Ezt el kell mesélnem nektek – mondta Todor, a vasúti hálókocsikísérő kalauz. Ritkán, ha a szabadnapja a hétvégére esett, szombat délelőtt felkereste a Két jóbarát nevű italmérést, ahol elpoharazgatott régi cimboráival. – Tudjátok, mindig úton vagyok, de sosem utazom. Úgy megyek-jövök, hogy közben itthon maradok. Az az életem, ami az utasokkal történik.
Todor barátai összenéztek. Távollétében néhányszor megbeszélték már, hogy a hallgatag, tömött, fekete bajszú köpcös kalauz mintha megkeseredett volna az utóbbi időben.
Ezúttal az is furcsa volt, hogy magától fogott bele a beszédbe. Nem volt rá jellemző. Összeráncolta a homlokát, mint aki nagyon igyekszik, hogy el tudja mondani, ami a fejében kavarog.
Todor gyorsan ivott még egy korty dimjat borocskát, aztán belevágott.
Épp éjszakai körsétámat végeztem, amikor a nemzetközi hálókocsi folyosóján feltűnt egy magas, vékony férfi. A haja olyan dandysen a homlokába kunkorodott. Megismertem, már kezeltem a jegyét. Biztos nem tud aludni, gondoltam. Üdvözlésképp rá villantottam a lámpámat. Elmosolyodott, és ekkor megkérdezte, hogy dohányos vagyok-e? Bolgárul. Megesküdtem volna, hogy valami előkelő idegen, tán francia vagy angol, aki egy mukkot sem tud a nyelvünkön. Kifejezetten megörültem neki, különösmód vágytam rá, hogy beszélgessek valakivel a hosszú, végtelen éjszakai úton. És akkor itt van ez a szimpatikus úr. A sapkám ellenzőjéhez emelintettem a kezemet. Ő szétkattintotta dohánytárcáját és megkínált. Kivettem egy aranyvégű cigarettát. Gyufát kerestem elő, meggyújtottam, udvarias szerettem volna lenni, feléje tartottam, annyit mondtam, Parancsoljon. A magas férfi erre oda tartotta kéken lobogó öngyújtóját, és ugyanúgy, ahogy én, csak annyit mondott, Parancsoljon.
Ez is nagyon tetszett. A keresetlensége.
Mind a ketten égtünk, pöfékeltünk, orrunkon eregettük ki a füstöt. Beszélgetni akartam, de már ez is jól esett, hogy ott áll mellettem valaki, és együtt cigarettázunk. Most nem a jegyét kezelem vagy a menetrendet mondom fel neki, és ő nem a büfékocsi menüjéről érdeklődik. Igaz, a magas, bolgárul tudó idegen, akit szinte barátnak éreztem hirtelenjében kissé fásultan és hányavetin viselkedett. Főképp nem fecsegett ő sem. Azt éreztem, nem baj. És azt is, hogy ráérünk. Elvégre előttünk az éjszaka. Fél kettőre járt csak. Mennyi mindenről lehet még beszélni hajnalig. Nem tartottam tőle, hogy a tisztelt úr egyszer csak faképnél hagy. Úgy álltunk ott egymás mellett.
A férfi komoly volt és nyájas. Magas homlokát néha összeráncolta, aztán, mint akinek valami szép gondolat jutott az eszébe, földerült, és rám pillantottam, igen figyelmesen. Ásított és sóhajtott. Kicsit meg is ijedtem, ezzel jelzi-e, hogy ideje mégis nyugovóra térni. Gondolhatná, nekem biztos dolgom van… De aztán egyszerre a vállamra tette kezét, magasba vonta szemöldökét, úgy, hogy mindkettő egy-egy óriási kérdőjellé görbült. Aztán a fejét felvetve ezt mormogta, Nna?
