnek, ha egy jó nyelvtudású tudású fiatalemberrel egészül ki a csapat.
Az egyetemi elutasításhoz képest az volt az igazi arcul csapás, amikor kiderült, tényleg vége a diáktempónak. Míg a legtermészetesebbnek vettem, hogy továbbra is jár a három nyári hónap, Teca néni jó híre iszonyatos apokalipszisben végződött. Közölték, hogy már augusztus 1-étől munkába állhatok. Nem is igazán fogtam fel. Létezik ilyen? Anyám tanárnőként nyaranta otthon volt velünk az idők kezdete óta, és az a csekély mellékzönge, hogy apám reggelente elment a kórházba dolgozni, szinte egyéni pechnek tűnt. Mert amúgy szeptemberig nem kell csinálni semmit. Az augusztus még annyira szükséges az új tanév előtt, mint egy falat kenyér.
Csakhogy számomra nem létezett új tanév. És akinek nincs tanév, annak hogyan is dukálna szünidő. A villogó, érett melegű augusztusból ólom nehézségű, szürke hónap lett egy pillanat alatt.
Bartisné, a Műszaki Tájékoztatási Osztály főnöke várt vizitre. Megnézni magának, kicsoda, miféle szerzet, akit Teca néni az igazgatóságról ide akar szerezni. Aznap léptem be először a gyárba.
A gyár. Rettenetes szónak tűnt mindig is. Az iskolai olvasmányokból, a harcos versekből lehetett tudni, gyári munkásnak lenni dicső és nemes. Győrött sok gyár működött, és sok osztálytársamnak dolgoztak gyárban a szülei. Akik melósok voltak. Ezek a szülők három műszakoztak; megesett, hogy felmentünk játszani valakihez, és ránk szóltak, csöndesen, a faterom vagy muterom alszik, most jött meg a műszakból, vagy éppen mindjárt kell mennie a műszakba. Hátborzongató fenyegetésnek éreztem ezt a műszakozást. És hálát adtam nem egyszer, hogy az én szüleim nem gyárban dolgoznak.
De majd most én. Gyári munkás leszek, ifjú melós.
A forró nyári utcán, a délelőtt kellős közepén senki sem figyelt arra a fiatalemberre, aki odaért a Vagongyár bejáratához. Barna köpenyes, teljesen portásszerű portárs fogadott, a mellzsebére RÁBA felirat hímezve. Nem volt visszaút. Adott egy cédulát, amivel bemehettem, megmutatta, hol, merre forduljak odabent.
A gyár. A gyár is pontosan olyan volt. Nagy, lebetonozott udvar, lapos tetejű épületek, egy kis virágágyás, munkásokat ábrázoló szoborcsoport. Hátrébb további épületsorok, és mögöttük magasodtak az üzemek. Üresen kongott az udvar, mert egy gyárban nincs henyélés, mindenki dolgozik, építi a szocializmust. És ebben nincs semmi meglepő. A Vagongyárat Horváth Ede igazgatta, az egykori sztahanovista élmunkás, aki régi pártemberként hű maradt az eszméhez, ugyanakkor keményen és igazságosan, már-már kapitalista szellemben vezette a gyárat. A Vörös Báró, így nevezték országszerte. Nem véletlenül sikerült megnyernie olyan világcégeket partnernek, mint a Volvo és a DAF. Erre még mi is büszkék voltunk, apám mesélte párszor a vendégeinek, miképp is mennek a dolgok mifelénk, Horváth Ede uralma alatt.
Bartisné, a Műszaki Tájékoztatási Osztály főnöke olyasmi nő volt, mint szekszárdi nagyanyám. Vékony, szíjas, barna bőrű, és sűrű füstfelhőbe burkolózva dohányzott kis irodájában. Már volt némi gyakorlatom az érettségiről, a felvételiről, miképp kell ilyen helyzetben viselkedni – szépen felelgettem a kérdéseire, és ő bólogatott, majd a fejét a plafon felé fordítva fújta ki a füstöt. Amikor elnyomta a csikket a nehéz, narancssárga kerámia hamutartóban, úgy tekergette a cigarettavéget, hosszan, mintha valami élőlényből akarná kipréselni a szuszt. Az ujjai is hasonlítottak nagyanyáméra, hosszúak, dohány-cserzettek voltak, a körmén halvány gyöngyházlakk fénylett. Egyetlen, vastag aranygyűrűt viselt.
