1.

A férfiak ezt sosem érthetik meg. Kilenc év után is szeretem Bandit, de van,
amit egyszerűen nem ért meg. Néz a jóságos szemével, mondja, hogy igen vagy
nem, esetleg drágám, mégsem érti.
Kétszer kipipálva a Káli-intézet, a javasasszonyok hada, a mindenféle teák,
olajok, magvak, tüszőérést segítő levek. Ha elkezdtem volna írni az elején,
mennyire pénz ment el minderre, most valószínűleg belebolondulnék.
Mi maradt más, mint a Jóisten? Nem mintha olyan nagyon hinnék magamon
kívül bármiben is. De amikor meghallottam, hogy azon a dombon, ahol egy
nyári néprajzi tárborban, idestova huszonegy éve, elvesztettem a szüzességemet,
állítólag megjelent a Szűzanya, és az ott lévő kereszt körül alkonyatkor
valamiféle glóriát lehet látni, egyszerűen azt éreztem, oda kell menjek. Segít
vagy sem, mindegy is.
Vonattal utaztam, két átszállással, aztán busszal. Ott már mindenki csak
a csodáról beszélt. Egy bajuszos néni mellettem nagy hangon mesélte, A
sógoromat egy hete tolta ki a felesége, pedig nem akart kimenni, mert nem
hitt benne, a vén kujon. Aztán csak nézett, mert neki meg a Jézus arca sejlett
fel a kereszt talapzatán. Másnap már fel tudott állni és járkált. Nem vicc ám,
olyan beteg volt, hogy a polgármester már számolt vele, hogy utalni kell nekik
hamarosan a temetési segélyt, erre meg most itt járkál a faluban. Évekig a vécére
sem tudott kimenni, az Annuska pelenkázta.
És maga?, kérdezte aztán mohó pillantással. Ne is mondjon semmit, tudom.
Tudja?, rökönyödtem meg.
Persze, ha egy ilyen fiatal teremtés jön, csak a gyerek miatt jön.
Ültem döbbentem. Az urát nem hozta?, szólt át a másik ülésről egy kendős néni.
Uramat?
Azt hát, a férjit. Az is kellene hozzá!, tette hozzá, és erre többen kacagni
kezdtek, de az én szomszéd nénim lehurrogta őket.
Asszonyok, ez komoly dolog. Mondjuk csak el szépen, ki mindenkinek segített a
kereszt eddig. A Balogh Kitty…, a Bogdánovics Beuska…. Kezdtek záporozni a
nevek. Az a dunaújvárosi nő. Valamilyen Dalma, nem emlékszem már… És aki
előzőleg rákos volt, tudjátok, alig nőtt még ki a haja. Meg volt egy kolozsvári
is… Bizony, a határon túlról is jönnek ám!
Bólogattak az asszonyok, némán emlékezve azokra, akiket gyermekáldáshoz
segített a csodakereszt.
Aztán az egyik szinte transzba esve nézett rám.
Csak a plébánost kerülje.
Kerüljem?, riadtam meg teljesen.
Bizony, tódították rögvest a többiek. Nem hisz benne. Állítja, hogy kitaláció az
egész. Még egy papírt is kiszögezett a közeli fára, egy evangéliumi idézettel. Az
áll rajta, „Akkor, ha valaki azt mondja: Nézzétek, itt a Krisztus, vagy amott, ne
higgyétek.”
Benne van a Bibliában?, néztem körbe az asszonyokon.
Benne van, az igaz, ismerte el a szomszédnőm. De hát tudjuk, hogy azért nem
minden úgy van, hiába, hogy a Biblia írja.
A hasamra szorítottam a kezemet, mert szörnyű émelygést éreztem.



2.

