Miután 1982 februárjában, annak a négy sornak a fényében, amit egy unalmas vasárnap délelőtt vetettem papírra a Pannonhalmi Bencés Gimnázium falai között, költőnek neveztem ki magamat, nem csak a verseket írtam szorgalmasan, hanem - számomra is meglepő módon - egyszerre kíváncsi érdeklődést mutattam a költészet iránt. Mert ugye ez más volt, mint minden addigi. Nem Vörösmarty Mihály életéről volt szó, vagy Ady Endre forradalmi verseiről; nem házi feladatról, nem a másnapi felelés miatti szorongásról. Hanem egy hatalmas és végtelen szabadsággal kecsegtető birodalomba toppantam be, ahol gyakorlatilag az történt, amit én akartam, és azért nyúltam (le?, fel?), ami megtetszett.
Aurél atya maszek könyvesboltja a Jedlik-teremben működött. Az atya beutazott Győrbe, összeválogatott néhány új kötetet (fogalmam sincs, milyen jutalékkal, "árréssel" dolgozhatott egy bencés a '80-as évek elején az állami könyvterjesztésben...), azokat kipakolta a padokra, ahol a délutáni stúdium szünetében lehetett vásárolni. Az akkori könyvárakon: 12 forintért vagy 16,50-ért, a Rekéta Regénytár vagy a Gyorsuló Idő zsebkönyvsorozat egyes darabjaiért többnyire 10 forintnál is kevesebbért hozzá lehetett jutni.
De azért akkoriban is kúsztak felfelé az árak, mert egy '82 őszén vásárolt kötetért 24 forintot kellett leszurkoljak. Kormos István írta, és A vasmozsár törője alatt címet viselte.
Bevallom férfiasan, nem feltétlenül Kormos István neve fogott meg, hanem a könyv szerkesztőéjé, Nagy Gáspáré. Aki ugyanoda, vagyis Pannonhalmára járt előttem egy másfél évtizeddel. 1967-ben végzett, a szemüveges fiatalember képe ott volt azon a tablón, amelyiken fekete keretben három meghalt osztálytársa fotóját lehetett látni; a szomorú, majd a korabeli szocialista sajtó által botránnyá dagasztott, Baradla-barlangbéli tragédia áldozatai. Nagy Gáspár volt az, akinek magyartanárom, Elemér atya közvetítésével elküldtem egy adag verset még a tavasszal, és ő, amikor a gimnáziumban járt a tanév vége felé, az igazgatói irodában leült velem; nem volt rest, és nagyon kedvesen, baráti hangon elbeszélgetett a költőpalántával a verseiről. Nem tudtam még, hogy ebben is nagyon erős mestere volt az a bizonyos Kormos István.
Szóval, amikor a Vasmozsár...-ban felfedeztem Nagy Gáspár nevét (akivel szoros kapcsolatot igyekeztem ápolni: szinte havonta bombáztam újabb, általam zseniálisnak vélt versküldeményeimmel ...), nem volt kétséges, hogy erre a könyvre szükségem van. Amiben ő benne van, az csak jó lehet.
Nem csalatkoztam.
És az a fura helyzet állt elő, hogy egy költőhöz, a 20. századi magyar líra egyik legkülönösebb hangú, és személyében legendává váló Kormoshoz ezeken a prózai írásokon, interjúkon, szösszeneteken keresztül kezdtem el közelíteni. A vasmozsár törője alatt című, 1976-ban, vagyis egy évvel a halála előtt, az Új Írás felkérésére született visszaemlékezése ugyanolyan mesés szöveg, mint verseinek nagy része. Íme, győződhettem meg róla a felfedezés örömével, egy költő élete is lehet érdekes, mi több, élvezetes olvasmány. A Diákkönyvtárból már másnap kikölcsönöztem összegyűjtött verseit, úgyhogy párhuzamos olvasás következett: a prózai "magyarázatok" alapján haladtam előre a kormosi tájakon; amihez aztán további felfedező lépéseket kellett tegyek - ki kellett deríteni, ki az az általa sokat emlegetett-tisztelt Sinka István vagy Berda József; nem mintha a közvetlen kortársaiban, Nagy Lászlóban vagy éppen Juhász Ferencben bármilyen szinten is otthon lettem volna.
Egy biztos: Kormos garabonciás, szomorú Harlekin-költészete nagyon bírt rám hatni; és miközben, hiába, hogy a hatása a markában tartott, sokkal inkább felszabadított. Hogy van ilyen versbeszéd. Egészen nyilvánvalóan költemény, amit olvasok, ritmussal, rímmel, de mentesen minden pátosztól, ráadásul, vers-mivolta "ellenére", majdnem olyan az egész, mint valamiféle beszélgetés. Duma, mondanám, ha nem lenne kissé dehonesztáló, noha azt is gondoltam, sőt, gondolom, egy jó dumálásért is odaadná az ember a lelkét...
