A tél ilyen.
Mégis csak a legrémesebb.
Mert elhiteti, hogy tiszta és fehér. A hó és a metsző levegő.
Közben csak szenvedést, fázást, nyomorúságot hoz.
Engadin. Milyen üres tud lenni a természet is.
Mindent a hó alól kell előásni.

Azért Svájcban a legjobb a hó, mondta Évi. Oda járunk tizenöt éve.
Amikor megjelent a sok köcsög magyar az osztrák síterepeken, mi húztunk is odébb, bólogatott Gabi. Érted, tudod, mi van. Nekem ne pofázzon ott a sok sudribunkó újgazdag, ezért nem adok ki egyetlen eurót sem.
Így találtunk rá Engadinra, folytatta Évi. Itt minden megvan. És Svájc azért Svájc, gondolhatod.
Csak egyre több a ruszki, vágott közbe Gabi. A geci oroszok mindenütt ott vannak.
Hát ott vannak, vont vállat Évi. De legalább nem magyarok.
Az igaz, hagyta jóvá Gabi.

Reggelre mindig elalszik a tűz. Nem tudunk annyi fát hazacipelni, amennyi kell. Néha irigylem a nagy portákat, ahol egészen magasra feltornyozott farakások állnak. Csak kimennek, és beviszik a hasábokat.
Nem tudok segíteni sem Irenének. Beteg vagyok és gyenge. Nővérkém kel fel hajnalban, megfeji a kecskét, aztán nekiindul.
Feltérdelek az ablakba, lyukat maszálok az ujjammal az üvegen. Ezen át látom, ahogy távolodik. Így kínzom magamat. Illetve, lehet, csak áltatom, hogy nekem legalább olyan rossz itt bent szenvedni a látványtól, mint neki, aki a hóban caplat.
Hurni gazda csilingelő szánja siklott el peckesen az utcán. A lovak orrán forró gőz csapott ki.

A facebookon van egy Giovanni Segantini. Napszemüveges, 35 körüli pasi. Legnanoi, és kizárólag annyit közölt magáról, hogy autista.

Engadinban 343 hotel várja a turistákat, bár biztosan több, ez csak a booking.com ajánlata. Külön kiemelik, hogy svájci mércével mérve nem csak a hegyek magasak, hanem a napsütéses órák száma is. Der sonnige Engadin – kell csalogatóbb szlogen? A sípályák mellett felhívják a figyelmet a kulturális látványosságokra, no meg a különböző wellness-fürdőkre. Tán ebből van a legtöbb a környéken, bár a galériák számszerű mennyiségére sem lehet panasz. Aki feltétlenül itt akar valami szép kis festményt vásárolni, ugye. Az Alpokról, ahogy szikrázni bírnak azok a hegycsúcsok az engadini nap fényében. Vagy, nyilván, lehet az egy hangulatos zsánerkép, olyasmi, mint a behavazott falucska határában tűzifát húzó asszony. Mondjuk, arra azért lehet számítani, hogy néhány ezer frankot ott hagy az ember, de akár csak a síelésért, a művészetért is áldozni kell, ez nyilvánvaló.

Hosszú egy ilyen téli nap.
A rettentő rövidsége teszi hosszúvá.
Semmi sem történik. Elsiklik egy-egy pásztor az ablak előtt a sílécein.
Kerekedik-e hóförgeteg, ez az egyetlen fogós kérdés. Nem lenne jó, ha Irene visszaérkezése előtt megint elkezdeni esni. A múltkorában is elkapta a havazás, csonttá fagyva érkezett meg. Nem is értem, hogyan bírja. Azt szokta mondogatni, ne féltsem, beléje költözött a mama és a papa ereje is. Nézd, milyen erős vagyok, szokta mondogatni, és ilyenkor megfeszíti a karját. Megfogom a vászoning alatt. Kőkemény, szálkás, meleg izmot érzek. A szemébe nézek, zöldeskék szeme tompán, mégis zavaró fénnyel világít.
Ha megjön, főzni fogunk. Kását vagy krumplit. Reszelünk rá sajtot. Jó lesz.

A tipikus rétoromán konyha sok ínycsiklandó étket kínál ám. Azt hihetnénk, hogy a hosszú évszázadokra a mord hegyek közé szorult parasztság nem áldozhatott túlságosan a gasztronómia oltárán – ez részben így igaz, de mint mindenütt a világon, nekik is megvannak az igazi finomságaik. Ezek között is első helyre kívánkozik az ősrégi recept szerint készülő graubündeni kásaleves: kecske- vagy bárányhússal, de csak éppen, mert a java a zöldség és a gabonaféle. Ezek különös keveréke adja meg a sűrű, egytálétel zamatát. Legalább ilyen fontos része az étkezésnek a maluns névre hallgató specialitás. Feljegyzés van róla, hogy a kantonban 1717-ben ültettek először burgonyát – ám ezt követően a paraszti étkezés egyik meghatározó alapanyaga lett a krumpli. A maluns elkészítése több mint egyszerű: serpenyőben zsiradékon pirítjuk meg a lisztet, és beleforgatjuk a krumplit. Almaszószt adunk hozzá, az igazi ínyencek még egy kiskanál sűrített tejjel is meglocsolják. Pompás dolog, az biztos!