Kilenc éves voltam, amikor az a férfi rám nézett.
Úgy nézett rám. Tudtam. Nem a karácsonyra kapott, nagy kockamintás, színes
kabátomat nézte. Engem nézett.
Nem állítom, hogy akart, de megállt rajtam a szeme.
Várt a pirosban, mi arra mentünk apával. Fogta a kezemet. Akkor borotválta
le a fejét kopaszra. Azt mondta, ha őrző-védő, akkor legyen az. Rettenetesen
szégyelltem, hogy kopasz lett az apám. Nem azt, hogy már nem tanár, nem azt,
hogy őrző-védő, hanem hogy kopasz.
Levitt a Don Pepébe, hogy pizzázzunk és dobáljunk dartsot. Amióta anya
elment, sok pizzát eszünk. És néha dartsozunk.
A kocsi a pirosban állt, és a pasi nézett, végig nézett, ahogy jöttünk. Apa fogta
a kezemet, közben a tekintetem összekapcsolódott a férfiéval. És ahogy bámult,
bár az is lehet, hogy nem bámult, csak nézett, és éreztem, hogy nő vagyok.
Belém nézte a nőt, vagy kinézte belőlem, nem tudom.
Az biztos, hogy amikor elhaladtunk a kocsija mellett, és már megtörtént a nézés,
apa megszorította kezemet, és rám mordult, Ne izélj már, ezt mondta, mintha
csak úgy mondta volna, és ha megkérdeztem volna, lehet, válaszolni sem tudott
volna, mit értett izélésen.
Vágyat kelteni, igen. Ezt akarok. Kelteni, mint az alvót. Kelteni, mint a
tojást. Ébresztgetni a fenevadat. Ez lett az én vágyam azon vacak, téli estén, a
pizzázóba menet.



3.

Próbáltam ránézni. Úgy nézni rá, lássa, hogy nézem. Az altban énekelt. Ahogy
ez tizenhat évesen megy. Semmit sem értettem, semmit sem tudtam róla. Csak
azt, hogy szeretem. Angyalarcú, álmodozó, de lehet, csak álmos szemű fiú volt.
A végzős D-be járt. Boronkay Aladár. Talán ezért, lehetett volna egy Jókai-
regény figurája. Még olvastunk Jókai-regényeket.
Heti két délután volt kórusopróba. Néztem őt. Napközben, a hét többi napján a
suliban semmi. Ha fel is tűnt, valahogy nem volt érdekes. Csak a kóruson. Az
őszi, téli délutánok félhomálya, a folyosón kiégett lámpák, a közeledés a régi
zeneterem felé. Geley karnagy úr. Metszett, szerzetesi arca. Penge vékonyságú
szája, szemben a szerelmem húsos, kissé elnyíló, mögöttem daloló szájával.
Leginkább mégis otthon voltam belé szerelmes. Amikor rá gondoltam lefekvés
előtt. De nem úgy. Hanem hogy mit csinálhat. Mit vacsorázott. Milyen az
ágyneműje.
És akkor elkezdte csapni a szelet a Forgó. Olyan hebrencs kis tökalsó volt.
Hittanra járt, a mi kórusunkban nem, csak a templomiba. Nem tudtam, mit
kezdjek vele. Azt mondta, a magyar himnuszt el lehet énekelni a szovjet és a
német himnusz dallamára is. Kinevettem. Kínomban végül beismertem neki,
hogy mást szeretek. Megkérdezte, kit, persze. Amikor meghallotta, hogy
Boronkay Aladárt, nyeríteni kezdett. De hát az egy buzi, kiabálta.
A franciaországi útra csak egy szűkített csapat mehetett. A negyedikesek eleve
kiestek, mert az egyöntetű vélemény szerint nekik tanulniuk kellett. Különben is
legtöbbjük ott volt az egy évvel korábbi NDK-s turnén.
Forgó a harminc éves érettségi találkozón azzal ugratott, hogy még semmi sem
késő. Mindketten elváltunk, igaz, ő kétszer, de előttünk az élet. Csöndesen
csóváltam a fejem, mire rögvest gonosz kis tűz gyúlt a szemében. Boronkay,
mi?, kérdezte. Portás a központi rendelőben. Akkor láttam, amikor szívkatéterre
mentem, vonta meg a vállát. Ott megnézheted magadnak a vőlegényedet, tette
hozzá, és üvegből felhajtott egy light kólát.
Igenis, elmentem a rendelőbe. Vagy Forgó nem mondott igazat, vagy aznap
nem dolgozott, vagy…, mindegy. Egy vörösre festett hajú, rettentően elhízott
nő ült az üvegablak mögött, de rémisztő kinézetével ellentétben nagyon kedves
hangon igazított útba minden érdeklődőt, szinte jó volt hallgatni. Elücsörögtem
majdnem egy teljes órát, őt hallgatva.