Bár a Vasmozsárt... legalább kétszer végigolvastam egyvégtében, a versek mellé, vagy inkább immár fordítva, a versek mellé "sorvezetőként" a Vasmozsár...-t, egyre inkább izgatni kezdett Kormos István, ez a számomra a semmiből kibontakozó figura, aki érezhetően dolgozott is saját mítoszán, amiben jeles segítői voltak: az egész magyar irodalmi közélet. Eleve, a bujkáló költő, aki 1947 és 1971 között nem adott ki saját kötetet; aztán az a különös, ismét ezt a szót használva: mesés termékenység, ami a '70-es elején ráköszöntött; és persze hirtelen és nagyon korai halála. Már ez is, ahogy több helyről hallottam aztán elmesélve: végre önálló otthonhoz jutva, már-már révbe érve, ott áll új lakásának erkélyén, majd összeesik és meghal...
Mire 1983-ban leérettségiztem és elutasított felvételi kérelem után visszakerültem Győrbe, tökéletes Kormos-hívővé és -imitátorrá képeztem magamat. Ennyiből akár ravasznak is mondhatnám magamat, holott nem tudhattam, hogy Győrött a legodadóbb Kormos-csapat fogadni, mint ifjú kollégát. Csoda-e, hogy kormosi hangvételű, kópés hangulatú, friss ízű verseimet szinte üdvrivallgásszerű örömmel fogadták?
Az alábbi volt az egyike a legelső publikációnak:

Most hogy a papírboltban
kifogytak a színes ceruzák
s minden reggel sötétebb
alakok jönnek szembe
Most mikor a ligetek
filozófiája is megbukik
és a sors kegyelméből
szipákolok
Most nem érzem kínosnak
tavaly egyszer röhögtem
a misén és orrfacsarva
legyintettem örök életemre

(Most hogy..., Műhely, 1983/6.)

A néhány évvel korábban útjára bocsátott Műhely című folyóiratnak ugyan egy derék és bátor levéltáros, Gecsényi Lajos volt a főszerkesztője, de az irodalom terén az érdemi munkát az az akkor 27-36 év közötti költőcsapat vitte, amelynek tagjait a szülőföldjére visszatalált Kormos fedezte fel, és jó részt mutatta be a nagy nyilvánosságnak, folyóirat-publikációkkal, később kötetekkel. Villányi László, Pátkai Tivadar, Borbély János, Hámor Vilmos hardcore Kormos-tanítványok voltak, akik, szeretett mesterük és atyai jó barátjuk halála után mindössze hat évvel már a klasszikusnak kijáró tisztelettel beszéltek róla.
Finom, meleg irodalmi fészek volt ez. Kicsike, elvégre, már engem is beleszámolva, jó, ha tíz emberről beszélünk; "vidéki", hiszen ha mi, néhányan nem találkoztunk, Győrött irodalmi életről alig lehetett beszélni. De talán ezért is, mind becsültük egymást, és a ritka lehetőségeket. Harminc éve, 1983-ben Kormos mindössze 60 éves - lett volna. A Kormos-csapat meghívást kapott Mononmagyaróvárra, ahol - közel szülőfalujához, Lébényhez - akkorra egy egész lakótelepet neveztek el a költőről; mulattak is rajta a fiúk, hogy Pista, miként emlegették, jókat röhöghet odafent, egy felhő szélén csücsülve, hogy neki, akinek életében szinte sosem volt rendes otthona, most, íme, egy egész lakóteleppel rendelkezik...
Voltak a versek, és volt hozzá egy homályos, cserepekből lassacskán összerakosgatható Kormos-képem. És hogy táplálják ezt a fajta legenda-éhségemet (mi több, magamban titkos feladatnak éreztem egy minél teljesebb Kormos-história kiépítését), az irodalmiságba való bevezettetésem során egy sereg olyan, addig csak messziről tisztelt pályatárssal hozott össze a sors, akik Kormosban nagyon "otthon voltak" - Vas István és Szántó Piroska, Fodor András, Lator László, Parancs János, Ágh István. Ha nagy ritkán, előbb Győrből, majd már egyetemi éveim alatt Pécsről a fővárosba utazva találkozhattam e jeles személyekkel, kivel a Magvető szerkesztőségében, kivel a Gróza Péter rakparti lakásán, kivel a Kecskeméti utcai Alföldi Borozó kies zugaiban, egy idő után, mint ki az igaz forrásra áhítozik, Kormosra tereltem a szót; bár, többnyire nem nagyon kellett terelni, hamar eljött az a mondatkezdet, hogy "Kormossal egyszer...", "Na, erre mondta azt Kormos Pista, hogy...", "Párizsban összefutottam Kormossal...".