Giovanni Segantini annyi bejegyezést tett, hogy csípi ezt az új pápát. Főképp tetszik neki, hogy nem húzta fel a piros pápai cipőt, hanem valami régi csukát villantott.
Egy svájcinak bizonyára nem mindegy, hogy kire vigyáznak a svájci gárdisták. Ez is része lehet a hazafiasságnak. Kihez adjuk fiaink és az ország nevét.

Szóval vettünk egy kis apartmant, mesélte Évi. Kicsit drágállottam, a burzsuj ruszkik, még újabban a ferde szeműek eléggé felverték az ingatlanok árakat, de Gabi szerint befektetésnek ez a tuti.
Mert tuti is, anyukám, horkant fel Gabi. Fogom én a sok ótvar unortodoxnak hagyni, hogy lenyúlják a lóvét? Faszt. Svájc az Svájc, érted. Itt nem szedik el a kemény melóval összeszedett cuccodat. Ceausescu meg Kadhafi zsozsójára is úgy vigyáznak a mai napig, mint a sajátjukra.
Király kis helyen van a kégli. A falu központjára nézünk, már a déli erkély, úgy értem. Lehet, hogy leugrunk majd nyáron is, szép időben. El lehet grillezgetni a teraszon, nem, Gabci?
Azt még meglátjuk. Nyáron már ne Svájcba kelljen jönni azért. Hol van itt tenger, látsz itt egy darab tengert, anyukám?
Jó, csak úgy felvetettem...

Az első hó szeptember tizenötödikén esett le.
Várom nagyon a tavaszt. De még csak március van. Hol van még a május?
Irene eljár a gazdagokhoz mosni, vasalni. Füssliékhez, Slappéékhoz, Bosshartékhoz. Nekik telik rá. Amikor ezen lázadoztam a múltkor, Irene csitított. Azt mondta, nem a mi dolgunk megítélni, mi igazságos, mi nem. Isten ezt jobban tudja. Különben meg egyszerű, kell a pénz. Nekem is szednem kell az erősítő cseppeket, amit, hiába, hogy Vogel doktor úr szinte ingyen ad, mégis csak ki kell fizetni, és tudom, hogy Irene félrerakja a java pénzt. A papa nem hagyott ránk szinte semmit. Egy árva lánynak is kell hozomány. Ha máshonnan nincs, össze kell gyűjtse. Van egy legény, Beat Buehler, azt sejtem, tetszenek egymásnak. De hát…
Ezért is várom a tavaszt, külön. Hátha kerekedik köztük valami komoly. A virágos mezőkön könnyebb.

Giovanni Segantini kedvencei között egy Vasco Rossi nevű énekes szerepel. A Wiki szerint a tag 1978-ban futott be az Albachiara című számával; állítólag azért szeretik ma is, idősebbek és fiatalok egyaránt, mert a mindennapi gondokról énekel. Olyan igazi dallamos-érzelgős digó nóta, némi rockos fílinggel, fent van a youtube-on.
Segantini horgászni is szerethet, mert a másik fotó egy halastavat ábrázol.

Három óra, és már majdnem sötét van.
Csupa tél minden. Megjött Irene. Nem engedte, hogy segítsek behordani a fát. Azt mesélte, hogy útközben sokat gondolkodott. Főképp felőlem. Félt és mégis bizakodó. Az egyik nap, amikor aludtam, kiesett a párnám alól a füzetem, amit Vogel doktortól kaptam. Néha rajzolgatok bele. Irene mosolygott. Olyan ritka a mosoly az arcán. Jungli, te tudsz rajzolni, mondta.
Elszégyelltem magam, ettől köhögési roham jött rám.
Rögvest aggódó lett szegénykém ábrázata. Beparancsolt az ágyba, még a fejemre is ráhúzta a dunyhát.
Halottam a motozását, ahogy begyújt, felteszi a fazekat a tűzhelyre. Aztán énekelni kezdett, azt muris bakkecske-nótát, aminek a refrénjében a hop-hop-hop van. Kisgyerekként nagyon szerettem.
Nem alszom el, ahhoz még korán van. És éhes is vagyok, igazság szerint. Inkább egy képet színezgetek gondolatban. Holnap, ha kivilágosodik, majd belerajzolom a füzetkémbe.
Irene lesz rajta, ahogy húzza haza a fát a kis szánkón.