4.

Nézett rám, mit szólok hozzá. Valahogy megint összebarátkoztunk a Ritussal. Szegény Bárány Böbi néni temetése után ültünk be egy kávéra, és onnantól fogva mind gyakrabban. Mindkettőnknek izgalmas lett, hogy van egy ember, akivel valaha sülve-főve együtt voltunk, mindent tudtunk róla, a lelke legkisebb rezdülését is, aztán huszonöt éven át éltük a magunk életét, és most megkísértett a jól eső gondolat, hogy mégis összetartozunk.
Akkor már nálunk kávéztunk, otthon.
A férje kívánsága volt, a szülinapjára, hogy szeretne az életben egyszer két nővel lenni. Nézett huncutul, aztán gyorsan mesélte tovább. Azt mondta magában, hát jó, mért is ne, mi van abban. Mindenkinek lehetnek titkos vágyai, nem igaz?
Felhúztam kicsit a vállam, mint aki részben egyetért, de a maga részéről sosem vallaná be.
Lámpaboltjaik vannak Rituséknak, többfelé is. A központi üzletből beszélte meg egy Lici nevű csajjal, mert, állította, kiszúrta egy ideje, hogy a kacsintgat a férje után. Igazolva is látta magát, mivel ez a Lici szinte azonnal ráállt. Talán megfontolta, nem rossz buli az, egy ágyban a főnökkel, pláne ha bujkálni sem kell, mert főnökasszony is ott van. Valami pénzt is kapott, persze.
Nézett rám a Ritus, mit szólok. Mit szólhattam? Meséld tovább, feleltem.
Szóval, ismerte be Ritus, jó volt. A férjének, de igazából neki is, méghozzá a Lici miatt. Itt sóhajtott egy nagyot. Aztán úgy alakult, hogy hármasban még egyszer voltak, de az már valahogy nem úgy sikerült… Viszont ők ketten, a Ritus és a Lici egy időben elég sűrűn összebújtak.
Aztán minden összecsuklott, mondta elhaló hangon, és a kiskanalat úgy ejtette a vissza a csészébe, hogy csörömpölése szinte vészjelzésszerűen hasson.
Kiderült, Lacinak hererákja van. Ez a buta liba meg…, á, mindegy, legyintett Ritus keserűen, de azért mondta tovább. Azután, hogy megtudta, másnap felmondott, mintha ehhez bármi köze lehetett volna. Úgy eltűnt, nyomát sem lelni. A városból is elköltözött. Valaki azt mondta, kiment Olaszba.
Úgyhogy most itt vagyok egyedül, mondta lassan Ritus. Felemelte a kezét, de aztán visszaejtette. Csak nézett, azzal a zöld, csillogó szemével.
Fel kellett álljak, a konyhapult felé indultam, teljesen céltalanul, illetve, mondjam így, menekülési céllal. Mégis megtorpantam mellette, egy negyed másodpercre. Ez elég volt hozzá, hogy Ritus, talán ösztönösen, hozzám érjen. Végighúzta a kézfejét a combomon. Éreztem, ahogy süt a bőre a nadrágom keresztül.
Egy kis nevetéssel bevezetve, legalábbis azt hittem, nevetésféle, ami kijön a torkomból, igazából azt akartam kérdezni, hogy iszunk-e még egy kávét, de mint aki nem ura a szavainak, ez a kérdés hagyta el a számat.
És te? Sosem kérted viszonzásképp, hogy egyszerre két férfival…?
Ritus nézett rám, a száját tűnődő mosolyra húzta.
De, még szép, hogy eszembe jutott. Csak aztán a lányok...
Az órámra néztem, és felkiáltottam, Jesszusom, már ennyi idő?
Ritus felpattant, oda hozta a kávés csészéjét. Az arcát a vállamhoz nyomta, és úgy mondta, Akkor menjünk, te kis buta.