Nem tudom, mi lelt, de ez az egyszerű Nna?, ez a már-már pajtási érdeklődés, mintha csak afelől tudakozódott volna, Mi újság nálatok, hékás?, minden kétségemet és gátlásosságomat elfújta. Beszélni kezdtem. Arról, hogy… Ami régóta foglalkoztat, hogy milyen az én életem. És miért lettem vasutas. Sosem akartam az lenni. Negyvenkilenc éves vagyok, és még nem voltam az, aminek érzem magamat. De vajon szabad-e ilyeneket érezzek?
Meg is ijedtem ettől, ami kicsúszott a számon. Ekkor elhallgattam és vártam.
A magas idegen is várt. Mintha minden egyes szót, amit hallott tőlem, jól meg kell forgasson az eszében. Végül annyit mondott, Igen.
És éreztem, hogy komolyan mondja. Nem csak úgy, szórakozottan vágta rá, hogy igen, vagyis, hogy szabad ilyeneket érezzek.
Elmondtam, hogy szegény szüleim szerzetesnek szántak, mert jó eszű fiúcska voltam. De igazából nem akartam sosem a kolostori életet. Apám, aki bányában dolgozott, mindenképp azt szerette volna, ha többre viszem, mint ő. Jó, akkor legalább menjek a vasúthoz. Mert az állami állás. Biztos pénz. Nyugdíj. Nem kell megdögölni odalent a mélyben. Ám volt még valami… Verseket írtam…
Itt elhallgattam és vártam.
Volt rá okom, mert a magas idegen felettébb elcsodálkozott. Igen?, kérdezte érdeklődve, bár, kissé értetlenül is.
Erre elöntött az emlékezés, és megeredt a nyelvem. Elbeszéltem egész gyerekkoromat, és azt a pillanatot tizenöt évesen, amikor nem az isteni hívás jött el, ami a kolostorba küldött volna, hanem egy különös hang. Sem női, sem férfi, hanem, ma úgy vélem, a saját kamaszhangom, ami egy verset mondott, bent, a fejemben. Amit azonnal megjegyeztem, örökre tudom, ma is. Ahogy hazafelé bandukoltam a tavasz illatú sikátorokon át, ezeket a sorokat mormoltam, és mire hazaértem, tudtam, hogy ezt a verset én írtam. Ez volt az egyetlen dolog az életemben, ami igazán az enyém volt.
A magas idegen roppant figyelmesen hallgatott, újabb és újabb cigarettára gyújtott, de közben izgatottan mozgott az arca, még a füle is. Néha egy-egy olyan taglejtést tett, mint aki kétkedik abban, amit hall, de én megerősítettem: szó szerint így történt minden. Bármilyen hihetetlen, még a számomra is. Aztán ő is elhitte, és beleegyezőleg bólintott, mint aki tudomásul veszi. Hogy ezek tények, ugyebár.
Végig kellett meséljem, ha már belekezdtem, az egészet. Korábban sose beszéltem erről senkinek. Talán azért esett olyan jól ezen az éjszakán, hogy ez az átutazó idegen meghallgatott. Szerencsém volt, hogy tudott bolgárul. Meghallgatott, és vitte magával a titkomat, az életemet.
Mert aztán folytatódott a mesém. Arról, hogy apám miképp maradt ott a bányában a sújtólégrobbanásnál tizenöt társával együtt. És hogy anyám miképp térdepeltetett le a koporsója mellé, és fogadtatta meg velem, hogy elmegyek vasutasnak. Érdekes, hogy ezeket a szomorú dolgokat is majdnem könnyű szívvel idéztem fel az éjszaka sötétjében, magam is csodálkoztam rajta, hogy többször mosolygok olyasmiken, amik egyáltalán nem mosolyogni valóak. A mosoly annak szólt, hogy a különös eseményeket megidézve eszembe jutottak azok a versek is, amiket az a bizonyos hang a fejemben mondani kezdett, én pedig megjegyeztem őket, le sem kellett írni. Lassacskán egy nagy-nagy verseskönyv lett az agyam.