Aztán kopogtak, és egy ősz, hajlott hátú férfi lépett, és átadott néhány papírdarabot.
Ezt is ismertem már, ilyen stencilezett lapocskákon kaptuk a fordítandó feladatot a Külker Főiskolán. Ugyanez volt a dolgom: felolvasni, ami ott állt, és nagyjából lefordítani. A férfi bólintott párat, Bartisné nézte, ahogy bólint, majd szívélyes mosoly terült szét az arcán. Minden ment, mint a karikacsapás.
Nem kellettem a főiskolának? Itt a méltó revans, a hatalmas győri Vagongyár, Horváth Edéstül lelkesen fogad kebelébe. Örülnöm kellett volna, elvégre most megfeleltem, legalábbis megelőlegezték a bizalmat. Komoly feladatom lesz, cikkeket fogok fordítani a nemzetközi gépipar friss szakirodalmából, és ezek nyomán dolgoznak majd mérnökeink.
Apám azt mondta, jól van; és azt is, hogy ki lehet bírni, meglátom.
Pannonhalmára sosem mondta. Hogy kibírni kellene.

Az első döbbenet akkor ért, amikor tízóraimmal felszerelkezve kiléptem a házból. Számomra akkor derült ki, hogy hajnali fél hatkor nem hogy nem konganak üresen a győri utcák, hanem, ha lehet, még többen vannak, mint napközben.
Mindenki sietett a gyárakba.
A Vagongyárba, az édes illatokat árasztó Kekszgyárba, a Szeszgyárba, a Gardénia Csipkefüggönygyárba, a Richards Finomposztógyárba, a Graboplastba. Ezer és ezer ember buszozott, gyalogolt, és főként biciklizett. Nyugatnémet Rekord kempingkerékpárommal én is közéjük álltam.
Tekertem, nehogy elkéssek. Mert az is köztudott volt, hogy a Vagongyárban nincs pardon, csak pontosan és szépen, aki későn érkezik, azt felírja a portás kinézetű portás, és harmadszori késés után az illető repül. Horváth Edénél itt kezdődött a szocialista munkamorál.
Felvágtattam a vidéki buszpályaudvar és a szovjet laktanya közötti kis útcán, rákanyarodtam a Baross-hídra, kereszteztem a Tanácsköztársaság útját, majd a Rába Szálló mögött kikanyarodtam az Árpád útra. Az Árpád úton sosem jártam még bicajjal az Ifjúsági Háznál kijjebb – valahogy nem akadt arrafelé dolgom.
Bőven odaértem, még háromnegyed sem volt. A biciklit beraktam a több száz férőhelyes tárolóba, és egyelőre továbbra is a kézzel írt cédulával felvértezve beléptem a gyárba.
A munkahelyemre.
A gyár most egészen más képet mutatott, mint azon a békés, júliusi délelőttön.
A kora reggeli derengésben odabent inkább egy hangyabolyra hasonlított, mindenki nagyon igyekezett valahová. Megmutatták, hogy legegyszerűbben úgy jutok a Műszaki Tájékoztatási Osztályhoz, ha átvágok az egyik üzemen. A hatalmas csarnokban égtek a neonlámpák, olaj- és gépzsírszag terjengett. Lengyel munkások dolgoztak az esztergagépeken. Rögtön látszott, ki a lengyel, mert mindegyiküknek olyan bajsza volt, mint Lech Walensának. Igazából a legtöbbje teljesen olyan volt, mint a gdański szakszervezeti vezető. Sok atlétára vetkőzött Walensája volt akkoriban a Vagongyárnak. Az esztergagépekre ragasztva, hogy még jobban menjen a forgácsolás, II. János Pál pápa díszelgett. A munkások pakolásztak vagy reggeliztek, nagy, összeragasztott kenyeret. Kellett az erő hat órától.
Az irodákhoz vaslépcsőn lehetett felmenni. Meg kellett várni azt, aki az igazgatóságról elhozza a kulcsokat, amik egy puha viasszal lepecsételt fém ládikóban pihentek. Ezt a felelősségteljes, bizalmi feladatot nyilván nem végezhette bárki, csak a hivatalos láda-elhozó ember. Amikor megérkezett, feltörte a ládán a pecsétet, és kinyitotta az ajtót.
