Amikor Feri bácsi megérkezett Svédországba, mint derék ötvenhatos magyar hőst, azonnal tárt karokkal fogadták egy csapágygyárban. Örömmel és végtelen szorongással lépett be a tárt karok ölelésébe. Csak mérnöki diplomája nem volt, és oroszul nem tudott, holott ezt a két kérdést tették fel neki, van-e mérnöki diplomája és tud-e oroszul.
Hosszú évekig tartó bujkálás és titkos levelezés kezdődött.
Apám sose felejtette el. Egyrészt Feri bácsit, a Ferikét, ahogy a legtöbbször emlegette; tisztelte, amiért neki mert vágni a határnak és az ismeretlennek. Úgy volt, hogy együtt mennek, hiszen együtt szöktek egy katonai raktár őrzéséből, de apám végül itthon maradt. És persze nem feledhette a gimnáziumi éveket, amikor Feri bácsi nem tanult meg rendesen, vagyis semennyire sem oroszul; ellenben az osztály első latinosa volt, és apám egyedül az ő segítségével bukdácsolta végig a négy évet.
Apám ennek megfelelően rettentően szeretett olyan közmondásokat ismételgetni, mint Non scholae sed vitae discimus , Dies diem docet, Acti labores iucundi; ezekből pont annyit vágott be annak idején, hogy minden rázósabb helyzetre maradt neki egy ilyen, amit gyermekei nevelésekor valamiért előszeretettel ismételgetett.
Feri bácsi azonban semmit sem tudott kezdeni a messzi Svédországban a latin közmondásokkal, de még a hibátlan deklinációkkal sem. Neki az oroszra volt szüksége, és az oroszból is a műszaki szavakra. De ő, a hős, aki nekivágott a határnak és elverekedte magát egészen a stockholmi ölelő karokig, egyszeriben betojt.
Ezt ő maga állította.
Annyira félt, hogy lebukik, hogy még egy könyvesboltba sem mert elmenni orosz szótárért. Igaz, nem sokra ment volna egy svéd-orosz szótárral, ezért apámon volt a sor, hogy visszaadja a régi, fülledt levegőjű latinórákon kapott segítséget.
Annyira bátor ő sem volt, hogy egy egész orosz-magyar, magyar-orosz szótárt ki mert volna küldeni Svédországba; Feri bácsit sem akarta bajba sodorni azzal, hogy a svéd titkosszolgálat figyelmét ráirányítja egy efféle csomaggal. Sokkal praktikusabbnak és főképp cselesebbnek tűnt, hogy megvásárolt egy vadonatúj szótárpárt, és azt kezdte el küldözgetni Stockholmba.
Széthasogatva. Tíz és húsz oldalanként.
Nem tudom, Feri bácsi miképp volt képes végezni a munkáját, amiben pedig előrehaladást mutatott, hiszen apám, szintén elővigyázatosságból, legfeljebb havi két levelet adott fel, bennük az összehajtogatott szótárlapokkal.
Esténként, az asztali kislámpa fényénél műgonddal preparálta ki a vaskos szótárkönyvből a lapokat. Zsebkésével fejtette le a ragasztós hálóról az íveket, szedte ki belőlük a fűzőcérnát, és fújta le róluk a hamut, ha a szájában fityegő Fecskéről oda pottyant egy kis szürke rudacska. Mérlegelte, egy-egy levélbe mennyit tegyen; nem tudom, ez mitől függött. Miképp ítélte meg, talán a nemzetközi helyzet alapján, hogy elküldhet-e egyszerre egy egész ívnyi orosz-magyar szószedetet, vagy csak kevesebbet, netán, olyan a háromoldalú viszony hazánk, Svédország és a nagy Szovjetunió között, hogy akár 16 oldalnál több is mehet.
El nem tudtam képzelni, hogyan lehet így dolgozni. Mármint a mesés Nyugaton, ahol, azt hallottam, nem vacakolnak ám, mert ha valaki nem végez tökéletes munkát, akkor annak annyi. Főképp a svédeknél, a Volvo és a golyóscsapágy hazájában. Ehhez képest még évek múlva is akadt az orosz-magyar, magyar-orosz szótárból a kies Táncsics utcai lakásunkban, külön polcon, kipreparálva. Apám asztalkáján ott feküdt a következő levélbe szánt adag, az első szó a malagyec volt. Az „m”-nél tartottak hát, apám a küldésben, Feri bácsi szótárépítésben.
