Szolga Ferdinánd többnyire ott ült Az Amerikaihoz címzett vendéglő teraszán, hidegebb időben bent, a jobb oldali, nagy üvegablak mögött. Mesélte végeérhetetlenül élete történetét, amiből mindig kiemelte azt a napot, amikor Kada tiszteletes ajánlásával megérkezett Amerikába. Aznap, ebben a serény országban, mindenhol megállt az élet, mert várták a vonatot, ami Bob Kennedy koporsóját szállította a fővárosba. Ez a végtelen, gyászos ragyogású nyári nap, a sínek melletti várakozás mindent eldöntött, jelentette ki négy évtizeddel később Szolga Ferdinánd. Meg aztán az is, amit munkaadó gazdájánál, Kada tiszteletes bácsikájánál tapasztalt. Hiába volt igaz magyar ember, az új világba érve úgy érezte, hogy fiaiból csak akkor válik majd valaki, ha az összes porcikájukban amerikaiakká lesznek. Ezért soha nem beszélt velük magyarul, csakis angolul – már amennyire ő bírta új hazája nyelvét. Szolga Ferdinánd érkezése előtt három hónappal kapott agyérgörcsöt, aminek az lett a következménye, hogy felépülése után teljesen elfelejtett angolul, így még a családjából sem tudott senkivel sem kommunikálni. Kellett mellé egy magyar, aki tartja benne a lelket.
Így lett Szolga Ferdinánd magyarsága minden addiginál fontosabb, odáig, hogy végül az öreg Kada egyetlen örökösévé tette, és bár a magyarul nem tudó Kada-fiúk hosszas pereskedésbe kezdtek, nem volt mit tenni, egy idő után bele kellett nyugodniuk, hogy a szolgájuk kisemmizte őket.
Szolga Ferdinánd aztán megforgatta a pénzt, befektette, spekulált vele, és amikor hazatért, megnyitotta Az Amerikaihoz invitáló vendéglőt, ahol hamisítatlan hamburgert és bordát lehetett eszegetni. Továbbá néhány éven belül szinte természetesnek tűnt, hogy mivel a legnagyobb intézmények, üzemek és tönkre menő gyárak átvándoroltak Szolga Ferdinánd fennhatósága alá, mindenki hozzá fordult tanácsért és kegyes segítségért. Ő pedig mindenkit meghallgatott, bólogatott, szagolgatta a gomblyukába tűzött virágot, hol összevonta a szemöldökét, hol elhúzta szája sarkát. Eleinte tiltakozott, amikor a társalgások végeztével kezet csókoltak neki, de később, ha nem is szokott hozzá, belátta, hogy ezeknek az embereknek erre van szüksége. Segített, hiszen ha valaki tudta, mit jelent a szükségben a segítség – kezdve a jámbor Kada tiszteletesen –, akkor az ő volt. Kétségtelen, mivel az élet már csak ilyen, egyszer-másszor ő is kért, és az mindig nagyon elkedvetlenítette, ha utóbb valaki nem úgy cselekedett, mint megígérte. Szolga Ferdinánd kötelességének érezte, már csak a többiek miatt is, megleckéztetni az illetőt. Tanuljon mindenki rendet és becsületet, csakis azért. Ez volt a hitvallása.
Az Engedetlen Bolyóki Fivérek halála után történt tehát, hogy delegációt menesztettek hozzá az önkormányzattól, vajon mit szólna, ha utcát neveznének el róla. Szolga Ferdinánd csak ült Az Amerikaihoz címzett vendéglő dobogós teraszán, ingatta a fejét, és egyszerre elfutották a szemét a könnyek.
Senki és semmi lennék, ha nem szül e világra az én drágaságos édesanyám, motyogta, és szipogott is.
A szerénység e sosem tapasztalt példája mindenkit meghatott, válaszolni sem kellett a városi uraknak. Tudták, mi a dolguk.
Ezért történt minden úgy, ahogy történt.
Május első keddjén avatták fel Az anya, aki megszülte Szolga Ferdinándot nevű utcát. Az avatóbeszédet mondó polgármester a feje búbján ez alkalommal látszott első ízben minden kétséget kizáróan az a vasaló alakú folt. Egy ideje elterjedt, miszerint a polgármesterné, valaha híres KISZ-táborbéli szépség, vasalóval vágta fejbe az urát, amikor végre megfejtette, jobban mondva, megsúgták neki, mit is jelent az, ha a polgármester úr azzal mentegeti magát felettébb cinikus módon, hogy dugóba keveredett.
Ettől még a polgármester úr, akiben volt szívjóság és főképp a nagyság előtti tisztelet, igazán szépen beszélt Szolga Ferdinándról és az őt szülő anyáról; bár, töprengtek el többen, összefügghet-e a vasaló-folt azzal, hogy ezúttal nem bocskaiban szónokolt ...
Éljeneztek, de aztán elhalkultak az emberek, amikor látták, hogy Szolga Ferdinánd ezúttal is a szeméhez emeli habfehér zsebkendőjét.
Csöndesen mentek haza, azzal a békével a szívükben, amit csak kivételes személyek képesek oda elcsepegtetni.
A jégeső hat óra tájban csapott le a városra, és ilyet bizony még senki sem látott. Nem is a jegek nagysága okozta a legnagyobb riadalmat és a szinte azonnali a kárt, hanem az a viharos sebesség, ahogy mintegy gépfegyvergolyó-záporként zúdult mindenre.
Szerdán, kora reggel vette észre Májerik Ferenc, egykori uránbányász, hogy a zománc utcatábláról – minden bizonnyal – a jég szív alakban pattogtatta le az „Sz”-betűt, és alig egy nappal az avatás után csupán …olga Ferdinánd állt ott. Egyesek megrettentek, rossz óment emlegettek, de annál nagyobb volt a megkönnyebbülés, amikor hamarosan fény derült rá, hogy sokkal inkább isteni kéz lehet mindebben. Ugyanis Szolga Ferdinánd anyját, akinek dicsőségére e táblát emelték, valóban Olgának hívták, így csupán annyi történt, hogy a hős anya név szerint is megjelent a feliraton.
Kada tiszteletes utóda, Miller atya is kihirdette: nincs miért tartani a jövendőtől, mert a Jóisten bármit itt tészen, jót cselekszik. És a gondolatait tovább fűzve azon kezdett töprengeni, hiába, hogy a jég az ő kertjét teljesen rommá verte, felterjeszthetné-e Szolga Ferdinándot boldoggá avatási eljárásra; no nem most, hanem majd, legyen az minél később, persze, ha megboldogult már.