5.


Egy kicsit összehúzta a szemét, és mintha vett volna egy hallhatatlan, mély
levegőt, miközben rám szegezte a szemét.
Tapasztó Szuzy, a belsőépítész.
Végre lett annyi kis pénzem, hogy beválthattam Bruminak tett ősrégi ígéretemet:
saját szobája lesz, igazi gyerekkuckó, amilyet ő óhajt. Kilenc évesen jár neki,
punktum. Az apjánál, amikor nála van, a földön kell aludnia egy matracon.
Inkább nem veszek most új csizmát, kabátot, elvégre kinek parádézzak. A
mosógépszerelő Gyuszika volt az egyetlen komoly ajánlkozó azóta, hogy…
Inkább költök Kalgonra. Brumi mást érdemel, minden szempontból.
Jávor Cili végzett a Képzőművészeti Szakközépben, bíztam benne, hogy tud
ajánlani valakit. Rögvest rávágta: a Tapasztó Szuzy, nagyon eredeti csaj. Egy
évfolyamra jártunk. Belgyógyász prof a férje, a Ruttner Feri, biztos ismered. De
nehogy azt mondd neki, hogy Zsuzsi. Szigorúan Szuzy.
Megértettem. A Jávor Cili körei és ezek a „biztos ismered”-ek. Mindegy, végül
is erre jók a régi osztálytársak. Ki a banknál van, ki az adóhivatalban, kell valaki
a művészvilágban is.
Ott volt a kezemben Tapasztó Szuzy mobilszáma, és már nem tudom, hogy
mért nem hívtam fel rögvest. Elsodortak a mindennapok, mondhatnám egészen
póriasan. Igazából számba tudnám venni, mi minden is történt a tavasz elején,
és így mért örvendtem meg annyira, amikor húsvét után az előszobai szekrényke
fiókjából előkerült a cetli.
Azonnal megcsörgettem. Nagyon férfias, kimért hang szólt bele. Jávor Cilire
hivatkoztam, és kezdtem volna a mondókámat, de közbevágott. Inkább
találkozzunk a helyszínen, nincs értelme a telefonba magyarázni, úgyis látnia
kell, miről van szó.
Másnap este hatra jött. Egy elképesztően tarkán, de mégis megkapó eleganciával
kiöltözött, nálam legalább egy fejjel magasabb nő állt az ajtó előtt. Leginkább
vérpiros harisnyája kapott meg. Az arcát erősen festette, sőt, mintha egy régi
francia drámában szerepelne, szinte fehérre púderezte magát.
Nem mutatkozott be, a vak is láthatta, hogy ő Tapasztó Szuzy.
Bementünk abba kis szobácskába, amit Bruminak akartam átalakíttatni.
Reméltem, ő is hazaér majd a karate edzésről, hogy személyesen adhassa elő az
igényeit, bár előbb én szerettem volna megbeszélni a dolog praktikus oldalát.
Elmondtam hát, hogy gyerekszoba lesz, az én Brumimnak, aki egy kicsit
visszahúzódó, érzékeny, de nagyon értelmes, eszes fiúcska, és minden vágya,
hogy legyen egy saját odúja.
Tapasztó Szuzy ekkor húzta össze a szemét és nézett rám már-már kellemetlenül
fürkészően, majd felkapta a táskáját, és már ment is kifelé.
Bízd rám, felelte egyszerre tegezve, és amilyen gyorsan lépkedett, olyan sebesen
beszélt hozzá. Olyan gyerekszobát varázsolunk a te Brumidnak, amilyen
senkinek sincs. Már látom magam előtt, te jó ég, szuper lesz. Imádni fogja!
Kivágta az ajtót, kilépett az előtérbe. Ott megállt, de nem fordult vissza.
Nagyokat lihegve mondta, nem is nekem, hanem maga elé, Csak adjál néhány
napot. Megrajzolom, és jövök vissza a tervekkel. Egy csöppet se félj!
Azzal, mint egy színes forgószél, lerobogott a lépcsőn. Brumi sehol sem volt
még. Cili felsikoltott a telefonba. Te nem tudtad? Húsvét előtt vágta agyon az
áram a fiát. Nyitva maradt valami trafószekrény az állomás mellett, és a két
buta kölök elkezdte piszkálni a drótokat. Ez a szerencsétlenke meg ott maradt.
Képzelheted, tízezer volt…
Csak álltam ott az előszobában. Istenem, hogy „volt”-ból áll össze az élet, ahogy
minden elmúlik.
Brumi állított be. Hát te?, néztem rá.
Dezső bácsi ott tartott a Kenézzel együtt öt kör békaügetésre meg huszonöt
fekvőtámaszra.
Megérdemelted?
Meg, vonta meg a vállát az én kis Brumim, viccet meséltünk. És az
edzéstáskáját levágta a sarokba.