Bartisné végigvitt az iroda helyiségein, és mindenkinek bemutatott.
A Műszaki Tájékoztatási Osztály, gondoltam, ím, ők az új osztálytársaim.
Megszólalt a duda, pontban hatkor.
Becsöngettek.

¬¬***

Végigdolgozom az augusztust. És aztán a hónap végén apámék elmennek Svájcba.
Egyedül maradok. Sok év zsongása után ott vagyok a nagy lakásban, ahol rajtam kívül nincs senki. Bemehetek bármelyik helyiségbe, sosem zavarok senkit, de nem is szólhatok senkihez. Nincs, aki elfoglalná a vécét, a fürdőt, senki nem kapcsolja át a tévét. De nem is terít meg senki, és ugyanaz a senki főz.
Ezzel a senkivel élek most együtt a korábbi háromszáz kollégista és a négy családtag után.
Van bizonyos hatalma az egyedüllétnek, akkor is, ha nem a nap huszonnégy órájára vonatkozik. Csak éppenséggel arra az időszakra, amit saját életként élek, ilyenkor történik minden magányosan. Vagyis megértem arra is, hogy mindazt elvégezzem, ami eddig anyám és apám feladata volt, avagy azé a közösségé, amit Pannonhalma jelentett.
Boltba megyek, és azt veszek, amit akarok, ami épp eszembe jut, nincs hozzá kis listám, anyám írásával. Vehetek sört, bort, megihatom, és magamnak válthatom vissza az üvegeket. Ha merő lustaságból kidobom őket a kukába, senki sem szól érte.
Anyám feljegyzett útmutatása alapján mosni kezdek. A gép kimos, kiteregetek, és ha megszáradnak a ruhák, újból hordom őket. A vasalással nem vacakolok. Elbiciklizni a Vagongyárba, majd haza, megteszi a vállfán magát kilógott ing.
Fél három körül érek haza. Azonnal lefekszem aludni. Hadd történjen valami. Ez a valami az álom. A délutáni, mindennél édesebb, elevenebb és vágyakozóbb álmodozás. A felkelés után válik némiképp kilátástalanná a helyzet. Fél öt van, legfeljebb öt óra. És nem csak hogy senki nincs körülöttem, de igazából dolgom sincs semmi. Írogatok, elmegyek a lakásból, aztán visszatérek. Bekapcsolom a tévét, nézem egy ideig, kapcsolgatok magyarról osztrákra, osztrákról magyarra, várom, hogy jöjjön a lefekvés ideje. Készítek egy tízórainak való összeragasztott kenyeret másnapra.
Fürdök vagy nem fürdök.
Nem is bebújok, inkább elbújok az ágyban.
Jöhet az éjszaka.
És aztán jön a vekker csörömpölése öt óra húszkor.

***

Hogy ne érezzem magam egyedül, anyámék családi barátokat béreltek fel az istápolásomra. Apám barátai büszkék apámra, akit meghívtak Bázelba dolgozni, és még el is engedték itthonról. Nagy dolog ám ez, de tényleg.
És itt vagyok én, akit kisfiú ismernek, vagyis nyolc éves korom óta, amikor Győrbe költöztünk. Milyen rég is volt, hát nem leérettségizett a Károlyka az atyáknál. Jönnek a telefonok esténként. Érdeklődő hangok, minden rendben van-e, győzöm-e egymagam, és ugye szólok, ha bármiben szükséget szenvednék. Igen, Zsolt bácsi, Zsuzsi néni, Gyuri bácsi, Éva néni, Emil bácsi, Mária néni... Elég sok bácsi és néni telefonál. És hívnak, mert úgy érzik, ezzel tartoznak apámnak és anyámnak. Ezek a baráti házaspárok vállalnak egy vacsorát, ebédet. Illedelmesen elfogadom az invitálásukat. Hiszen tudom, kik ők, melyik utcában laknak, voltuk náluk és ők is jártak nálunk. Vagy voltak gyerekeik; ha idősebbek, mint mi, akkor elnéző jóindulattal foglalkoztak a vendég fiúcskákkal; ha korunkbéliek, velük, mindegy, hogy fiúk vagy lányok, egykettőre összemelegedtünk, és önfeledt játékba feledkeztünk, később pedig verekedtünk. Mindkettő emlékezetes maradt.
