Bocsánatot kérek, Kedves Olvasó, hogy zavarlak az alábbi sorokkal.
És egyben köszönöm, Kedves Olvasó, hogy veszed a fáradságot, és szemedet végigfuttatod szerény irományomon.
Köszönöm, és egyben itt és most meghajlok előtted, végtelen tiszteletem jeléül.

Na most ez nem vicc. Japánban így szokás. Tán az egész kint tartózkodás legnagyobb döbbenete és egyben valahol jó érzése is az volt, hogy mennyire tisztelik egymást, és megtesznek mindent - számunkra nyilván leginkább a szavak és gesztusok szintén - a másik ember kedvéért.
A vonatkalauz, amikor a vagon végébe ér, szembe fordul az utazóközönséggel, és meghajol előttük.
A liftkezelő, amikor megnyomta a Skytree felhőkarcoló 450 méteres magasságába repítő lift gombját, meghajol, és megköszöni, hogy szolgálatunkra lehetett.

Arigatou gozaimasz - ez a legtöbbet hallott kifejezés, mindent és mindenkinek meg kell köszönni, mert..., mert tán nem kerül olyan sokba; mert tán pusztán így vannak nevelve; mert, hadd higgyem, jól is esik nekik. A metrón utazva, már pedig a Tokióban töltött idő - durva saccolásom szerint - egynegyedét a föld alatt utazva-gyalogolva töltöttük, a folyamatosan lotyogó hangosbeszélő szövegéből csak azt tudtuk kihallani, hogy Arigatou gozaimasz, Arigatou gozaimasz, sokszor, minden állomás után és előtt, és persze közben, mert mindig akad valami az életben, ezek szerint minden pillanatban, amikor meg lehet, és akkor meg is kell köszönni.

Ha már itt vagyunk, lent, a metróban, szóljunk erről először is. Végig lehetne bogarászni, pontosan mennyi metró és amolyan HÉV-vonal szeli keresztül-kasul a japán főváros alatti rétegeket, én úgy 50-re tippelnék. Féltünk tőle, mert a neten látható hálózat ábra kiismerhetetlenül bonyolultnak tűnt, ráadásul ott voltak a mindenfélke hírek, beszámolók a metró isztonyatos zsúfoltságáról, a tülekedésről és az alkalmazottak már-már kápói magaslatokba hágó rendteremtési gyakorlatáról.
Igen, a metró és ez a föld alatti világ zsúfolt. Tényleg, egész nap. Reggel 8-kor ugyanúgy, mint este 11-kor. És nincs külváros meg központ - mindig, minden tele van emberek ezreivel, akik sietnek valahová. Nincs olyan megálló, ahol elfogynának, ahol kiürül a tér, ahol nem kellene arra figyelni, hogy milyen útvonalon osonjon az ember a maga következő járata felé, mert hiszen eljutni A-ból B-be az többnyire 2-3 átszállással, vagyis az egyes vonalak közötti földalatti folyosókon való, sokszor tít-tizenöt perces gyaloglással jár.
És az ember jár, jár a lába, pár nap múlva felveszi a ritmust. És eközben ezért állandóan csodálkozik. Ezen a többnyire fekete télikabátos seregleten, amelyik nagyon siet, mindig, mintha itt Japánban nem csak a tér, hanem az idő is szűkre lenne szabva.
Ugyanakkor fegyelmezetten siet.
Szinte borzongató, ahogy mindenki betartja a szabályokat. A japán sietve sem vágtat, és főképp nem lököd. Pláne nem tolakszik. A sietés és a türelem, és két merőben ellentétes fogalom náluk teljesen természetesen kapcsolódik össze a gyakorlatban. Sorakoznak, sort képeznek, a mozgólépcső bal oldalára húzódnak, hogy a jobb felén rúgtathassanak azok, akiknek még sietősebb. A peronon is szépen egymás mögé állnak, valószínűleg épp annak a vagonnak a várható ajtaja előtt, amibe be akarnak szállni. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a vonatok másodpercnyi pontossággal futnak be, és centiméterre ott állnak meg, ahol a peronra festett jelek, számok, ákom-bákomok jelzik.
Arigatou gozaimasz.