6.

Mikor néztek ezek egymásra úgy? Netti azt mondja, ahogy belépett, tudta.
Szép dolog a tudás, mondhatom.
Ment nemrég a Spektrumon valami riport olyan ikrekről, akiket valamiért
elválasztottak egymástól, külön nevelkedtek, de végül egymásra találtak. Ott
mondták, hogy utóbb kiderült, egy adott pillanatban ugyanakkor vágatták le a
hajukat, amikor az egyik legurult egy lépcsőn, aznap a másik, ezer kilométerrel
odébb autó elé lépett, egyszerre kaptak szívinfarktust, meg ilyenek.
Így voltunk mi lányok hárman. Emő, Kati meg én. A híres 333-as kollégiumi
szobából. Négy év együtt, három alakuló élet az anyaméhben. Mert aztán
velünk is annyi minden egyszerre történt, az ország három pontján. Egy évben
mentünk férjhez, és, csoda-e, ugyanazon évben váltunk el. Jó, a gyerekeink
nem egyszerre születtek, mert nekem a legkésőbb. Emő legnagyobb fia és Netti
között van is majdnem tíz év.
Aztán lettek új lovagok, kinek hogyan, miféle. Azért ötven felé már nem nagyon
válogathat az ember. Vagy addigra rögvest tudja, kire van szüksége, magához
vonzza, és ezért tűnik úgy, hogy lecsap és nem válogat…
Egy évben egyszer azért össze szoktunk jönni, a régi 333-as lányok. Emő akkor
már egy ideje együtt volt az ő Erikjével, nekem épp akkor kezdett alakulni
valami Bandival. De nem is ez. Hanem Netti. Az én kis csillagom, a maga
tizenhét évével. Erik rendező, producer, meg ilyesmi. Megmondom, őszintén,
még pici csodálkoztam is, hogy jött vele össze Emő, egy igazi pedáns, szorgos,
irodai munkához szokott leányzó. Leányzó, mondom, jó vicc. Ő is csak valami
más életet akart a Gabija után, biztos azért. Már ha tudhatjuk egyáltalán, mit
akarunk. Erik belépett, piros sál a nyakában május közepén, ahogy kell, és Netti
elolvadt. Később mondta. Hogy ilyet még nem érzett, egy férfi, aki belép, és azt
érezte, hogy beléje lépett. A gyomrába, a gerincébe, és a szíve közepébe, persze,
hogy ilyen rózsaszínűen mondjam.
A többi meg… Cset, facebook, minden, ahogy manapság működik. Én
észrevettem, hogy a kiscsajnak egész nap zúg a feje, és nem is itt él. Meg
eltünedezik, utazásokat szervez magának, kizárólag kulturális alapon.
És az egyik nap, már a vacak kis bizonyítványa után jött azzal, hogy színésznő
lesz. Akkor ugrott be azonnal, nem is sejtem, milyen mélységes ösztönből,
de tudtam: Erik. A kis liba csak állt, remegett a szája széle, majd potyogtak a
könnyei, és azt sikoltotta, Akkor is elmegyek innen.
Erre csak azt lehetett felelni, Menj, édesem.
Nem volt mit tenni, felhívtam Emőt. Először mondta azt az életben, hogy
hülye vagyok. Aztán lecsapta. Vagy kinyomta. Mindegy. És negyedóra múlva
visszahívott. Édes istenkém, a kurva életbe. Én vagyok a hülye, de mekkora!
Estére ott volt nálam. És elővettem a diópálinkát, ami ott állt a kis demizsonban,
és évek óta nem nyúlt hozzá senki.