Most újra megjelenek ezekben a lakásokban, immár egyedül, a szülők, testvérek nélkül. Méltóságteljesebbé lesznek a vendégeskedéseim. Nem gyerek vagyok már, akik szörpöt iszik, összemorzsázza a szőnyeget szendviccsel vagy sütivel, aztán nyargal vissza a gyerekszobába vagy ki az udvarra. Majdnem felnőtt vagyok már, aki egy személyben képviselem a családot, de főleg apámat, természetesen. Tőlem érdeklődnek hogylétük felől, mi újság Bázelban, és általam üdvözöltetik őket. Eközben már sört vagy bort kortyolgatunk, és azok a bácsik, akik még nem érzik magukat nagyon bácsinak, felajánlják, hogy tegezzem őket vissza.
Ezek az igazán nagy pillanatok, az érettség egészen bizonyos, kézzel fogható jelei.
A BM-es szomszéd is próbál haverkodni, hiszen a búcsúzáskor, mert hozzájuk aztán mindenképp át kellett menniük apáméknak pálinkás és fröccsös tósztokra, Ákos bácsi igaz lelkére megígérte, hogy rajtam tartja a szemét, csak semmi izgalom. Apám pontosan ettől félt, a szem-rajtam-tartáson. El is magyarázta szépen, hogy a „magunk fajta”, amin azt kellett érteni, hogy nem kommunista, jobb ha távol tartja magát a Ákos bácsi-féléktől; nincs nekünk semmi dolgunk egymással, illetve, jobb, ha nincs. Ő, apám, biztos benne, hogy Ákos bácsi a maga behízelgő-haverkodó stílusával igyekszik majd a bizalmamba férkőzni, mert ez a módszerük, ám én csak tartsam magam ahhoz, amit megbeszéltünk. Nevezetesen, hogy mindig legyek udvarias és kedves, ám egy pontnál tovább ne menjek. Nem kell megbántani őket, ne fölényeskedjek, főleg ne legyen szemtelen, egyszerűen mondjam azt, hogy nem érek rá, vagy majd máskor; azért Ákos bácsi sem hülye, előbb-utóbb érteni fogja, honnan fúj a szél.
Az első próbálkozás akkor jött el, amikor a bajnok Rába ETO a BEK-ben első meccsét játszotta az izlandi első, a Vikingur Reykjavik ellen. Ákos bácsi egyik este átcsöngetett, szokásos otthoni szerelésében, atlétában és alsógatyában, és közölte, hogy van egy szabad jegye a mérkőzésre, nagyon jó bulinak néz ki, ott lesznek a kollégái is, csupa jó fej ürge, és a meccs után beülünk még valahová egy pofa sörre.
Én ekkor nagyon éretten viselkedtem. Kimagyaráztam a dolgot, hivatkozva arra, hogy a foci sosem volt a szívem csücske, a magyar foci még kevésbé, és természetesen megtoldottam azzal a kegyes hazugsággal is, hogy épp aznap este nem érek rá. Ákos bácsi győzködött egy kicsit, mert mint esténként rendesen, volt már benne némi löket, fekete szeme olajosan fénylett, de apámnak igaza lett, volt benne annyi ész, hogy felfogta, bizony, ki lett kosarazva. Gyengécske BM-es lett volna Ákos bácsi, ha itt feladta volna, ezt is be kellett lássam; így aztán nem volt nagy csoda, hogy miután az ETO dicsőségesen túljutott az izlandi gárdán, újabb hazai meccset játszott, ezúttal a szovjet Dinamo Minszkkel. A véletlen folytán Ákos bácsinak erre az összecsapásra akadt volna a számomra egy grátisz jegye, ám párbeszédünk az elsőhöz nagyon hasonlatos módon zajlott le. Aztán, hogy kilegyen a három a magyar igazság, még egy céges (akkoriban, ez tudható volt még a számomra is, mit neveztek „cégnek”) összejövetelre invitált meg: a Szigetközben rendeztek maguknak valamiféle horgászpikniket, ahol, biztosított újult erővel Ákos bácsi, istenien érezném magamat.
Amennyire fittyet hánytam négy éven át apám komoly intelmeire, annyira adtam most a szavára. Udvarias voltam Ákos bácsival, a magam módján mégis kíméletlen. Sosem érdekelt a horgászat, mentettem ki magamat. És természetesen aznapra is került már más elfoglaltságom.