Tényleg vannak egyenruhás peronfelügyelők a metróban. Mint ahogy láthatólag imádják ezt az egyenruhásosdit. Mert lassan kiderül, minden intézményben, nyilvános épületben, de természetesen az utcán is megtalálni a - főképp - kék különböző árnyalataiban pompázó férfi és női segítőket. Sújtások, rézgombok, váll-lapok, sapkák, és mindenek felett fehér kesztyű. Ez adja meg ennek a különös seregleteknek a különös sármját, a fehér kesztyű, ahogy kicsit komornyik módra, de ennek folytán, és persze japáni mivoltukhoz hűen, tökéletes udvariassággal és odaadó kedvességgel vannak a szolgálatunkra. Ha meg vagyunk elégedve a kapott információval, ügyintézéssel, jöhet búcsúzóul egy tiszteletteljes meghajlás. Már-már a fantasztikum világába tartozik, amilyen fokú kötelességérzet él bennük segítségkéréskor. Mivel Tokióban nincsenek utcanevek és házszámok (meglehetősen megkeserítve ezzel az európai látogató dolgát), elég sokat kell kérdezősködni. De amit cserébe kapunk, mindenért kárpótol. A japán ember, mintha csak erre képezték volna ki, rendelkezésre áll. Csak egyetlen példa: a Cork Irodalmi Ügynökségbe menet még csak-csak elboldogultunk odáig, hogy melyik metróval haladva, hol kell kiszállni. De az utcára toppanva egy újabb végtelen forgalmú városközpontban találtuk magunkat, és természetesen fogalmunk sem volt róla, innen merre (hozzá tartozik: a japánok valamiért a térképeiket nem északnak tájolják, illetve, mindig másféleképpen...). Odalépvén két beszélgető úriemberhez, az orruk alá dugtuk a cédulát a kerület, a háztömb és a ház számát tartalmazó sorokkal. Erre nem az történt (egyik esetben sem), hogy elkezdték volna magyarázni, hogy akkor tessék arra menni, ott jobbra fordulni..., és így tovább. Nem. A két társalgó sebtében búcsút vett egymástól, és az egyik már indult is, hogy csak kövessük, mutatja az utat, csak utána. Ő konkrétan a házig kísért, ellenőrizte az ajtón kiírást, megnyugodott, hogy jól teljesítette a feladatát, és még lift hívógombját is megnyomta...
Arigatou gozaimasz.

Utazunk és jövünk-megyünk az utcán. Nézzük a japán embereket, sokkal inkább mint Japánt. Bár az is lehet, a japán emberek arca, viselkedése Japán maga, és ilyenkormán kiismerhetetlen.
A férfiak serege afféle fekete sereg. Majdnem egyenruhaszerű, ahogy businessman-like öltözetükben kinéznek: fekete kabát, öltöny, cipő. A nyakkendő és esetleg a sál visz némi színt az egészbe. Mindez fekete laptop-táskával és legfeljebb esernyővel egészül ki.
A nőknél sem sokkal színesebb a divat, bár tény, hogy 2014 telén a bézs télikabát volt a menő. Ami viszont teljesen elképesztő, hogy sokan rövid szoknyát viselnek, jó esetben vékony nájlonharisnyával, vagy éppenséggel a nélkül: teljesen pucér lábszárakkal szaladgálnak a pár fokban. Csak akkor értjük meg, honnan ez az edzettség, amikor kisgyerekek csoportjába botlunk: az óvodásoktól kisiskolásokig mindenki nagyon szép egyenruhában feszít, de ugyanilyen alulöltözötten: a lányok szoknyácskában, a fiúk rövidnadrágban - nincs rajtuk más, csak fehér vagy fekete térdzokni, a lábuk csupasz.
És láthatólag nem zavarja őket egy csöppet sem.
Megedződnek és tudják tűrni a szenvedést, mondja később egy ismerős. Különben hogyan bírnák ki a sok természeti katasztrófát, földrengést? Három éve is, a nagy földrengés után, amikor Fukushima is megsérült, azért tudtak olyan sokan túlélni, hiszen akkor is, a március ellenére esett hó. De bírták. Úgyhogy hálásak lehetnek a pucér lábú gyerekkorért.
Arigatou gozaimasz.