7.

Az első, aki úgy nézett rám. Aki úgy nézett rám, hogy rám meredt.
Az már valamikor az év vége felé volt. Az első év vége, új időszámításom
szerint. Mert ez már egy másik élet volt, másképp járt az idő, más percek,
más napok, más hónapok követték egymást. Ha ugyan követték egymást, és
nem potyogtak ide-oda, mint ahogy az ember a szemetesből kiemel találomra
valamit, kicsit a fény felé fordítja, aztán visszaejti. Ha nem ejti vissza, az rögvest
más minőséget jelöl, mert szinte megöleli, egyszerre az övé lesz, kedves lesz a
számára, ajándéknak fogja fel.
Ilyesmivel telik az új élet.
A túrkáló botot a hónom alá kapom ilyenkor, és az ujjaimmal még egyszer
körbetapogatom a találmányomat, tényleg ér-e annyit, hogy az enyémnek
mondhassam. Mondjuk, az üvegek, dobozok csak annyi figyelmet érdemelnek,
hogy épek-e, visszaváltóak, aztán mennek be a hátizsákba. Amikor valami
különös akad botvégre, akkor szükséges a mustra. Cipőnél, porszívócsőnél… A
múltkor egy órát találtam. Egy Zenitet. Csak fel kellett húzni és járt. Hordtam
is a nyáron, de aztán csak a zaciban végezte, kaptam érte szép kis ezerötszáz
forintot.
A Topák Margit volt az. Az Intersparnál túrtam, szar sem volt a kuka mélyén.
Épp kiegyenesedtem, sóhajtottam egy nagyot. Lehet, hogy mormogtam is
valami kevésbé szalonképeset. Jött ki az automata ajtón, tolta a bevásárlókocsit.
Úgy fúródott egymásba a tekintetünk, mintha réges-rég mindketten erre a
pillanatra vártunk volna. És akkor az a dermedés, az a végtelenül hosszú fél
másodperc. Majd az elkapott szem, az elfordított fej. Akkor még utána néztem,
és láttam, amit már tudok, nem kell követnem senki a mozdulattal, hogy a férje
füléhez bújt, mintha félő lenne, hogy meghallom, és elmagyarázta neki, ki is az
a nő kuka mellett. Az Évi a munkaügyről, tudod, évekig ültünk egy irodában, de
őt kirakták az első leépítési menetben, nem gondoltam volna, hogy idáig süllyed
szegény…
Igen, ezt sutyoroghatta a Margit a munkaügyről, aki bent maradt, persze,
mert a Kubinyi szeretője volt, ezért került át aztán az igazgatóságra, ezért tud
bevásárolni járni, és lehet, férje is ezért van még.