Becsületére legyen mondva, Ákos bácsi nem sértődött meg. Amikor néhány hónappal később az íróasztalán landolt a pannonhalmi osztálytársaimmal folytatott levelezésünk néhány, a szocialista jogrend és biztonság szempontjából kifogásolható darabja, apámnak, aki már hazatért, néhány konyak elfogyasztása mellett, kifejezetten barátilag tanácsolta, hogy szűntessem be a kapcsolattartást Hárossal, Dögössel és a többi kétes elemmel. Apám értékelte a jószomszédi viszony eme megnyilvánulását; cserébe kétszer is közben járt Ákos bácsi legnagyobb lányának terhesség-megszakítása ügyében, hogy minden feltűnés nélkül, zökkenőmentesen essen meg, mint ebben az országban a legfontosabb dolgok általában.
Sokan vigyáztak rám.
De legjobban én vigyáztam az egyedüllétemre.

***

Ősz van, és egyedül vagyok, és kitalálom, hogy kimegyek. Vagyis inkább visszamegyek, de lehet, hogy egyszerűen oda megyek Pannonhalmára. Gábor ott van, más nem látogathatja, csak én. Úgy kell tennem, mint egy jó szülőnek, aki nem feledkezik meg távol lévő gyermekétől. Veszek Pick-szalámit, sajtot, néhány konzervet a még szűkösebb időkre. Tisztában vagyok vele, miből mennyi kell, mert látom magam előtt a szekrényt, ahová majd az öcsém berakja az elemózsiát, pontosan tudom, mindez milyen sorrendben, milyen ütemben fogy el a látogatás utáni napok során.
Ülök a buszon, és utazom. Amikor a Kakas Vendéglőt elhagyjuk, és még egy kanyar után kiérünk a szégyenletes megyeri ütközet helyén álló emlékműhöz, már látom az alig húsz kilométernyi távolságban lévő hegykupacot, rajta a várat. De lehet, hogy még nem is látom, a szürke, októberi ég aljából még nem válik ki, de ott van. Aztán ahogy döcög tovább a busz, tényleg megjelenik a szürkén egy sötétebb folt, aminek lassan körvonalai lesznek és nőni kezd.
Ugyanúgy, mint az előző négy évben annyiszor. Nem lehet csalatkozni benne.
Lekászálódom a buszról, és belépek a nagykapun. Lajos bácsi, a portás, valamint az idegenvezetők rám néznek, köszönünk egymásnak, mint éveken át naponta többször is. Eltelik néhány másodperc, mire rájönnek, hogy én már nem is én vagyok, vagyis nem az itteni diák, akit ismernek, mert itt él, csak valaki, aki nagyon hasonlít rá, és most hirtelen betoppant. El kell meséljem néhány embernek, hogy mi van velem, sajnos, nem vettek fel, dolgozom, nem vészes, ki lehet bírni, majd jövőre.
Bent az épületben már más. A folyosókon tudom, melyik kockakő billeg, melyik ajtó milyen hangon nyikorog. Rohannak el mellettem a fiúk, három évfolyam még ismer, odalöknek egy-egy Sziá-t, Helló-t, van, aki lelassít, amikor eszébe villan, hogy hiszen már nem járok ide, elballagtam, olyan, hogy ötödikes, nincs, és mégis itt vagyok – vajon miért? Eszembe jut, miképp szemléltük a visszalátogató öregdiákokat, ifjabbakat és a tényleg öregeket, az ősz vagy kopasz bácsikat, akik harsány hangú emlékezéssel csoszogtak a lépcsőházban, vagy benyitottak az osztályba, és mutogattak, hogy hol is ültek harminc vagy negyven évvel korábban. Akkor azt éreztem, végtelenül gőgösen, hogy irigykednek ránk, személy szerint rám, amiért itt lehetek. Ha néha megkérdezte valamelyikük, hogy hányadikba járok és ki az osztályfőnököm, majd arra figyelmeztetett, hogy élvezzem ki az itteni éveket, mert ez a legjobb, amit velem történhet, szinte megsértődtem, noha bólogattam és valami helyeslő szavakat motyorásztam, miközben úgy gondoltam, ugyan, mit tudsz te, nosztalgiázó vénember, szívnál csak ott a reggeli tornán vagy a stúdiumokon a végtelen délutánokon. És ugyanakkor feszített valami büszkeség, hogy én még ide járok, de ő már csak emlékezik és vágyakozik rá.