A nem nyilvános helyeken történő Japánnal nem nagyon kerülünk kapcsolatba. Egyetlen lehetőség a Youkobo rezidensház meglátogatása. Ide is külön expedíció eljutni, két metróátszállás után buszra ülünk, ebből is kitetszik tán, hogy a hely eléggé kiesik a központtól, és valóban, ahol kitesz a busz, azt már-már kertvárosi környéknek lehet nevezni, legalábbis felhőkarcolók nincsenek. Vasárnap kora délelőtt van, még megkérdezhető embert is alig találni, de végül a már szokott módon, két, angolul egy mukkot sem beszélő, hajlongó atyafi odavezet a házhoz. Tatshuhiko Murata és felesége már vár bennünket, és a különösebben nem attraktív kockaépület irodahelyiségében érdekes történetet adnak elő. A férfi apja orvos volt, és itt egy kis magán tüdőszanatóriumot működtetett, kezelővel és három emeleti betegszobával. Aztán a doktor meghalt, a fia megörökölte a házat, és szobrász nejével együtt kiötlötték, hogy alkotóházzá alakítják át a mini-szanatóriumot. 2001 óta működik, és népszerű, hiszen a világ minden sarkából pályáznak ide is művészek. A két mostani vendégnél rövid, tisztelgő látogatást teszünk: Kevin Chin egy ázsiai származású ausztrál festő már meg is festett egy nagy vásznat itt tartózkodása alatt, míg a Luxembourgból érkezett Christian még csak ismerkedik a környezettel. Tatami stílusú szobáját szemlélve a házigazdák felfednek egy titkot: a szoba közepén fel lehet szedni a gyékényt, ott van egy mélyedés, amiben melegítő helyezhető el (gyorsan csinálják is, előkerül a szerkezet), ide lehet aztán bekucurodni, lelógatva a lyukba a lábat, rátenni a kis asztalkát, úgy dolgozni – avagy jót szunyókálni rajta, a felszálló melegben.
Mindezzel azt is szemléltetik, mennyire praktikusan oldanak meg mindent, a lehető leghatékonyabb helykihasználással. Elvégre Japán kis ország, vagyis kevés a lakható felület, nagyon meg kell gondolni, mit hova rakunk. Ebből az is következik, ami már egy másik dimenzió, hogy a japánok nem tárgyfelhalmozó népség, mert nincs hova rakni a cuccokat. Bár az üzletek kínálata ennek ellentmondani látszik, megtudjuk, hogy nem divat az eszeveszett vásárlás, mert nincs helye az új holmiknak.
Christian örül a titkos lehetőség felfedésének, mi meg hagyjuk tovább akklimatizálódni. A háziakkal persze nagy terveket szövünk: náluk még nem járt soha magyar művész, nekünk sem volt japáni írónk, hát rajta, kezdjünk el cselekedni.
Ehhez aztán igazán dukál az Arigatou gozaimasz.

Figyeljük, hogy a japán mennyire vallásos nép. Nem mintha ezt blikkre meg lehetne állapítani, hisz tudhatjuk jól, mennyit ér, ha valaki ott menetel a Szent Jobb mögött.
A szentélyek száma ugyanis véghetetlen, az oda betérők száma nem elenyésző, a szentélyekben szolgálatot teljesítő szerzetesek és szerzetesnők száma sem csekély, és végképp nem elhanyagolható ezeken a kegyhelyeken kasszírozott pénzmennyiség.
Tokióban is akadnak mindenféle templomok, megbújva a kőrengetegben, a felhőkarcolók tövében, de leginkább szürkén, nem túl hívogatóan. A piac mellettibe is csak azért térünk be, mert belebotlunk a halas- és zöldségessora menet. Tény és való, nagyon fura egy kínálattal bírnak e kegyhelyek, mert azt tudni kell: mindenütt lehet kérni, jobban mondva, meg lehet vásárolni valamiféle szerencsét, óhajt. Tiszta búcsúcédula-rendszer, csak itt fa lapocskák állnak rendelkezésre. E lapocskák egyik felét a bölcs, a dalai láma nyugalmával rajzolgató szerzetesek már megírták a maguk csodás jeleivel, és a jámbor hívő – miután áldozata jeléül lerótta a 500-800 jent – maga is felvésheti sóhaját a lapra vagy pálcikára, és azt elhelyezheti egy erre a célra felállított tábla-falon. A piac mellett külön lehet kapni a jó kereskedést, a szerencsés halfogást, a becsületes csencselést óhajtó talizmánokat, és ezek szépen fogynak is.
Ezen kívül meg mindenre lehet áldást kérni. Az, hogy jó egészséget, boldogságot kérjünk, szinte snassz, mikor olyan részletekbe lehet menni, mint biztonságos autóvezetés vagy sikeres vizsga.
Az igazi, nagy kegyhelyeken, a régi sintoista és buddhista helyszíneken elképesztő gazdagságú építmények, faragványok fogadják az oda érkezőket, akár Kiotóban, akár Kamakurában vagy Nikkóban vagyunk. A botor európai turista bámul, mint ahogy bámulunk azért Fontanebleau-ban vagy Vatikánban is, csak ez még sokkal egzotikusabb, meg jó messze van. Minden értelemben.
Az átlag japán, ahogy szemrevételezzük, alapvetően szintén turistaként érkezik e helyekre, mint ahogy egy magyar lép be, teszem azt, a pannonhalmi bazilikába, de tudja, miről van szó, és el is fogja valamiféle szemérmes áhitat. A szentély előtt összeteszi a kezét, majdnem úgy, mint a keresztények, csak kicsit begörbíti hozzá a hátát, mormol is valamit, és természetesen meghajol. Pénzt dob a nagy, ládaszerű perselybe. A legtöbbször kettőt tapsolnak. Ahol van füstölőkút, odaáll, és kézzel hajtja magára a szent füstöt, ami, mi mást, egészséget, megtisztulást hoz rá. A csobogónál kis rézedényből önt a kezére vizet, még tisztábbá válik. És aztán rohan, hogy a szerzetesek üzemeltette boltokban jól bevásároljon ereklyékből és megírja a maga kis falapocskáját, majd lélekben megnyugodva indulhat tovább.
Köszönjük néked, istenünk, hogy itt lehettünk.
Arigatou gozaimasz.