Meséltem neki a vasutasiskoláról, és aztán Ljudmiláról, arról a fekete hajú lányról, aki, úgy tűnik most már, életem legnagyobb és egyetlen szerelme volt és marad. Amikor gyakorlaton voltunk a Trákia Expresszen, estek meg némely dolgok a büfékocsi raktárában… Rákacsintottam, és a magas idegen szívből nevetett, egyszersmind cinkosan, dévajul. Ugyanis az történt, hogy a főnök úr elbóbiskolt, mi meg bevonultunk abba a bizonyos raktárba. Ezt akartam neki is elmesélni, de három óra nulla négykor Pazarcsikhoz közeledtünk, úgyhogy kaptam lámpámat, bocsánatot kértem, amiért meg kell szakítani a történetet, épp a legjobb résznél, ugye, de le kellett ugorjak a peronra. Biztosítottam, hogy nyomban jövök vissza, bár kissé tartottam tőle, hogy a magas idegen ezt alkalmat fogja kihasználni, hogy végleg nyugovóra térjen. De amikor olyan érdeklődve hallgatta minden szavamat…
Nem is ment sehová. Néhány perc múlva megint ott álltunk egymás mellett.
Várta, hogy befejezzem a sztorit, vajon mi történt a raktárban? Hát az, hogy Ljudmillával ott mi szépen egymásnak estünk, ahogy kell tizenhét évesen. És valami kótyagos hülye nem akkor húzta meg a vészféket? Nekizuhantunk a polcnak, a polcról meg a fejünkre minden, ami ott állt: rizs, liszt, cukor, paprika. Ezen aztán már el kellett nevessem magamat, még ennyi év után is. Úgy röhögtünk, de úgy – ő is ám! Gondolom, elképzelte, mint nézhetett ki a szerelmespár lisztbe-paprikába forgatva.
Már nem tudtam uralkodni magamon. A kabátom zsebébe nyúlva kivettem a gumiszalaggal átkötött, ösztövér jegyzőkönyvet. Abban tartottam azt a mára már összegyűrődött, piszkossá lett levelet, az egyetlen levelet, amit Ljudmila írt nekem.
A magas idegen figyelmesen belemélyedve olvasta. Félreállva néztem őt. Igen, dünnyögte, igen, igen, ismételte többször is, részint állítólag, részint tagadólag, részint kérdőleg. Közben a fejét csóválgatta, majd megtapogatta a levelet, meg is szagolta, aztán visszaadta.
A levél egy szerelmes lány levele volt, sem több, sem kevesebb, de nekem szólt. Azután írta, hogy elhelyezték Ruszéba, segédforgalmistának. Nem voltunk épp a legjobb lelki állapotban. A levélben írt nekem egy kutyáról. Hogy van ott egy kis kutyus, és ez az állat ad neki némi vigaszt, egészen összebarátkoztak már.
Mondtam, mondtam a történetet tovább, de már szinte transzba esve az emlékek súlyától, és mintha a magas idegen is kissé belezavarodott volna. Röviden: az történt, hogy Ljudmila meglátta egy nap, hogy a kutya lába beszorult a váltóba, és persze, hogy akkor jött a kilenc húszas Sztára Zagóra-i gyors. Ő szaladni kezdett, hogy kiszabadítsa a kutyát, akit helyettem szeretett, és elkapta a mozdony. A kutya megmenekült, senki sem értette, hogyan, Ljudmila tán az utolsó mozdulatával kirántotta a fogságából, és valahogy a sínek közé esett, ahol nem lett semmi baja. Az állomásfőnök fényképezte le és küldte el nekem. Onnan tudta a nevemet és a címemet, mert az én szerelmem észben tartotta, hogy a civil télikabátomról elveszett két gomb, és ő beszerzett két nagy, zöld csontgombot, amit már bele is tett egy nekem címzett borítékba. Megtalálták az asztalán.
A magas idegen megszemlélte a kutya fényképét. Előbb a száját csücsörítve nézegette, aztán elkomorodott, és a kutyára vicsorította a fogát. Amikor a kezébe nyomtam a gombokat, érezhetően nem tudta, mit kellene most csinálnia. Csörgetni kezdte a két gombot, mintegy játékosan. Ez azonban nekem már túl sok volt. Kikaptam a kezéből a gombokat, és gyorsan, hogy ne is lássa többé, visszadugtam őket a jegyzőkönyvébe.