Mindeközben a Kormos-versek sem szűntek meg igézni. Sőt, a róla szóló sztorik és visszaemlékezések gyűjtögetése egyfajta foglalatot adott a Nyár gyerekei-nek, a Kereszttel hátunk szőrén-nek, a Citerázó asszonyok-nak - csak hogy legelső, általa jobbára megtagadott kötetének, a Dülöngélünk-nek nekem oly kedves, garabonciás darabjait soroljam elő.
Igaz, észrevettem, hogy a nevezetteknek jól esett, hogy van itt egy ifjonc, aki rájuk mint igazi nagyságra tekint, két lábon járó irodalomtörténetre; tán felsejlett bennük múlt ifjúságuk, amikor ők itták mestereik szavát, teszem azt, József Attiláról vagy az isteni Deziréről. És tán az sem volt mindegy, hogy Kormosnak (egyébként máig) megvan az a "kettős identitása", hogy miközben a széles irodalmi közvélemény alig ismeri, vagy jobb esetben a Vackor írójaként azonosítja, a titkok tudói számára egyértelműen ott a helye az költői élvonalban, de legalábbis a kisistenek között. Amit én, hümmöghettek elismerően a bölcsek, nagyjából ösztönösen megéreztem.
Sosem próbáltam az irodalomtörténész vagy kritikus szerepében tündökölni. Nehezen tudtam, tudom értelmes magyarázatát adni, hogy egy-egy szerzőt, egy-egy művet mért szeretek, sőt - mivel az előbb elsütöttem a kisiten szót, mondható: - imádok. Hát, mert jó. de még inkább, mert kell. Mert miután első ízben a magamévá tettem, többé nem lehet meglenni nélküle. Olyan lesz, mint a mákos rétes vagy a lucskos káposzta: rákívánok, és akkor aztán azonnal meg kell kaparintsam. Éltet.
Kormos ilyen. Mindig ott a polcon, kéz-ügyben a valamelyik győri fiókkönyvtárból csöndesen eltulajdonított, 1979-es kiadású Kormos István versei című, se-zöld színű összes (a pecséteket írógépjavítóval tüntettem el, úgy ahogy; utóbb felmentés kaptam szeretett tanáromtól, Fülei Szántó Endrétől, aki vallotta: "A jó filosz lop!").
Milyen furcsa, ennyi év után. Az előbb felsoroltak közül alig él már valaki, néhányuk ugyanolyan fájóan fiatalon távozott, mint Kormos maga. Nem rég a Bartók Rádiót bekapcsolva ez ütötte meg a fülemet, "...s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak...", és mintha valami elektromos ütés ért volna, ó, hát a Vonszolnak piros delfinek, zubogott át rajtam a nem várt ajándék öröme, és miközben ment a szavalat (tán Jordán Tamás volt?), már nyúltam is a polcra, igen, az az 1979-es könyv, megint, ezredszer, nyitottam a 79. oldalon, igen, igen, "...lehajtom fejem / cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia / alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia", mondta a rádió, mondta a könyv, és mondtam én is. Magába szippantott ez a különös emlék, a nem-létező-Kormos-emlék, aki én voltam és vagyok, meg Szántó Piroska, meg Parancsék a sűrű cigarettafüstben, meg a győri fiúk a Marika Presszóból. És lapoztam, olvastam tovább, a rádióban már egészen más ment, hírek, Bashar al Asszad, zene, nem számított, mert már a Nyolc éves Don Quijote-t olvastam, az Orpheusz panaszát olvastam, a Szegény Yorickot olvastam.
Nagyjából ennyi. És nem is kell több.
Illetve, még valami. Valaha sokat gondoltam rá, hogy miután 1973-ban Győrbe költöztünk, a következő négy évben, amíg élt, tán akadt olyan momentum, ott, a Baross utcában, az Árpád úton, a Széchenyi téren, a virágpiacon, valahol, bárhol a városban, amikor egy időben, egy helyen voltam Kormos Istvánnal. Esetleg rám is nézett, ki ez az idétlen kölök itt, ni. Vagy én rá, jé, milyen táskás szemű, de huncut képű, mackós bácsi.
Csak egy pillanat.
Hát..., mosolyogni való. Most is jól esően mosolygok, ahogy leírom.