Most ott baktatott a folyosón, a lépcsőkön egy alig pár hónapos öregdiák. De olyan, hogy öregdiákotthon, nincs. Mindig csak a mai.
Megkerestem az öcsémet, átadtam neki a kaját, váltottunk néhány mondatot. Ez nem az a helyzet, amikor nagyon beszélget az ember a testvérével. Amíg, két éven át, együtt jártunk ide, ugyanígy működött minden: ha összefutottunk, sokszor csak intettünk egymásnak, és csupán a legszükségesebbeket beszéltük meg szóval, a legritkábban keresve fel a másikat a hálójában. Otthon, szünetben, akkor lehetett mesélni arról, mi történt Pannonhalmán.
És egyszer csak szembe jött Deziré atya. Magas, kissé hajlott alakkal, suhogó reverendaszoknyával. Ő is épp csak annyira lepődött meg láttomon, mintha egy, a szokásosnál hosszabbra nyúlt vakációból tértem volna vissza.
Gyere be egy kicsit, ha ráérsz – és talán ez a „ráérsz” jelezte azt, hogy akár választhatnám azt is, hogy nem érek rá.
Ott ültem abban a fotelban, ahol mindig is, Deziré atya az íróasztalánál. Háta mögött, a falon a kereszt alakban elrendezett, kissé vasarelys mozaikkép.
Deziré atya beszélni kezdett. Arról beszélt, hogy milyen keserves munka az övék, atyáké, nevelőké, és mennyire nem becsülik meg magukat a diákok; nem fogják fel, mennyire kivételezett és egyben védett helyzetben vannak, és ez a tanárok, prefektusok helyzetét is megnehezíti, sőt, voltaképp reménytelenné teszi.
Néztem Deziré atya oly ismerősnek tűnő arcát, a szája mozgását, a szeme fényét. Még csak október volt, de már most fáradtnak és reményvesztettnek tűnt. Voltaképpen panaszkodott nekem, és lehet, hogy igazolásra várt: igen, ilyenek vagyunk, vagyis csak voltunk, egy öregdiák már bevallhatja, kicsit szégyellheti magát miatta, ám ezzel a bocsánatkérésnek is beillő hozzáállással végül mégis csak Deziré atya igazulna meg.
Akkor kaptam fel a fejemet, amikor néhány osztálytársamat, Kundát, Dezsőt, Ebest kezdte el emlegetni. Mi a csudának jártak ide ezek az emberek, tette fel a kérdést Deziré atya, és rögvest meg is válaszolta, Semmi értelme nem volt, csak elvették a helyet más, rendes, igyekvő gyerek elől.
Harcias lettem. Négy év után is ők fájnak neki?
Kifejtettem, mért nincs igaza. Pont ezeknek a szerencsétlen, többnyire isten háta mögötti falvakból való, renitensnek kikiáltott srácok esetében volt értelme, hogy ide járjanak. Mert ezzel kitépték őket a tyúkszaros kis falujukból, láttak valami mást, valamivel többet, mint ami amúgy járt volna nekik. Egy pesti vagy más egyéb városi, orvos- vagy vegyész- vagy tanárszülők gyereke nem ugyanonnan rugaszkodik az életnek, itt legalább valamelyest egy szintre lehetett hozni a bandát. Ily módon, értelmeztem saját szavaimat, sokkal inkább itt volt helye Kundának, Ebemnek vagy Dezsőnek, mint például nekem.
Deziré atya szája sarkában megjelent jól ismert, kissé gúnyos, a semmi sem értő együgyűeknek járó mosoly.
Most kapott végső értelmet az a két évvel korábbi mozzanat, amikor a második osztály utáni nyáron, az atya családlátogatását követően Ebes kivitte az udvarukra azt a széket, amin a tisztelt osztályfőnök úr ült és beebédelt. Fogta a fejszét, akkurátusan széthasogatta, majd eltüzelte.
A hazaúton már nem nézegettem hátra a buszban, miképp távolodik a hegy. Várt az üres lakás. A Pick-szalámi, a sajt másik fele, és a maradék konzervek.