És ha már lelket ilyen jól feltápláltuk füsttel, táblácskákkal és szerzetesi pillantásokkal, adjunk valamit a gyomornak is. Ide tartozik rögvest, hogy szinte az első napon feltűnt: itt nincsenek kövérek. Férfiak-nők egyaránt slankok, a nők már-már légiesek, babaszerűek többnyire. Elkezdjük számolni a kövéreket: 13-ig jutunk az út végére.
Mert mit esznek? A sushi az alap, amiről úgy vélnénk, hogy ismerjük. Ám a japáni sushi azért csak más, mint a magyar, a többi ételről nem is szólva. A legtöbb étkezdében van menü, egészen elfogadható áron. Egy ilyen áll levesből, többféle halból, rizsből, természetesen, és mindenféle, kis tégelyekben tálalt zöldségekből, szószokból, amikről többnyire nem derül ki, micsoda, de általában finom. És vannak a nagy levesestálak: egy húslevesalapban főt mindenféléből áll, de leginkább zöldségből és hosszútésztából. Nem marad utána éhes az ember – aztán, hogy fogytunk-e tíz nap alatt…? Valószínűleg nem, mert egy valamihez (illetve sok egyéb mellett ehhez sem) tartottuk magunkat: míg a japánok szinte csak zöld teát kortyolgatnak az étkezéskor, ami többnyire jár a menühöz, mi vétkes módon isszuk a Kirin meg Asahi söröket, mert hogy rendes közép-euópaiként, egy hrabali-világból érkezve, a sör is végtelen súllyal esik a latba.
A japán lat. Ha tudnám, mi az!
A piac környéki utcák árusai: ez a kalandozás maga. Gyakorlatilag alig van bármi, amiről tudjuk, micsoda. A narancs, mondjuk. Meg egy-két szárított, felhasogatott, pácolt hal-alakú valamiről feltételezzük, hogy tényleg hal. Amúgy a millióféle zöldség és gyümölcs, a létező legkülönfélébb formában. És ugyanez igaz a halra is. A legjobb mindebben az, hogy nem csak mindent a szemnek, mivel kis tálkákból, tálcákról kóstolni is lehet. Nem vagyunk félősek, és itt a tisztaság sem lehet kérdés, két lépésenként bekapunk –valamit. Ami többnyire finom, de legalább is érdekes ízű, nem egyszer olyasmi, amit még sosem éreztünk. Olyan is van, hogy felkiáltunk, ó, ez mennyei, ebből kérünk még, sőt, a végén veszünk is egy tasakkal, zacskóval. Kiderül, hogy szárított és valamilyen fűszerben pácolt japáni szilva; számtalan babfajta. A bab, ez az egyik legkülönösebb, amúgy is nemzeti eledel, mindenfélében megforgatva eszik csemegének, és többféle édesség is készül belőle: krémbe mártják, úgy sütik meg, pálcikára tűzve, zöldtea-porban meghengergetve kínálgatják, és mint helyi nyalánkságot, veszik is, mint a cukrot, holott nem olyan édes.
Kínálgatnak széles mosollyal, hajlongva, és mit is felelhetnénk mást, sután meghajolva, miközben félig tele a szánk nyers hallal, sütivel, húscafattal, babbal, mint hogy Arigatou gozaimasz.

Aztán, hogy mi még?
Minden, amit valószínűleg észre sem veszünk, ami úgy kúszik be az orrunkba, fülünkbe, a bőrünk alá, hogy kissé japánivá leszünk, és nem emlékszinten, hanem valamelyest átlényegülve.
Ha hazamegyünk, lesz-e majd erőnk mindenkire rámosolyogni? Meghajolni és egynél többször megköszönni valamit úgysem merészel az ember, mert komplett bolondnak nézik…