Aztán üzemvezetővé nevezték ki. Már biztonságban érezte magát, legalábbis egzisztenciálisan, mert elvette Kati nénit. És nemsokára megszületett a fiúk, a kis Ferkó.
És egyszer csak, pontosan húsz évvel Feri bácsi távozása után, meghívtak bennünket Stockholmba. Mindenkit, az egész családot. Ájulat volt még csak elképzelni is, milyen lesz odakint. Mi is így mondtuk, mint bárki más. Kint. Mert itt bent volt, nagyon bent.
Egész tavasszal a szervezés ment, az útlevél és mindenféle papír, engedély beszerzése. Ki volt tűzve a dátum, az érkezés napja.
Anyám hetekkel korábban elkezdett pakolni. Mit vigyünk? Nyár van, de mi lesz, ha északon fázni fogunk? Kell-e sál a metsző északi szél ellen? Sál júliusban?, horkant fel apám, ne legyél már megőrülve!
Egy héttel az utazás előtt este csörgött a telefon. Feri bácsi telefonált. De nem az érkezésünk miatt, illetve csak közvetve. Azt közölte, hogy ugyanarra a napra, amikor megjövünk, meghívást kapott a királyi palotába. Igen, ő, Kappanyos Ferenc, a Bonmark Gépgyár mérnöke kezet foghat XVI. Károly Gusztáv királlyal, aki ezen a napon fogadja azokat, akik sokat tettek Svédországért. És megy ő is, vagyis mennek, mert nagyon rendesen ott a királyi adminisztráción, megadják a módját, meghívták Kati nénit és Ferikét is. Ezért szól most Feri bácsi, hogy ne aggódjunk, mert megkérte a szomszédot, Björnt, hogy jöjjön ki elénk az állomásra, fuvarozzon el minket a házukba. Helyezzük magunkat kényelembe, lesz enni- és innivaló a hűtőben. És majd jönnek. Még sosem jártak királyi fogadáson, nem tudják, mennyi ideig tart az ilyesmi. Nem akarnak túl hamar meglógni sem, nem illik megsérteni XVI. Károly Gusztávot.
Egyetértettük. Apám kacagva azt mondta búcsúzóul, Üdvözöljük a Karcsi Gusztit!
Egy hét múlva ott álltunk Feri bácsiék lakásában.
Björn, a szomszéd nagyon kedvesen mosolygott, kinyitotta előttünk a szobákat, megmutatta a fürdőt, a vécét, és kitárta a hatalmas hűtőt, ami dugig volt tömve finomságokkal. Nagyon kedvesen mosolyogva mondott valamit svédül, a végén meg azt, hogy Helló.
Ennek mindenki megörült, és apám, anyám és én is lelkesen válaszoltunk, hogy Helló.
Anyám csípőre tette a kezét, körülnézett, és csak annyit mondott elsőre, Hát igen…
Ebben minden benne volt.
Aztán rendelkezett, hogy foglaljuk el a számunkra, az asztalon hagyott hosszas levél útmutatásai szerint kijelölt szobát, pakoljunk ki a bőröndökből.
Nyugaton, Svédországban, egy gazdag, idegen, de valamiképp mégis nagyon otthonos házban bizsergető izgalom volt a kipakolás is, a rendcsinálás.
Aztán apám hangját hallottuk.
Gyertek csak ide!
Szaladtunk. Azt hittem, valami egészen különös dolgot vett észre, ami csak itt, Stockholmban létezik, vagy netán kivett valamit a fridzsiderből.
De nem.
Csak állt a hatalmas, panorámás ablak előtt elhelyezkedő, szintén hatalmas íróasztalnál. Köréje sereglettünk, kíváncsian, miben mélyedt el annyira.
Egy vaskos könyvben lapozgatott.
Az orosz szótár volt az, amit laponként, ívenként küldözgetett Feri bácsinak. A lapokon most is látszott a hajtás, ahogy beletette őket a borítékba.
Összeragasztotta, mondta apám nagyon halkan. Ritkán éreztünk megilletődöttséget a hangjában. Anyám végigsimított apám tarkóján.
Aztán becsukta a kötetet.
Az állt a tábláján, aranyozott, de megkopott betűkkel, Kónyi János Orosz-magyar szótár.
Kónyi Jánosban nem a szótár szerzőjét tisztelhettük. Ez volt apám neve.
És megszólaltam én, a szemtelen és kíméletlen kamasz.
Manus manum lavat.
Ó, hányszor hallottuk ezt tőle!
Annyit tesz, Kéz kezet mos.