8.

Kingusom…, úgy nézett rám, hogy nézett ő mindenhová, csak rám nem. Rendezkedett, narancslét bontott, titokban, mintha titok lenne, tette be a pelenkákat a szekrénybe, és meg is mondta a nővérkének, hogy ott lelik, az a jó méret, csak adják rá szegénykére.
Mármint rám.
Ez volt a nyár végén. Lassan kitavaszodik, ezt is megértem. Nem mintha olyan nagy öröm lenne itt, a Csöndesség Otthonban. Bár nem rossz. Illetve, már nem mérlegelem a rossz és a jó közötti különbséget. Meglegyen a pelenka, a katéter, a kis koszt, néha még művészek is jönnek, van mozi, felolvasás. Kingussa akár skypolhatnék is, de az a tíz óra időkülönbség rettenetes, sosem tudom megjegyezni, mikor van náluk reggel meg este. Kértem írjon. Levelet, mint ahogy azt egy régi világban tették, papírral tollal, írógéppel, bár, kézzel lenne mégis csak az igazi, van benne valami a simogatásból.
Kászoni Tibor alezredes, ő van még. Vagyis csak volt. Jönnek ide férfiak is, még szép, nem valami katolikus leánykollégium ez itt. Kászoni imádott mesélni. A doni áttörés és Voronyezs, és persze a hadifogolytábor. Kilencvenhét évesen olyan memóriája volt, le a kalappal előtte. Nem mesélte el egyetlen kalandját sem kétszer, erre amúgy is háklis vagyok. Mondjuk, kilencvenhét év alatt már össze is gyűlik az ember fejében annyi, hogy mindig marad még mit mesélni…
Ült az ajtó melletti fotel karfáján, nem ült bele, mert nehezen tudott volna feltápászkodni, hiába, hogy most is erős tartású úr volt, de valahogy a dereka nem bírta mégsem. Ült ott, kihúzva, de kicsit hintáztatva magát, mintha így könnyebben menne az emlékezés, és mondta, mondta, mondta. Jó volt hallgatni, sokszor behunytam a szememet, és mintha valami régi filmhíradót látnék, olyan volt.
És most ennek is vége.
Szegény Kászoni Tibor alezredes megbolondult. Teljesen pucéron kóborolt végig a folyosókon, és végén bebújt…, mit lehet tenni, bebújt mellém az ágyba. Már aludtam, nem észleltem, mi történik. Csak azért éreztem, azt gondoltam, az álmomban érzem, hogy valaki megölel. Ölelt egy kilencvenhét éves ember, éreztem a vékony teste melegét. Aztán felkapcsolták a villanyt, és kiabálás kezdődött. Két oldalról próbálták rólam lefejteni Kászoni Tibor alezredest, pedig akkor már a lábát is a lábamra kulcsolta. Végül négy ápolónak sikerült kiráncigálni az ágyamból. Még egy kicsit rikoltozott és kapálózott. Mire az ajtóhoz értek vele, elernyedt teljesen. Bebugyolálták a pokrócba. Ahogy buggyot vetett a szövet, még összetalálkozott a tekintetünk.
Másnap meghalt ez a derék mesélős katona.
Levél jött, végre, Kingustól. Nehezen kezdett bele, érezni az első sorokon, de egyre inkább felszabadult, és csak mondta, mondta. Írta. Még tanácsot is kért, ami annyira nem jellemző erre az öntudatos, biológus kutató lányra. Egy eszkimó indián csapja neki a szelet, ő is ott van a vancouveri intézetben. Piqtuq a neve, kedves, aranyos, csöndes. De hát mit kezdjen ő egy eszkimóval? Ezt kérdi tőlem, az anyjától.
Hát, majd megírom neki.