Ekkor kicsit megszédültem. Pár lépést tettem, elfordultam, és a kocsi falához dőltem. Hirtelen minden üresnek, értelmetlennek tűnt. A történet, életem története egy olyan abszurd és felfoghatatlan mesének tetszett, amilyet csak egy elmebolond találhatott ki.
A magas idegen félresimította a homlokába hulló tincset. Odasietett hozzám. Akkorra már potyogtak a könnyeim. A szám vonaglott, és a lapockáim reszkettek. Rajta is a kétségbe esést láttam. Lehet, hogy Ljudmila, a kutya és a gombok története kavarta fel, bár valószínűbb, az, hogy sírni látott.
Keményen megragadta a két vállamat, és ezt kiáltotta a fülembe háromszor: Nem, nem, nem!
Könnyeimben fuldokolva csak annyit tudtam eldadogni, Meghalt.
Ahogy ezt kimondtam, onnantól fogva lassan magamhoz tértem. Halkan pihegtem. Zsebkendőmmel törölgettem nedves arcomat. Amikor megszólaltam, úgy éreztem, más ember vagyok. Aki kiadta magát, aki olyasmiről beszélt, amiről nem lett volna szabad. A magas idegen is egyszerre a bögyömben volt. Ilyeneket mondtam neki, kurta, éles hangon. Mi nem? Mi nem? Persze, hogy nem. De akkor, igen? Ki mondja, hogy igen? Persze, hogy igen. Naná. Igen és nem. Ez a kettő van. Csak legyen, aki kiismeri rajtuk magát.
Bizonyára elvetettem a sulykot. Nem is tagadom. Ez a néhány óra szinte időn kívüliség volt. Beszélgetés arról, ami nincs. Minek úgy tenni akkor, mintha lenne? És még meg is bántottam ezt a kedves, bolgárul oly jól tudó, magas idegent.
Kiegyenesedett, metsző hidegséggel mért végig kérdéseim zápora után. És mint aki méltóságán alulinak tartja, hogy ilyesmire válaszoljon, sarkon fordult, és nagy léptekkel a fülkéjébe távozott.
Reggel találkoztunk újra. Figyelmeztettem, hogy a következő állomáson ki kell szálljon. De ahogy ezt a rövid mondatot kimondtam, nem tudtam megmozdulni. Csak álltam a magas idegen mellett, mint egy hűséges kutya. Ismét beszélni kezdtem, mint aki most fejezi be a félbe maradt gyónást. Elmondtam neki gyorsan, hadarva, hogy miképp jártam ki Ljudmila sírjához, hogyan alakult az életem, mért kértem azt, hogy állandó kocsikísérő legyek, mert úgysincs nyugtom. Talán lehetnék már állomásfőnök is valami kisebb, csöndes helyen. De nem, jó ez így. Most is, lám, találkoztunk. És elmondtam még azt is neki, hogy attól a naptól fogva, hogy megtudtam, Ljudmila halott, nem szólalt meg a versköltő hang a fejemben. Tudom az összes sort, amit addig suttogott és dalolt, de utána csak üresség jött, némaság. Ezért volt jó beszélgetni az éjszaka. Még azt kérdeztem végül, ugye megőriz jó emlékezetében, mint én őt?
A magas idegen hűvösen viselkedett. Becsomagoltam a bőröndjeit, és kivittem a folyosóra. Amikor átadtam őket a hordárnak, éjjeli barátom lefelé lépkedett a lépcsőn. Egy néma pillantást vetett felém, és búcsúzásképp annyit mondott csak bolgárul, Igen.
Mit tagadjam, cimborák, ez a szó varázserővel hatott. Lelkem megenyhült, az arcomon hálás mosoly suhant végig. Feszes vigyázzban tisztelegtem. Így álltam az ablakban, megmerevedve ettől a különös boldogságtól mindaddig, míg a vonat el nem indult, és a magas idegen eltűnt örökre, mindörökre a szemem elől.